Cseppet sem meglepő módon szerda lett. A Montrose városához közeli Black Canyon bejárásának és egy őrült sport kipróbálásának napja. Megúsztuk szárazon.

A Black Canyont a Gunnison folyó metszi, amely itt öt métert esik kilométerenként. Ezáltal az ötödik legmeredekebb folyószakasz Észak-Amerikában.

A kanyon azért black, azaz fekete, mert a falai annyira meredekek, hogy alig süt be a nap. A tetőn kilátópontokat alakítottak ki, amelyeket egy aszfaltos út kötött össze. Szinte minden kilátónál megálltunk bámészkodni.

A Tomichi-pontról ráláthatunk a folyóra. Én itt úgy gondoltam, hogy megpróbálom a lehetetlent és elindultam lefelé a sziklás hegyoldalban. Ötletem elég hamar hamvába holt. Bár előbb-utóbb biztos leértem volna, ha másképp nem, zuhanórepülésben. Csak ha lezuhanok, sokáig tart visszamászni. A Cross Fissures és a Rock kilátókról nézelődve feltűntek a szemközti, csíkos sziklafalak és a csipkés sziklakúpok. A csíkokat a pegmatit magmás kőzet okozza. A legtávolabbi, azaz a Cedar és Warner pontokról a szurdok északi nyúlványain legeltettük a szemünket. A Warner alatt 829 méterrel folyt a Gunnison, ez a kanyon legnagyobb mélysége. Lemértük. 😉

Black Canyon, kilátás a Cedar pontról

Black Canyon, kilátás a Warner pontról

Visszaszálltunk a kocsiba, hogy lejussunk a folyóhoz. A kilátópontokat összekötő út délkeleti vége levezet a partra. Szegény Hunyadi típusú autónk jól megszenvedett ezért, mert egy nagyjából három kilométer hosszú és egész meredek lejtőn csorogtunk le, és ez gyakori fékezést követelt. Meg kellett állnunk, mert büdös lett. Elsőfokú égési sebeket szereztek a fékpofák. Pofátlan fékpofák.

A pihenő után továbbgurultunk. A folyópartnak csak egy rövid szakaszát építették ki. Én meg ott mászkáltam, ahol ez nem történt meg, vagyis kövek és fák között. Itt érzékeltem igazán, milyen gyors folyású a Gunnison folyó. Ősz lévén a fák levelei már sárgultak. Nagyon megérte meglesni ezt a szurdokot, órákat csatangolhattunk volna még.

Black Canyon, őszi színek a Gunnison partján

Gondolom, hogy az autónk mennyire szidhatott minket, amikor ugyanazon a meredeken kapaszkodtunk fel, mint amin lejöttünk. Ezúttal azonban nem kért pihenőt. Következett egy újabb száztíz kilométer, a végállomás pedig Gunnison. A Super 8 motelben foglaltunk egy szobát asszem 85 dollár + áfáért. Ez 95 dollárt jelent összesen. Mi, a szuper 2 megérdemeltük a pihenőt.

Ellenben én nem nyugodtam le. Széjjel akartam nézni, mert még gyerek volt az idő. A szálloda halljában találtam egy prospektust, amiben Ohio City-t hírdették. Nem vakaróztam sokáig. Pajtásom először nem akart velem jönni, de aztán meggyőztem.

Ohio City egykor bányászfaluként működött, és még ma is őrzi régi házait. Mintha egy western filmbe csöppentünk volna. Fából tákolt, verandás házak. Az egykori City Hall, a börtön, és a szalon a mai napig áll. Sőt, a mai múzeum helyén régen posta, majd iskola működött. A helyi közértben dolgozó nő azt mondta, hogy a falu lakossága huszonöt főből áll, de télen a felére csappan, mert a nagy hideg és hó miatt néhányan ideiglenesen elköltöznek. A sok üres ház miatt szellemvárosnak is nevezik ezt a helységet.

Ohio City

Önkéntes idegenvezetőnk azt is elárulta, hogy régen azonban nem volt így. 1860-ban az arany idecsábította a népséget és a falu virágzott, amíg az arany készlet el nem kopott. Ezután kiürült a falu, de 1879-ben újjászületett, amikor az ezüst izgatott fel sokakat. 1893-ban megint mindenki elköltözött, mivel nem volt mit bányászni. Három évvel később azonban ismét találtak aranyrögöket, tehát a falu megint újjáéledt. 1916-ban a magas költségek miatt végleg bezárták a bányákat.

