Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Eljött a karácsony. A strand- és cseresznyeszezon kellős közepén. Vele érkezett tűzoltóautón a mikulás.
Villarricában nem vitték túlzásba az ünneplést. Itt-ott egy kevés dísz, néhány “boldog karácsony” felirat, de nulla fenyőárus. Nincs “mennyből az angyal”, se “jingle bells”. A belváros úgy nézett ki, mint bármelyik másik nap. Kivéve december 25-én, amikor teljesen kiürült. A boltok zárva, a nép a fekete homokos strandon vagy a tóparti büfékben lazult.
Villarrica egész szép város. Pláne chilei mércével mérve. A Villarrica-tó nyugati partján fekszik, ahonnan rálátni a füstölgő Villarrica vulkánra. A fő utcát árkádos, faoszlopos épületek szegélyezik. Élhető, szerethető település, ahol nem ömlik az arcodba a turizmus. Csak a tó vize ne lenne brutál hideg. Bár a helyiek bírják.
Egész remek lakást fogtam ki AirBnB-n keresztül. Két hálószoba és egy konyhával egybenyitott nappali járt a kecóhoz. A másik hálószobát is kivette valaki, de ritkán találkoztam vele. A rezsóval viszont nagyon kínlódtam. Flakonos gázzal működött és egy év alatt forralta fel a vizet.
December 26-án ismét munkanap volt, az utazásszervezők kinyitottak. A Villarrica-tó túloldalán fekvő Puconba utaztam, hogy személyesen böngésszem végig a vulkánmászó túraajánlatokat. Sajnos egyedül nem engedtek volna fel.
Az egyik iroda adott némi kedvezményt, mondván a Villarrica vulkán aktív, ezért a csúcs nem megközelíthető. Egymás tenyerébe csaptunk. Nem mindegyik túraszervező ad kedvezményt az aktivitást jelentő sárga jelzés miatt. Illetve találtam olyat, ahol készpénzzel harminc euróval olcsóbb lett volna a túra, mint kártyával, ám ezesetben keresztbe tett a túl korai indulási idő.
Ezután bringát béreltem és elkerekeztem a hegyvidéki vízesések és tavak felé. Valamennyi látnivaló fizetős, de még a két méter magas vízesések is. Csak a levegővétel van ingyen.
Egyedül az Ojos del Cabargua érte meg, ahol a Cabargua- tóból lefolyó patak több ágon zuhan alá és alakít ki egy mélykék színű tavat. Bár Európában ez is ingyen lenne. A Caburgua-tó gyönyörű és ingyenes. Álomszép fekvése óriási csenddel párosul.
Innen cirka tizenegy kilométerre és négyszáz méterrel magasabban fekszik a Huerquehue-tó (ejtsd kb: uerkeue). Fel is kínlódtam magam a helyenként kemény, murvás emelkedőkön. Arra nem számítottam, hogy az egész tavat körbekerítették ingatlanokkal.
Egyedül a nemzeti park kapuján át közelíthettem volna meg a tavat, ha legnagyobb döbbenetemre nem lett volna zárva. Hétfőnként kettő órakor zár. Érthetetlen. Mintha egy múzeum lenne.
A chilei rendszer kezdett már az agyamra menni. Pedig a google fotók alapján szenzációs látványról maradtam le. Így hát visszavittem a bringát a puconi kölcsönzőbe.
Hogy közelebb legyek a hegyekhez és hogy többet tudjak aludni a vulkán expedícióig, átköltöztem Puconba (ejtsd: pukón). Na, ez az a hely, ahol az arcodba ömlik a turizmus.
Igaz, elegánsabb, mint Villarrica. A fa házak csinosabbak, a tópart tisztább és zöldebb. A háttérben magasodó hegyvonulatok miatt a fekvése is szebb. De épp ezért az árak magasabbak. Nem véletlenül esett a választásom egy campingre.
Puconhoz tartozik egy privát félsziget, idegeneknek besétálni tilos. Kivéve vulkánkitörés esetén, amikor idemenekül a jónép abban bízva, hogy a láva nem tud úszni. Egyébként a Villarrica 1985-ben tört ki utoljára. Továbbra is aktív, de azóta csak kisebb mozgolódásai vannak.
A vulkán túra előtti éjszaka keveset aludtam. Az éjjel szemetet szedő kukásautó felidegelte a környék kutyáit és a nagy lárma felébresztett. Kialvatlanul, apró résnyire nyitott szemekkel érkeztem meg a hat órai induláshoz.
