Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Dél-amerikai kalandozásom hatodik országa volt Uruguay. Colonia del Sacramento kikötőjénél értem földet, miután egy Buenos Airesből induló kompjárattal átszeltem az ötven kilométer széles La Plata torkolatot.
A kikötő épülete hasonlított a reptereken megszokottakhoz: üvegfalú folyosók, külön csarnok az érkezőknek és az elutazóknak.
A kikötőből csak pár perc séta Colonia belvárosa, ennek ellenére elindultam a kiszemelt külvárosi camping felé mindenféle valuta nélkül. Fordulhattam vissza. A bankautomatáknál aztán óriási vakarózás vette kezdetét.
Az uruguayi bankoknak nincs saját automatájuk. Úgy tűnt, két cég kezében van az összes pénzfelvevő. Az egyik bankokba állítja a készülékeit, a másik meg például plázákba.
Ráadásul szigorúak a szabályok: a legmagasabb felvehető összeg ötezer peso, miközben egy pizza ötszáz pesóba kerül (közel tizenkét euró). Ezenkívül bekavar a dollár jel. Kiírta az automata, hogy a pénzfelvétel után számolt díj $249. Azon nyomban leállítottam a műveletet és kivettem a kártyámat.
Egy szálloda ingyenes wifijét és az internetet segítségül hívva rájöttem, hogy a $ jel az uruguayi pesót jelenti, míg az amerikai dollár jele az US$ vagy az USD.
Egyébként az üzletek többsége elfogadja az amerikai dollárt, sőt az ATM-ekből az simán kifacsarható. A lényeg, hogy a campingtől nem messze, egy pláza aulájában vettem fel zsozsót, ahol bár az automata nem kommentálta a jutalék mértékét, meglepetésemre kiköpött tízezer pesót.
A plázában aztán kaját vettem. A korábban megismert dél-amerikai országokat figyelembevéve itt láttam először kenyeret. Igaz, a négyszáz grammos majdnem négy eurónyi pesóba került.
És itt találkoztam egy bénasággal is: az önkiszolgáló pénztárt választottam, ám az készpénzt nem fogadott el. Kaptam egy blokkot, mellyel még egyszer sorba álltam, ezúttal egy nőnél.
Ezek a furcsaságok Argentínában voltak mindennaposak. Azt hittem, a fejlettebb és szervezettebb Uruguayban ezekkel már nem futok össze, de úgy látszik, minden országnak van valami dilije.
A külvárosi camping egy kellemes park szélére épült. Kiszolgáló épületeinek állapota hagyott kívánnivalót maga után. Sőt, Dél-Amerika talán legrozzantabb campingjébe toppantam be. És még csak olcsó sem volt.
A betonpadokat és -asztalokat a konnektoroktól öt méterre állították fel. Feltehetőleg a mobiltelefon feltalálása előtt szerkesztették oda őket.
A gondnok éppen szunyókált, mikor megérkeztem. De hamar talpraállt. Aztán meg rájött, többre megy velem, ha lassabban beszéli a spanyolt. Később kiderült, dalolászós öregúrral ismerkedtem meg, aki hallhatóan otthonosan mozgott az opera világában.
A camping melletti park egyébként remek hely a kikapcsolódásra. Tölgyek, pálmák, fenyők és óriás tuják között bőbeszédű papagájok és örökmozgó kolibrik éldegélnek.
Colonia del Sacramentóban először az árnyékos, hangulatos platánfasorok tetszettek meg, majd pedig a koloniális épületek és a várrom is.
A várost a portugálok alapították 1680-ban azért, hogy a spanyol uralom alatt álló Buenos Airesből árut csempésszenek át. A spanyolok úgy szabályozták a Dél-Amerikával való kereskedelmet, hogy valamennyi Spanyolországból érkező árunak érintenie kellett Limát, a mai perui fővárost. Ennek következményeként csempészközpontok épültek, mint amilyen Colonia is volt.
A város történetéről a sikátorok, a terek, a várfalak és a múzeumok mesélnek. Eredetileg fa- vagy kőházakban, igencsak szerényen éltek a helyi portugálok. Sok élelmiszer Brazíliából érkezett hajón vagy a gazdaságokból, melyek búzát, kukoricát, árpát és gyümölcsöket termesztettek.
