Átléptünk Utah államból Coloradóba. Mesa Verde elhagyatott indián faluját és Colorado hegyvidékeit barangoltuk be. És volt még egy dolog, ami izgatta a fantáziánkat és a pénztárcánkat…

Reggel, még mielőtt elhagytuk volna Mexican Hat falut, ellibbentünk a sziklák között tekeredő San José folyóhoz, amely a Goosenecks State Park irányából folyik. Előző este szorgalmasan bújtam a térképet, és akkor böktem rá erre a parkra és az ott található, az arizonai Horseshoe Bendhez hasonló folyókanyarulatra.

De az igazi látnivaló messzebbre esett, mint gondoltuk, így feladtuk ezt a programot. Colorado felé vettük az irányt, de útközben, még Utah államban megálltunk Bluff-ban (ejtsd: bláf), ahol egy történelmi emlékhelyet alakítottak ki. Bemutatták, hogy éltek a helyiek a 19. század végén.

Egy elég részletes ismertetőben olvastam, hogy mormonok alapították ezt a közösséget 1880-ban, miután átkeltek a Utah állambeli Glen Canyonban található Hole-in-the-Rock nevezetű hasadékon, majd a Colorado folyón. Az expedíció során szekereket és állatokat eresztettek le ezen a hézagon. Egyesek az út kiépítésében és a sziklák robbantásában segédkeztek, hogy lejussanak a hasadékon a folyópartra, mások tutajok építésében jeleskedtek, amelyekkel a Colorado folyón keltek át.

Mint például Samuel William Mackelprang, aki egy dán származású ács volt. Leeresztették őt egy kötélen a szikla széléről a folyóvölgybe, ahol tutajokat épített. Döglött ökrök patáit megfőzte, amiből ragasztót csinált. Ez tartotta össze a tutajt. Két szekérre felfértek ingóságaik, köztük egy búzaörlő, amely felbecsülhetetlen értéknek számított. Ők hat gyerekükkel együtt éltek Bluff-ban.

The Bluff Fort történelmi park, kilátás egy szekérből

A sziklarobbantásnál és az útépítésnél dolgozott Zechariah Bruyn Decker, aki egy nagy fával kötötte össze szekereit, a hátsó kerekeket leblokkolta, hat lovát pedig befogta, és úgy ereszkedtek le azon a bizonyos hasadékon. A hátsó kerekek fékei azonban kiestek, így a lovakat egy lendülettel kellett levezetnie. Az egyik ló súlyosan meg is sérült. A feleség, Seraphine megdöbbenve vette észre, hogy a csecsemőjüket fenn felejtette az egyik szekéren, aki azonban olyannyira aludt, hogy fel sem ébredt a drámai út során.

A közösség bluffi házai egyszobás fakabinok voltak, amelyeket a négyzet alaprajzú erőd négy szélén építettek fel. Valamennyi bungaló közé rönkökből kerítést emeltek. Minden ház ablaka és ajtaja befelé, a központi udvarra nézett. Hogy pontosan hány kabint építettek, nem ismert. Egy 1880-as népszámlálás ötvenhárom házat talált itt, de léteznek más feljegyzések is.

Egyedül Joseph F Barton kabinja maradt fenn épségben, amely megtartotta eredetiségét mind építészetileg, mind dekorációban. Barton vezető szerepet játszott a közösség pénzügyi, oktatási és vallási ügyeiben. Ők hét gyermeket neveltek az egyszobás kabinjukban, a nyolcadik gyermek egy hónappal a születése után meghalt.

Egyszerűen és egyformán építkeztek. Egy kisebb franciaágy, egy kandalló, egy komód, egy asztal és székek vagy padok fértek be a 3 X 3 méteres kabinokba. A fentebb említett nagy családok tehát igencsak szűkösen éltek.

Maga a sztori legalább annyira érdekes, mint a skanzen. A kabinokon kívül szekereket állítottak ki, az egykori közösségi házban pedig manapság gyűléseket szerveznek. A délelőtti program ezzel befejeződött.

The Bluff Fort történelmi park, kabin

Begyújtottuk a rakétákat, majd mintegy másfél óra kocsikázás után a coloradói Mesa Verde parkólójában landoltunk. Mivel a park egyes területei csak idegenvezetőnek öltözött vadőrökkel látogatható, várnunk kellett egy keveset a következő túráig. Csapattársam is benevezett a túrára ugyan, de miután egy meredek, de szenzációs kilátást biztosító részhez értünk, tériszony címén feladta. Először a Spruce Tree House-t látogattuk meg, amelyet a 13. században emelhettek. Ebben az épületegyüttesben valaha 60-80 ember húzódhatott meg.

