Ezt az élménybeszámolót érdemes elolvasni, kafa lesz. Egyrészt nagyon szép helyeken jártam, és istenieket falatoztam, másrészt egy remek teljesítménytúra és egyben kihívás lebegett a szemem előtt.

Egy májusi napon munkám végeztével nem hazafelé vettem az irányt, hanem a repülőtérre. Már alig vártam, hogy elhagyjam a felhős, morcos angliai időjárást és megérkezzek a mediterrán Szardínia szigetére. Késő délután körül járt, amikor Olbiában landolt a repcsim. A nap tizenhét ágra sütött, nem panaszkodhattam. Májusban ne is essen. Amint kikeveredtem a reptérről, bebuszoztam a városba. Nyomban felkerestem a központtól egy lórúgásnyira fekvő szállásomat.

Aztán szétnéztem Olbia történelmi központjában. Hogyhogy nem, a nagy járkálás közepette Ungheria utcába botlottam. Akinek nem mond semmit az utcanév, annak elárulom halkan, hogy Ungheria olaszul Magyarországot jelent. Ez egy egyirányú utca, kissé kijjebb a központtól, a város déli végét átszelő patak túloldalán.

Olbia tipikus olasz település, régi kőépületekkel, keskeny utcákkal és kis terekkel. Utóbbira jó példa a piazza Margherita. A Corso Umberto szeli ketté a centrumot, amelyen sorakoznak az éttermek és az üzletek. Miközben az építészetet kémleltem, fél szemmel az éttermek ajtajain lógó étlapokat lestem.

Lovat akartam enni. Nem hülyeség. Szardínián a ló és a szamár népszerű eledel és én erre már akkor fentem a fogam, amikor felmerült bennem a vakáció gondolata. Találtam is egy pacihúst kínáló vendéglőt, nyomban felírtam a noteszembe vacsora címke alatt.

Olbia, San Simplicio templom

No de a napnak nem volt még vége. A 11. században épült San Simplicio templomot még csak ezután kukkantottam meg. A román stílusú szentély egykor a városfalon kívül helyezkedett el. San Simplicioban a város első püspökét, és a kereszténység első időszakának képviselőjét tisztelhetjük, manapság pedig Olbia védőszentje. A templom homlokzatát egy boltíves ablak díszíti, melyet két márványoszlop oszt három részre. A harangtorony spanyol stílusú, később passzintották a templomhoz és a szigetet egykor uraló spanyolokra utal.

Aztán jött a vacsora. Visszataláltam az étterembe és berendeltem a lovat. Nagy nyerítéssel és paradicsomszósszal érkezett. A kockacukrot már nem tudtam hova adni, mert a száját elhagyta útközben. Nekiláttam hát az éteknek és nem bántam meg. Sőt, én még ilyen finom húst nem ettem.

Lóbarát olvasóim zsebében nyílván kinyílt most a bicska, de sebaj. Nem értem, hogy a paripa más országok éttermeiben miért nem népszerű. Bordós-barnás húsa omlós és nagyon ízletes. Próbáltam a szószt mellőzni és csak magában enni pár falatot. Remek ízek kóvályogtak a számban. Első ránézésre marhahúsra hajazik. Csak megtelt bendőm akadályozott meg abban, hogy még egy adagot rendeljek. Mennyei falatok. Hálából nem rúgtam meg a pincért hátsó lábaimmal. Prüszkölve vágtattam vissza a szállásra.

Olbia, ínyencségek boltja

Reggel jelenésem volt a repülőtéren. Nem, nem fejeződött be a szabadságom. Egy napra kár Szardíniára jönni. A reptéren autót béreltem, kérem szépen. Egy Toyota Yaris kormányát tekergetve elhajtottam a mintegy száz kilométerre fekvő Cala Gonone nevezetű tengerparti faluba. Ez a hely a Tirrén-tenger partján fekszik.

A mediterrán térséget vizsgálva állítólag a Tirrén-tengerben észlelhető a legtöbb nagy fehér cápa, Éppen ezért tartottam ezt a legjobb kajakozó helynek. A járgányt előre lefoglaltam, mégpedig azért, hogy elevezhessek a Bue Marino barlanghoz.

Orosei-öböl sziklái

A kölcsönző ajtajait azonban még zárva találtam. Kicsit korán érkeztem, habár 11 órakor, a nyitáskor sem jelent meg senki. Még jó, hogy lefoglaltam a kajakot. Egy kis várakozás után azonban kibérelhettem. Remekül tűzött a nap, a tenger türkízkék víze csillogott. Eddig nem sok tengeri élményről írtam, de ezt nem hagyhattam ki. Le sem lehet írni, mennyire szép a tenger errefelé. Imádtam itt, az Orosei-öbölben lapátolni.

