Legújabb cikkek
- Látványos szurdokok Vorarlberg - 3 2025-10-26
- Montafon régió Vorarlberg - 2 2025-10-24
- Alpesi terepen Vorarlberg - 1 2025-10-22
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
Punta del Este egy vibráns kikötőváros, a helyi és nemzetközi elit egyik közkedvelt üdülőhelye. Uruguay Siófokja, mondhatni. Szállodákat, éttermeket, kaszinókat, yachtokat, homokos strandokat és magasabb életszínvonalat vonultat fel. Sőt, a meleg és fülledt főszezon miatt napon aszalódó polgárokat és elszánt hullámlovasokat is.
Állítólag a brazil csilliárdosok előszeretettel virítják a lóvét az itteni kaszinókban.
A város neve keleti csücsköt jelent, pedig Uruguay legdélebbi fokán terül el. Partjait az Atlanti-óceán mossa. Egyik szeglete egy félszigeten épült ki, melynek van olyan pontja, ahonnan négy irányban is az óceán látható.
Egy olyan hostelt választottam, ahol buli volt szinte éjjel-nappal. Igaz, a sufninak beillő szoba fala remekül szűrte a zajt. A sufniban háromemeletes ágyakat helyeztek el. Engem a legfelső szintre raktak, ahol az alacsony plafon miatt még felülni sem tudtam.
A hátizsáknak persze nem volt hely és a villanykapcsolóhoz le-föl kellett mászni. De legalább használhattam a hostel konyháját.
Punta del Este szimbóluma a “Kéz a homokban” nevezetű alkotás – spanyolul La mano en la arena. A cementből és vasból készült látványosság nemzetközi díjat nyert monumentális művészet kategóriában.
Az uruguayi nyár legfontosabb eseménye a karnevál. Teljes meglepetésként ért, nem ismertem Punta del Este szervezett programjait. A főutcán felállított kordonokból következtettem egy rendezvényre. És ha már erre jártam, beálltam a nézők közé és vártam. Jól tettem.
A város éjszakai fényében végigszambázó táncosok, a pörgőkezű dobosok és a színes, kreatív jelmezek parádés hangulatot teremtettek. Nem csoda, hogy a szemlélődők közül is sokan táncra perdültek.
(Sajnos továbbra sem értem, miért nem élesek a videók.)
Punta del Este ideális kiindulópont Uruguay egyik legnagyobb attrakciójához, a parttól negyvenöt percnyi hajókázásra fekvő Fóka-szigethez. Az attrakció lényege pedig a fókákkal való közös úszás. Szervezett keretek között, természetesen.
Önfeledten ugrottam bele a meglepően kellemes hőmérsékletű óceánba. A fókák legalább annyira voltak kíváncsiak rám, mint én rájuk. Más kérdés, hogy a vízen lebegő ürülékükhöz még közelebb kerültem. Ettől függetlenül óriási élményt nyújtottak a körülöttem úszkáló és pajkosan víz alá bukó, bújócskát játszó állatok.
Kár, hogy csak tíz-tizenöt percig élvezkedhettem. Ezen a Fóka-szigeten – spanyolul Isla de Lobos – él a világ második legnagyobb dél-amerikai oroszlánfóka kolóniája. Becslések szerint kétszázezer példány telepedett le itt. Többségük megéri a húsz-huszonöt éves kort. Némelyik gyakran megjelenik és kéreget Punta del Este halpiacán.
Az óceánpart kínálatai után kíváncsi voltam, mit rejteget Uruguay kevésbé felkapott, belső területe. Találomra kiböktem Treinta y Tres városát.
Busszal közelítettem, de útközben egy birtok kapujánál hirtelen megálltunk. Egy nő szállt le, aki elé egy motoros csávó érkezett a birtokról. Mekkora lehetett az a birtok, hogy motor kellett a kapuig?