A leglátogatottabb része a parknak a Cliff Palace, amelynek 217 szobája és 23 szertartási helyként szolgáló verme legalább 250 pueblo indiánnak adott otthont a sziklák tövében. A vermekben gyűltek össze a klán férfi tagjai. A vermek végén volt egy-egy mélyedés. Ez jelentette az istennőjük méhét, amelyből az emberiség létrejött. A pueblo indiánokat az anasazi indiánokkal azonosítják, akik ezen a területen éltek a középkorban. A pueblo szó egyébként falusit jelent.

Mesa Verde, Cliff Palace

A mai napig rejtély övezi, miért éltek itt emberek, ugyanis nincs víz a környéken és a sziklás, köves terület földművelésre nem alkalmas. Annyi bizonyos, hogy az utolsó lakók nagyjából hétszáz évvel ezelőtt hagyták el ezt a sziklafalut anélkül, hogy használati tárgyaikat és bútoraikat magukkal vitték volna. Hogy miért menekültek el, arra máig nincs magyarázat. Winnetou sokkal később élt, Incsu Csunna pedig békepipát szívott velük, tehát ők biztos, hogy nem támadtak rájuk.

Egyébként 1849-ben egy, az amerikai hadseregben szolgáló hadnagy fedezte fel és valószínűleg a nehéz megközelíthetőség miatt maradhattak fenn a falak annyira épen. Sajnos idő hiányában nem fedeztünk fel mindent. Alulbecsültük a park nagyságát és a látnivalók mennyiségét.

Mesa Verde, Cliff Palace madártávlatból

Eztán berobogtunk Colorado fenyvesei közé. Csodálatos tájakon autóztunk keresztül egészen Telluride-ig (ejtsd: tellurájd). Arizona és Utah kopár, kietlen, homokkő színű tájai után jót tett a szemünknek a sok zöld, az erdők és a hegyvonulatok. Nem a Million Dollar Highway-en, Colorado talán leglátványosabb útszakaszán haladtunk, hanem egy kevésbé forgalmas úton. Három- meg négyezer méter magas csúcsok tövében kanyarogtunk. A fantasztikusan szép fekvésű, Trout-tónál (trout=pisztráng) megszakítottuk utazásunkat.

Trout-tó

A tó végében ráleltünk egy régi, fából készült, ma már forgalmon kívüli vasúti hídra. A gőzmozdonyok számára nélkülözhetetlen vizet tároló tartály még mindig áll. Hajdanán a közeli bányák biztos profitáltak a vasút kiépítéséből.

Régi vasúti híd

A tavacska körbejárása után a közkedvelt síparadicsomban és egykori bányászvárosban, Telluride-ban álltunk meg, amely az aranyláz idején épült. Innen egy rövid gyalogtúra keretében felkúsztunk a Bear patak menti ösvényen. Már este hat óra körül járt, de bíztunk benne, hogy sötétedésig elérünk egy vízeséshez. Egy óra alatt, még időben a közelébe is értünk, de a vízesés lábához nem jutottunk el.

Eddig ezt igyekeztem titokban tartani, de minket igazából az arany vonzott ide, ez a csillogó fém izgatta fantáziánkat. Számtalan pacák járt így a 19. századi aranyláz idején. Annyira elkapott minket ez a “betegség”, hogy a bérelt autónkat majdnem becseréltük egy aranybányára. Az aranymosáshoz folyó vízre van szükség és mi úgy gondoltuk, hogy a vízesésből kialakuló patak segít nekünk abban, hogy meggazdagodjunk. Hogy is szól a mondás?: “aki keres, az talál; aki arany, az ásó”. Akkora aranyrögöket szimatoltunk, mint egy anyagcsere gondokkal küszködőnek a hátsó fele. De szimatunk becsapott, üres kézzel ereszkedtünk le a hegyről. Szerencsére medvék és egyéb veszedelmek nem fenyegettek minket eközben.

Bear patak – ha látsz aranyat a fotón, szólj

Már besötétedett, mire újból kocsiba szálltunk és továbbálltunk. Emiatt nem érzékelhettük, milyen szép helyen kanyargott az út Montrose-ig, ahol az éjszakát töltöttük.

A szállás elfoglalása után én még megtámadtam a helyi boltot, hogy gyomorkorgásra találjak valami ellenszert. No meg reggelire sem maradt egy árva kaviár darabunk sem. Épp úton voltam, amikor észrevettem, hogy a jogsimat nem hoztam magammal. Nem fordultam vissza, mert gondoltam, ezen a két kilométeren úgysem ütközöm rendőrökbe. A vásárlás után azonban arra lettem figyelmes, hogy egy rendőrautó köröz a parkolóban, majd a főúton. Nem mertem elindulni. Vártam egy pár percet, majd kisétáltam a főútra leskelődni. Csak kitisztult a levegő, így végül hazakormányoztam magam.