A spanyoloktól is vásároltak alapanyagokat. Kivéve a háború alatt, amikor a nincstelenség lett úrrá. Ekkor kutya, macska, és patkány került az asztalra. A főzéshez tűzifa helyett a házak belső ajtajait használták. Az alulfizetett katonák több hónapos késéssel kapták meg a jussukat, így volt olyan, aki eladta az ingét, hogy alamizsnát vehessen a spanyoloktól.
A város végül sok évnyi hadakozás után, 1811-ben került spanyol kézre. Az ország 1830-ban nyerte el függetlenségét.
Vagy több portugál stílusú ház, amelyekben múzeumokat rendeztek be. Korabeli bútorokat, kerámiákat, fegyvereket, térképeket és egyéb használati tárgyakat mutatnak be. Egy jeggyel látogathatók.
A főtértől keletre, a vízparthoz közel állnak a várfalak romjai és a várkapu. Attól északra pedig a Plaza de Armas, ahol az egykori kormányzói épület maradványait és az 1699-ben épült bazilikát tanulmányozhatjuk.
Érdekesség a festett, úgynevezett azulejo csempékből kirakott utcatáblák. Portugál gyökerekről árulkodnak. Állítólag Portugália szerte ez az utcai díszítő elem.
Egyes belvárosi sikátorok folyótorkolati kilátást nyújtanak. Igaz, az a bizonyos torkolat eléri az ötven kilométeres szélességet, így olyan, mintha az óceánt bámulnánk.
Szintén egyedinek találtam a városi temetőt, ahol többnyire az urnás temetkezés dívik. De helyenként annyira közel építették egymáshoz a sírfalakat, hogy már-már hasonlított egy lakótelepre.
Colonia nemcsak épített látnivalót kínál, hanem természetit is. Hét strandja közül a campinghez közel eső Playa Ferrandót látogattam meg, ahol kite szörfösök játszadoztak az adrenalinszintjükkel. Uruguayra kevesen gondolnak a remek homokos strandok tekintetében, pedig érdemes lenne.
Colonia del Sacramentóra másfél napot és két éjszakát szántam. Innen a fővárosba, Montevideóba buszoztam. Először fordult velem elő a dél-amerikai portyám során, hogy nem kértek útlevelet a jegyvásárlásnál.
Montevideo egy unalmas, arculattalan város. Néhány szép épület, a vásárcsarnok és pár érdekes emléktábla kivételével nem tud felmutatni semmit. Na jó, a Plaza de la Independencián álló, tornyos Salvo-palota egész impozáns.
Ami az emléktáblákat illeti, a történelmi ismertetőkön kívül akad egy, amely a bennszülöttekről emlékezik meg. Ők a guaraník.
Eredetileg a mai Paraguay területéről származnak, de a kereszténység hódítása idején és a jezsuita missziók megszűnése után egyesek a mai Uruguay területére költöztek a marháikkal együtt. Sok uruguayi helység, állat és növény neve guaraní eredetű.
Sőt, maga az ország is guaraní szóból ered, jelentése: színes madarak folyója.
Ám Montevideóban számos magyar kötődés is felkeltette a figyelmemet: először is az “hungara” (ejtsd: ungárá) nevezetű eledel, amely egy debrecenivel töltött hot dogot takar. Igaz, az uruguayi debreceni némileg vékonyabb, mint magyar rokona.
Aztán az egyik téren sétálgatva megszólított egy könyvét áruló hobbiköltő, aki miután párbeszédbe elegyedtünk, megkérdezte, ismerem-e Borlai Gergő jazzdobost.
Később, a vásárcsarnok egyik étterme előtt megszólított egy pincér, aki miután megtudta, hogy magyar vagyok, megkínált egy kupica borral, majd magyarul hozzámszólt: egészségedre.
Ami a magyar kötődést illeti, nem hagyhatom ki Debály Ferenc József zeneszerzőt, aki az uruguayi himnusz zenéjét írta.
Sőt, Brazíliában találkoztam egy uruguayi utazóval, aki teljesen képben volt Magyarországgal kapcsolatban, még azt is tudta, merre van Debrecen. Szóval sok kellemes meglepetést okoztak az uruguayiak.
Fél nap bőven elég volt Montevideóból. Egy késődélutáni busszal továbbálltam.