Nagy bánatunkra senki nem hagyott hátra egy árva aranykavicsot sem, pedig alaposan a lábunk elé néztünk. Nem találtam leírást arról, hogy hol is lehetett ez az aranylelőhely. Szívesen feladtam volna az aznapi alvást némi csillogásért.

Áttévedtünk a szomszéd faluba, a néhány korabeli épülettel ékeskedő Pitkinbe, de annak ellenére sem találtunk rögöket, hogy a múzeumnál egy tábla csüngött “aranybánya” felirattal. Arról csak utólag értesültem, hogy itt legfeljebb ezüstöt találhattunk volna, mert az első arany korszak idején ez a település még nem létezett. Szomorúan és rögök nélkül tértünk vissza Gunnisonba.

Pitkin, aranybánya és múzeum

A legizgalmasabb pillanatoknak néztünk elébe a következő nap. Eljött a halál hét órája. Fél kilenc körül indultunk útnak Canon City-be és két óra alatt célba értünk. Azért jöttünk, hogy meglovagoljuk az Arkansas-folyó zúgóit. Igen, raftingról van szó. Még otthon foglaltam le ezt a túrát.

A bázison kifüggesztettek egy információt a raftingról, amelyről kiderült, hogy mi kettes, hármas és négyes erősségű zúgókon fogunk átevezni. A skála egytől hatig terjed. Azt is megtudtuk, hogy meg is halhatunk. Barátom ezek után biztos elátkozott párszor, amiért kitaláltam ezt a programot. Kitöltöttünk és aláírtunk egy nyilatkozatot, hogy vállaljuk a felelősséget és tudomásul vesszük a feltételeket, valamint kijelentjük, hogy tudunk úszni. Persze kaptunk mindenféle felszerelést: neoprén ruhát, dzsekit, sisakot, cipőt, no és persze evezőt.

Beültünk néhány adrenalin kereső kalandtársunkkal a mikrobuszba és elnyargaltunk a beszálló ponthoz. Útközben további elméleti felkészítést tartottak nekünk. Elmondták, hogy a legjobb helyet választottuk a raftinghoz, mert van benne négyes erősségű rapid, azaz zúgó. Állítólag az egyes erősség olyan, mint a fürdővíz a kádban, a hatos erősség meg olyan, mint a fürdővíz a kádban mézeshetek idején. Tavasszal magasabb a vízállás, de ilyenkor ősszel alacsony, és ez veszélyesebbé teszi a történetet. Majdnem el is maradt a móka, csak az elmúlt napokban hullott némi csapadék, ezért megtartották a túrát. Két csónaknyi társaság jött össze, ami annyit jelent, hogy kilenc turista, meg a két vezető. A mi raftunkba rajtunk kívül még két őrült szállt be.

Raftingcsapat az Arkansason

Természetesen nem egyedül lapátoltunk, hanem egy tapasztalt vezető ült be mögénk. Először az alaptechnikákat sajátítottuk el, miközben a víz sodort minket. A vezető vezényszavára húztuk-toltuk az evezőket. Hol mindenki dolgozott, hol csak a jobboldalon ülők, vagy csak a baloldalon ülők, és még a hátrafelé evezést is gyakoroltuk. Barátom és én a csónak második sorában vártuk az utasításokat, miközben vitt az ár.

Fotógépet nem hozhattam magammal, de sok értelme nem lett volna. Itt nincs lehetőség fényképezni.

Nagy vigyorgás közepette, ugyanakkor koncentrálva siklottunk. Nagyon bejött a csónakázás. Különösen, amikor elérkeztünk a rapidokhoz. Először még csak kettes erősségűeken jutottunk át. A csónak szélén ülve először a húha szó ugrott be. Két-három ugyanilyen erősség után viszont már rutinossá váltam. A hármas erősség is csak egy kicsit bizonyult félelmetesebbnek. Aztán egyszer csak eljött egy kettes erősség, ahol a sziklák eléggé kinn álltak a vízből. A vezetőnk meg elkormányozta magát és fenn is akadtunk a kövön. Erre a vezető felállt a csónakban és elkezdte ringatni a hajót. Dolgozott az ügyön egy pár percet, mire a víz lesodort minket a kőről.