Kevesebb, mint egy órányi evezés után elértem a sziklás partot, ahol több barlang, köztük a Bue Marino tátotta a száját. Pechemre, idegenvezető nélkül nem lehetett behajtani és akkor éppen nem érkezett turista csoport. Persze, amíg lehetett, beeveztem a barlang belseje felé. Bevallom, erre az idegenvezetősdire nem készültem és nem is számítottam. Arra gondoltam, hogy a barlang bármikor megtekinthető.

Kajakkal a Bue Marino barlangban

Mivel rengeteg idő maradt még, továbblapátoltam a part mentén, egy barlang irányába úszó turistahajóban bízva, amikor is találtam egy keskenyebb járatot a sziklafalak között. Elég rövid és szűk víziút vonzott be, de megérte felfedezni. Tolatva értem vissza a nyílt tengerre, majd még egy fél óra evezés után kikötöttem Cala Luné strandján anélkül, hogy eddig bármiféle cápauszonyt megpillantottam volna. A kavicsos part miatt elég nehézkesen szálltam ki a kajakból és álltam rá a talajra.

Vízi barlang

Némi pihenő és energiafelvétel után tekertem vissza a rajthoz. Mire révbe értem, a kölcsönzős ismét bezárt. Gondolom, ebédszünetet tartott. Régen pihent már. Jobb ötlet nem lévén az üzlet előtt hagytam a kajakot és a többi felszerelést. Tökéletes edzést vezényeltem magamnak. Jól felpumpálódtak az izmaim a nagy kajaktúra alatt. Büszkén mutogattam a bicepszemet a helyi lányoknak.

Gyúrunk vazze, avagy kajakos a Tirrén-tengeren

Visszagurultam Olbia irányába, de az útba eső nevezetességeknél megálltam. Az első ilyen, a tengerpartot és a sziget belsejét elválasztó hegyvonulat, ahonnan elbűvölő panoráma nyílt kelet felé a tengerre és Cala Gononé-re. A közelben található Nuraghe Mannu, az őskori település, melynek a romjai ma is láthatóak. Az első lakosok Kr.e. 1600 körül élhettek itt. A hegyvonulat nyugati lábánál helyezkedik el a Cedrino-tó, ahol tettenérhető az eredeti természet. Nehezen mozdultam innen.

Cedrino-tó

Orosei az Orosei-öböl legnagyobb települése cirka húsz kilométerre a Cedrino-tótól. Nagyjából Hévíz nagyságú helység. Felkerestem. Rövid sétámat belengte a pékáru illat. A település tizenhárom templomnak ad otthont. Közülük a vakítóan fehér, barokk San Giacomo Maggiore és a kőből épült, kupolás Chiesa delle Anime került a szemem elé. Utóbbi szomszédságában áll az egykori börtön, a Sa Preione Vezza.

Orosei, San Giacomo Maggiore templom bejárata

Posada várát ugyan erdetileg nem terveztem be, de reggel a tengerre menet megpillantottam az autópályáról és onnantól kezdve próbáltam beleszőni a programba. Kár, hogy bezárt, mire odaértem. Posada ófaluja a várdombon áll. Szűk és meredek sikátorok viszik fel a kiváncsiskodókat a várig és a templomig.

Posada vára

Ahogy visszatértem Olbiába, egy fesztivál éjszakai életébe csöppentem. Ezt a fesztivált minden év május közepén rendezik meg a város védőszentje, azaz San Simplicio emlékére. Egész Olbia a búcsúban töltötte az estét, alig lehetett megmozdulni. Vásár, koncertek, kultúrális események, no meg ingyenes kagylóevés színesítette a programot. Meg gondolom sok más, amit nem is láttam. A kagyló az egyik legfontosabb áru errefelé. Engem vallatni lehetne vele, a lóhúst biztos nem übereli.

A banzájt megunva az alvás mellett döntöttem. De nem tértem stresszmentesen nyugovóra. Fogmosás közben belenéztem a tükörbe és azt láttam, hogy megnagyobbodott a fejem. A homlokom magasabb lett és egy duzzanat miatt puhább, mint valójában. Éreztem, hogy megégettem magam a napon, de igencsak megijedtem, amikor észrevettem a felpuffadt fejemet. Nem gondoltam, hogy ennyire súlyos a helyzet.

Naná, hogy a naptejemet otthon felejtettem. Sőt, még kajakba szállás előtt sem éreztem a hiányát. Mivel minden napra napsütést és meleget jósoltam, a másnapi teendők közé felkerült a naptej becserkészése. Fúú, de ijesztő és borzalmas látványt nyújtott saját homlokom.