Szóval Treinta y Tres (ejtsd: tréintá i trész). Magyarul Harminchárom. Ha Magyarország adhat számnevet egy településnek, Uruguay miért ne?!
A név harminchárom szabadságharcost takar, akik 1825-ben azért szerveztek felkelést, hogy visszacsatolják a mai Uruguay területét Argentínához, amit akkor Rio de Plata-i Egyesült Tartományoknak neveztek.
Nem mellesleg Harminchárom a harmincharmadik szélességi körön fekszik, irányítószáma harmincháromezer és az agglomerációval együtt közel harmincháromezer lakosa van.
Az viszont nem igaz, hogy Jézus itt ünnepelte harmincharmadik születésnapját. Sőt az se, hogy itt alakult meg a Torgyán József által vezetett Harminchármak nevezetű csoport.
Az viszont igen, hogy a város közepén áll egy obeliszk, mely a város alapítóinak állít emléket. De miért negyvenöt méter magas?
A tágas, árnyékos, szökőkutas főteret több fontos épület veszi körbe, mint például a Szent János templom, a tartományi székház és a városháza. Annak közepén a Szabadság-emlékmű áll. Harminchárom egy homokos folyami stranddal is büszkélkedhet.
Érdekes jelenség a lakóházak stílusa. Többnek magasabb a homlokzata mint a hátsó fala, tehát az egesz tető hátrafelé lejt.
Következett az észak-uruguayi Melo település. A főtéren kívül tényleg semmi látnivalót nem kínált, hacsak nem számítom annak a rengeteg madarat a település határában folyó, ingoványos Sauce patak környékén.
Vacsorára belángosoztam, miután az eladónéni manuális nyújtógéppel kinyújtotta a tésztát.
Eztán felállítottam a sátramat a folyóparton. Amint lehunytam a szemem, heves dobszó törte meg a csendet. Kicsit jobban hallgatózva karneváli zajokra asszociáltam. Annyira kényelembe helyeztem magam, hirtelen nem tudtam eldönteni, érdemes-e felkelni.
Végül megtettem és a sátramat hátrahagyva eldzsesszeltem a belvárosba, melynek szűk utcáin ropták a szambát a jelmezes felvonulók. A hely szűke miatt nehezen fért el a sok ember. Az eszméletlen kreatív jelmezek teljesen felvillanyoztak.
A Punta del Estében látott karneválhoz képest az volt a különbség, hogy a zenét olykor teherautóra felszerelt hifiből szolgáltatták és felléptek énekesek is. Az egyik táncosnőt nagyon megünnepelték, csakhogy az egyik szurkolói tábor fényképezkedni akart vele, míg a másik azt, hogy táncoljon már.
Az utcákon eközben álarcokat, koktélokat és grillt árultak, a fiúk pedig lányoknak öltöztek. A buli hajnalig tartott, ám reggel kilencre egy darab szemét nem maradt az utcákon. Elosontam egy önkéntes szemétszedő csapat mellett, akik épp ünnepelték magukat és munkájuk eredményét. Ezt így kell!
Melóból nem haza, hanem Riverába buszoztam, méghozzá megannyi zöldellő, ám fátlan dombok között. Egy pici falunál majdnem karambolóztunk, amikor a balra fordulni kívánó sofőrünket hátulról meglepte egy előző autó. Szerencsére csak satufék és némi bólogatás lett a vége.
A falvak kiépítése annyiban hasonlít a Magyarországon megszokottakhoz, hogy az utak mentén árkok húzódnak, aztán jön a járda, majd a kerítés és a ház. Igaz, a kerítésig húsz méter széles is lehet a terület.
Rivera közelében aztán feltűntek az útmenti piknikezők. Megálltak az országút szélén, kiültek a kempingszékjükkel és eszegettek, iszogattak.
Riverába naplementekor csapódtunk be. A város egybeépült a brazil oldalon található Sant’Anával. A határvonalat az utak közepén húzták meg. Csupán egy-egy fasor választja el a két országot. Vagy még az sem.
