Bár szerdára kaptam időpontot a bangkoki magyar nagykövetségen ideiglenes útlevél ügyében, fogadtak kedden. Kiötlöttem egy kirándulást a Kwai folyó népszerű hídjához, ezért variáltam.

Ahogy az előző részben taglaltam, az útlevél mellett, nyoma veszett a szemüvegemnek is. Ehhez képest, szinte vakon simán megtaláltam a nagykövetséget. Egy felhőkarcoló felhőt súroló emeletére lifteztem. Betoppanva a váróterembe egy thai delegációba ütköztem. Bíztam a keddi ügyintézésben a szerdára megbeszélt időpont ellenére, ezért csalódottan vettem tudomásul a thai csoport jelenlétét. Szerencsére fogadott az ügyintéző. Kitöltöttem egy nyomtatványt, majd átadtam egy fényképet és a jogsimat.

Lehet, tudat alatt készültem az előző napokban történt sorscsapásokra, mert soha semmilyen kirándulásra nem vittem még fényképet magammal. Sőt, jogsit is csak akkor, amikor kocsit béreltem. Ezek mégis nálam voltak.

Ezenkívül igazolnom kellett, hogy rendelkezem a hazaútra szóló repülőjeggyel. Ezenkívül tájékoztattak, hogy csak euróban fizethetem ki az ideglienes útlevél kiállításának díját. Ezért egy internet kávézó és egy bank felfedezésére kerítettem sort.

Utóbbit hamar elintéztem, bár a bankos csajnak hatalmas és bonyolult feladatot adtam, amikor benyújtottam az igényemet harminc euróra. A felettese kellett ahhoz, hogy át tudja váltani a thai valutát euróra.

Bangkok, királyi emlékmű

Internet kávézó nem akadt minden utcasarkon. Rengeteg embert megkérdeztem, de nem mentem sokra. Örültem, ha egyáltalán valaki pötyögött angolul. Lejártam a lábam, amikor beléptem egy japán étterembe útbaigazításért. A pultos nő a Emporium plázát javasolta. Jártam már ebben a bevásárlóközpontban, de a biztonsági őr megsúgta, hogy ott nincs internetes szolgáltatás. Ez a csaj viszont magabiztosan állította, hogy van. Tanácsolta, hogy erről ne a biztonsági őrökkel diskuráljak. Visszaugrottam a plázába, ahol kiderítettem, a régebben létező net cafe megszűnt. Vagy másfél órája tekeregtem.

Ezután benyitottam egy öt csillagos szállodába. A londiner fogadott, de a recepcióhoz irányított, amikor internetezési óhajaimat osztottam meg vele. Gondoltam magamban, ez a gyerek még annyit sem tud, van-e a szállodában internet. A recepciós útbaigazított és javasolta, fáradjak be azon az ajtón, ami előtt a londinerek puljta állt. Ekkor elküldtem a londinert Kenyába.

Miután továbbítottam a repjegyről szóló igazolást – okostelefon híjján – emailben, visszakaptattam a nagykövetségre. Ott visszaigazolták a levelemet, és megkértek, fáradjak vissza fél négy körül.

Gyorsan elrohantam a Lonely Planet könyvben talált Bangkok Christian Hospital nevezetű kórházba. Biciklibalesetben lesérült karomat nézettem meg. Az állt a könyvben, hogy ebben a kórházban a bacilusok kezet mosnak, mielőtt fertőznének. A kórház színvonalasnak tűnt, kedvesen fogadtak és a bacik is kezet mostak. Bár az is lehet, hogy a sok thai whisky-től állt mosolyra az ápolónők szája.

A Vészhelyzet című sorozatban látottakhoz hasonlóan alakították ki a recepciós részt. Bejelentkezés után itt mérték meg a vérnyomásomat, a súlyomat, valamint megállapították a konzultáció árát. Hasznosabban telt a várakozás.

Bangkok, felhőkarcolók a modern negyedben

Arra voltam kiváncsi, eltört-e valamim, illetve, hogy repülhetek-e. A doki megleste a kezemet és elcsicseregte, hogy valószínű meghúzódhatott az alkarom. Szerinte nem tört el semmi. Magabiztosan kijelentette, hogy repülhetek. Ráadásul még pénzt sem kért. Egy nagy bölcseletet megosztott velem, amit valami Bubó professzortól hallott: “A kis bajt akkor teheted jelentéktelenné, ha egy nagyobbat is sikerült a beteggel beszereztetni mellé.”

Visszarohantam a nagykövetségre, ahol átvettem az ideiglenes útlevelet meg az igazolást. Ekkor egy férfi és egy nő léptek be a váróhelyiségbe. Oroszok vagy ukránok lehettek. Magyar állampolgári esküt jöttek tenni. Ez sem hétköznapi.

Négy óra körül járt. Esély nem mutatkozott arra, hogy valami érdekeset megnézzek Bangkokban. Helyette beléptem az Emporium plázába és vettem egy egyszerű mobilt thai betűkkel a számlapján. A tengeri víz találkozásától elhunyt régebbi telefonomat pótoltam vele.

Maradt energiám sétálni, de a környék nevezetességeit ellepték a tüntetők sátrai. Kivéve a masszázsszalonok környékét. Ezek a tüntetők ráadásul elzárták a belváros utcáit és tereit is. Miattuk csak gyalog, vagy az amúgy remek felsővasút-hálozatot igénybevéve közlekedhettünk.