A túra valamennyi résztvevője kapott bakancsot, overált, vízálló nadrágot, kesztyűt, sisakot, krampont, túrabotot, csákányt és műanyag hócsúszkát, majd elkocsikáztunk a füstölgő Villarrica vulkán aljáig.
Kissé hűvös időben, de szemet pirító napsütésben kezdődött a móka. Eleinte a lávafolyam sötétbarna maradványait tapostuk, míg nem durván ezernyolcszáz méter magasan elértük a hóhatárt.
Ekkor vettük elő a túrabotot és a csákányt. A bitang meredek hegyoldalon ezekkel biztosítottuk magunkat azáltal, hogy beledöftük őket a fagyott hóba. Szlalomban araszoltunk egyre feljebb.
A csúcs alatt nagyjából ötszáz méterrel, cirka kettőezer-háromszázötven méteres magasságban táborozott le a csapat. Ahogy fentebb említettem, a vulkán aktivitása miatt sárga jelzés volt érvényben és emiatt nem mászhattunk feljebb. Éppen pöfékelte ki a kénes gázokat.
Persze a bámészkodásra nem hagytak sok időt. Épp sikerült lenyelnünk az utolsó ebéd falatokat.
Kiváncsian vártuk, hogy jutunk le a bődületesen meredek hegyoldalon. Felvettük a vízálló nadrágot és a fenéknyi széles hóvájatban gatyaféken csúsztunk le egymás után. Eközben a csákány segítségével ellenálltunk a gravitációnak. Vagyis nagy sebesség esetén beledöftük a jeges hóba és ez remek féknek bizonyult.
Ahol a hegy dőlésszöge nem volt elegendő, előkaptuk a hócsúszkát, a fenekünk alá tettük, majd süvítettünk tovább. A buckákra és a kanyarokba néha nagy lendülettel érkeztem, de mindig sikerült korrigálnom. Páratlan örömre leltem. Vigyorogtam, mint a tejbetök.
Az este a mapucse etnikum által lakott Curarrehue (jelentése: kő oltár) településen ért. Egy környékbeli tó, a Leon csalogatott ide. Miután túléltem a vadkempingezést egy faluszéli erdőben, féltávig busszal, majd onnan gyalog közeledtem a látványosság felé. Nem ért meglepetésként, hogy az egész tópartot magántulajdonban lévő, óriási birtokok övezik.
Szerencsére, az egyik birtok jegypénztárában nem ült senki, ezért belógtam. Az ösvény egy kilátópontnak kinevezett sziklaszirtre vezetett fel, ahonnan nem csak a Leon tó, de a Villarrica vulkán is a látómezőbe került.
Csatakokban folyt a nyálam a gyönyörtől. A mélységben elterülő csillogó víz, a körülötte zöldellő sűrű fenyőerdő és a vulkanikus, havas háttér teljesen lenyűgözött. Legszívesebben csukafejessel tetéztem volna a kalandot.
A Leon tavat a partjáról is megpróbáltam felfedezni. Ehhez leereszkedtem a völgybe, majd tettem néhány kilométert egy murvás kocsiúton. Hogy zárva találjam a tópartot rejtegető birtok kapuját. A kapun lógó táblán ez állt: hívj a számon, ha meg akarod nézni a tavat. Ehelyett a házikó felé kiabáltam, de eredménytelenül.
Ahhoz pedig nem volt türelmem, hogy megvárjam, míg egy telefonhívásra odaér a tulaj. Egyébként a honlapja szerint reggel kilenctől látogatható a tó. Fele sem igaz. Szánalmas, hogy egy természeti kincs meglátogatásához előre be kell jelentkezni.
A visszaút során érdekes jelenet szemtanúja lettem. Országúti gázpalack cseréről van szó. Relicura Bajo (ejtsd: relikurá báho) falu a mellette csordogáló folyó miatt kissé kacifántosan közelíthető meg. Ezért a gázpalackot szállító teherautók a folyó túloldalán, az országúton állnak meg előzetes egyeztetés esetén.
Ottjártamkor egy nő áttolta a talicskáját az egy méter széles függőhídon, majd miután átvette a palackot, talicskázott vissza.
Relicura Bajót busszal hagytam el egy újabb tóvidék kedvéért.
Hát, így telt a karácsony…