Érdekes, hogy míg az uruguayi oldal modernebb, tisztább, jobban karbantartott és tele van duty free shoppal, addig a brazil rész koszosabb és romosabb, de legalább olcsóbb. Kár, hogy nehéz fotózni úgy, hogy mindkét városrész rajt legyen a képen.
Az Internacional tér mindkét országhoz tartozik. Egy emlékmű és zászlók emlékeztetnek erre. Igaz, a brazil lobogót elvitte a cica.
Szállásomat a brazil részen foglaltam, de vacsorára visszasétáltam Uruguayba. Senki nem kérdezett semmit. Egyébként is a helyiek úgy váltanak országot, mint alsóneműt. Akkor és odamennek, ahová akarnak. Nincsenek ellenőrző pontok, se sorompók.
Ám ha továbbutaznak bármely ország belseje felé, meg kell jelenniük az uruguayi oldalon működő határállomáson.
És ha már határállomás: ez talán a legfurcsább, amit valaha láttam. Egy riverai bevásárlóközpont földszinti helyiségében alakították ki és mindkét ország vámosai itt pecsételnek bele az útlevelekbe.
Mivel csak egy helyiség van, fontos mikor melyik sorba állunk be először. Tehát Brazíliába való belépés esetén nem mehetsz először a brazil vámoshoz, mert előbb ki kell lépned Uruguayból a szomszéd ablaknál.
Uruguay bár számos érdekességet rejt, drága, mint az állat. Majdnem ráment a gatyám. Olyan gyorsan hagytam el az országot, hogy csak úgy porzott.
Mindjárt az első nap, Colonia del Sacramentóban bevállaltam egy gaucho grilltálat hasábbal. Ezer pesót fizettem érte, amely pajtások között is huszonöt euró. Ráadásul míg az olcsóbb Argentínában falatkákat szolgáltak fel a főétel előtt, addig Uruguayban ez nem volt divatban.
Montevideo buszállomásán, az emeleti gyorskajáldáknál bepofoztam egy debrecenis hotdogot, egy szelet tortát és egy pohár üdítőt mindössze tizenöt eurónyi pesóért. Majdnem lehidaltam.
Rendben, inkább a drága Uruguay, mint egy homloklebeny műtét. Már csak azért is, mert Uruguay gyanúsan a legbiztonságosabb, legfejlettebb és legkulturáltabb dél-amerikai ország. Főleg, ha a tengerparti sávot nézzük.
A tiszta és új távolsági buszokat usb töltővel és ingyen wifivel szerelték fel, a városiakat meg zömmel elektromotorral. A mozgássérültek számára rámpák állnak rendelkezésre szinte minden gyalogátkelőhelynél. Az autósok nem sietnek, az emberek kedvesek és intelligensek.
Az uruguayi spanyol egyébként hasonlít az argentinhoz. A “j” hangot “s”-nek ejtik, vagyis Uruguay a helyiek akcentusán “urugvás”.
Ami a helyi étkeket illeti, a debrecenis hotdog mellett megkóstoltam a karamellizált földimogyorót, vagyis a garrapinadát és a chivito de vacunát, mely hasonlít a hamburgerhez, de sonkát és tojásrántottát is pakolnak bele.
Más legendás helyi különlegességre nem érdemes számolni, az uruguayi konyháról elég vékony füzetet lehetne csak összeírni.
A mate kultúráról viszont annál vastagabbat. A mate egy népszerű gyógynövényital, a gaucho néptől származik. Társasági szürcsölnivaló. Buszon, utcán, parkokban fém szipókán keresztül kotyolgatják a helyiek és még hordozója is van.
Örülök, hogy eljuthattam Uruguayba. Visszatérek, ha ötven százalékkal leviszik az árakat. Ha nem, akkor nem. Pont.