Rafting az Arkansason, tolatnánk le egy zátonyról

Eljött a négyes erősség, amikor is barna csíkok jelentek meg alsónadrágom belsejében. Ez már tényleg egy komoly szörnyetegnek bizonyult. Meredek volt és igen gyors folyású. Csak úgy habzott a folyó. Ennek ellenére sikeresen vettük az akadályt.

Nem úgy, mint egy enyhe bal kanyart: teljesen váratlanul, illetve valószínű a rossz lapátolás miatt egy sziklafalnak csapódtunk. Az előttem ülő bige előre bukott és lefejelte a sziklát. Ha nincs rajta a sisak, akkor széttöri a sziklafalat, aztán meg fizetheti a büntetést vandalizmus és a természet erőszakos rongálása miatt. Persze a hirtelen stoptól én is előrebuktam, de én a csajra estem. A lyány nagy nevetésben tört ki, tetszett neki, hogy lefejelte a sziklát és majdnem odaveszett. Vagy az tetszett neki, hogy hátulról ráestem.

Arkansas folyó és a Royal Gorge sziklái

Egyes rapidoknak nevet is adnak, és ezen a szakaszon az egyik a Wall Slammer (falhoz csapó), a másik meg a Boat Eater (csónakevő) nevet kapta. Sejtem, hogy melyikek lehettek ezek.

Eztán még jött egy kevés laza, de izgalmas hármas erősség, majd egy-két jelentéktelen kettes. Az utolsó fél óra meg teljes unalomba fulladt. Egyetlenegy zúgó nem keresztezte utunkat, és a víz csak vitt minket előre. Még a lapátokat is leraktuk. A háromszáz méterrel a fejünk fölött húzódó Royal Gorge (ejtsd: rojal górdzs) függőhíd alatt is sikeresen átbújtunk. Összesen tizenegy zúgón eveztünk át több, mint két óra alatt és ezalatt számos fényképet készítettek rólunk a partról.

Miután kikötöttünk, visszavittek a bázisra, ahol megvehettük a cd-re írt képeket. Fizettünk érte ötven dollárt, szóval elég drága cd-t vásároltunk. Fergeteges raftingozást éltünk át. Életem első ilyen kalandja sikeresen végződött. Remélem, lesz folytatás. Büszke vagyok cimborámra, hogy eljött velem egy ilyen őrültségre.

Visszaindultunk Gunnisonba. Átjutottunk a 3448 méter magasan húzódó Monarch-hágón, ahol éppen esett a havas eső. Hirtelen tíz-tizenöt fokkal hidegebb lett és az út csúszóssá vált. Az autó meg oxigénhiányban szenvedett. A hágóról lejőve, különösen egyes kanyarok előtt mellékutakat, amolyan felfutókat építettek ki, hogy ha esetleg valaki megcsúszik az úton, vagy nem tudja bevenni a kanyart, ne az árokban landoljon. Ezeket mi nem vettük igénybe. Mi tolatva ereszkedtünk le a lejtőn menetiránnyal szemben. Na jó, ez túlzás. Mire leértünk, újból kisütött a nap és ismét beköszöntött az ősz, bár a felhők nem tűntek el.

Gunnison

Gunnisonban beültünk vacsorázni az Ol’ Miner Steakhouse-ba (ol’ miner=öreg bányász). Agancsok és állati trófeák lógtak a fával burkolt falakon. Annyira megéheztem, hogy előételt is rendeltem a steak-em mellé. A kedvező árak miatt azt feltételeztem, hogy maga a hús nem lesz elég. Elég lett volna.

Ráadásul olyan steak-et ettünk, hogy soha nem fogom elfelejteni. Simán életem legistenibb steak-je. Legendás. Fúú, micsoda mennyei ízek. Közepesen átsülve rendeltem. Minden egyes falatot annyira élveztem, mint még soha. Orgazmus közeli állapot. Aki Coloradóban jár, annak ezt az éttermet nem szabad kihagynia. Aki ennél finomabb steak-kel meg tud lepni, azt befizetem egy déli harangszóra. Igen jól éreztem magam vacsora után. A fogaim között maradt maradékot is hosszan ízlelgettem, mielőtt leküldtem volna. Méltó lezárása volt ez a mai napnak. Valahogy így kell ezt csinálni.