Bangkok, masszázsszalonok. Itt nem tüntetett senki

Az egyik, normális esetben forgalmas kereszteződésnél közelebbről szemügyre vettem ezt a tiltakozósdit. Sátrak, kaja- és ajándékárusok sorakoztak, szólt a zene, a kivetítőn pedig egy politikus nyögte a mondókáját. Ennyi. Jobban hajazott egy belvárosi piknikre. Senki nem anyázott, senki nem rázta az öklét. A thai himnusz időnként megszólalt, ilyenkor mindenki vigyázba állt és végighallgatta. Még én is.

Bangkoknak ez a modern része eléggé kultúrált és fejlett. Rengeteg az új felhőkarcoló és a bevásárlóközpont. Minden metró- vagy magasvasút-állomásnál található legalább két, de inkább három pláza. Az állomások egyes kijáratai közvetlen a plázákba vezetnek, hogy véletlenül se felejts el pénzt költeni. Éppen ezért elveszhetünk, hisz nem egyszerű kikeveredni az utcára. Sőt, a Ratchatewi (ejtsd kb: racsatuváj) magasvasút-megálló egyik kijárata történetesen egy ötcsillagos szállodába viszi a gyanútlanokat és a szemüveg nélkül alig látókat.

Bangkok, tüntetés a Siam téren

Másnap reggel nyélbe ütöttem improvizálva született kirándulásomat. A távolsági buszok pályaudvarára igyekeztem. Az egyik nagy csomópontnál elfogyott a tudomány, ezért a járókelők útbaigazítására volt szükségem. Közülük azonban senki nem mormogott angolul. Az egyik rendőrnek látszó csákó elküldött egy irányba, ahonnan egy másik járókelő visszaküldött. Végül valahonnan előbukkant egy angolul értő lány, aki felrakott egy buszra a gyorsabb haladás érdekében.

A buszsofőrrel azonban újfent kommunikációs problémáim támadtak, így leszálltam ott, ahol nem kellett volna. Kénytelen voltam gyalogolni cirka fél órát a Mo Chit buszpályaudvarig.

De nem történt baj, mert épp elkaptam a Kancsanaburiba tartó járatot. A háromórás buszúton egy angolul meglepően jól parádézó thai asszonnyal társalogtam. Micsoda ritkaság!

Egy, a világ végén, a semmi kellős közepén álló pavilonnál megálltunk ebédelni. Önkiszolgáló étterem, delikátesz, édesség, aszalt gyümölcs és mosdó szerepelt a kínálatban.

Dél körül érkeztünk Kancsanaburiba. A sok üldögélés után jól esett gyalog felfedezni a helyet. Betértem egy étkezdébe, ahol grillezett kacsát kajoltam rizzsel meg némi zöldséggel. Összesen ötven bahtot, azaz mintegy háromszázötven forintot fizettem és nem fostam utána. Ebből harminc volt a kaja, tizenöt meg az üveg szóda. No, meg nem adtak vissza az ötvenesből, de nem érdekelt.

Felfedezvén a várost, elsőként egy thai temetőre bukkantam. Na, ilyet sem láttam még. Egyes sírok thai írással, másikak kínai írással voltak feliratozva. A sírokon az évszámok a jövőt mutatták. Ja nem! Thaiföldön Buddha halálától számítják az éveket, amely 543 évvel tér el a Gergely-naptártól.

Kancsanaburi, thai temető sírjai

Például az egyik felirat szerint a sír lakosa 2523-ban hunyt el. Ez azt jelenti, hogy a Gergely-naptár szerint akkor 1980 volt. Egyébként a vonatjegyemen is “57” szerepel, azaz 2557.

Már indultam volna tovább a thai temetőből, amikor a kapuban megláttam egy táblát. Egy kínai templomba mutatta az irányt. Odakalauzoltam magam.

A thai és a kínai buddhista szentélyek teljesen különbözőek. Még Buddhát is másképp ábrázolják. Az a sokszor vigyorgós, dagadt, lótuszülésben ülő Buddha portré többek között Kínában és Vietnámban népszerű. Thaiföldön inkább sovány, hosszúkásfejű Buddhát látni, amely vagy fekszik, vagy szintén lótuszülésben ül.

Kancsanaburi, kínai templomkert pavilonja

Következett a világháborús temető egy csöppet odébb. Angol, ausztrál, holland, maláj, szingapúri és névtelen sírokat találtam. A sírok helyén, a II. világháború idején fogolytábor működött.

Egy japán háborús emlékmű megtekintése után a híres híd felé vettem az irányt, de a kegyetlenül tűző nap bekényszerített egy világháborús múzeumba. A tárlaton kiállított fotók és festmények szépen lekötötték a figyelmemet, nem beszélve a falak között megbúvó kínai templomról és a foglyokat egykor szállító járgányokról.

Na, de a híd még ennél is érdekesebb, hisz ez ihlette meg a Híd a Kwai (ejtsd kb: kve) folyón című film alkotóit. A régi híd története annyi, hogy a japán megszállás alatt eszkábálták. A japánok vasúti összeköttetést akartak létesíteni Myanmar és Thaiföld között, amihez egy, a Kwai folyón átívelő híd megépítésére feltétlenül szükség volt. A híd megalkotásához az ellenséges csapatok foglyait használták. Szó szerint, ugyanis az építkezés és az embertelen körülmények 100 ezer ember halálát követelték.

Az már csak később esett le, hogy az eredeti hidat végül a szövetséges csapatok felrobbantották 1945-ben. Ráadásul a Híd a Kwai folyón című filmben látható híd nem azonos a Kancsanaburiban állóval.

Kancsanaburi, híd a Kwai folyón

Kancsanaburiról még annyit, hogy a régi város a mostanitól tizennyolc kilométerrel északra feküdt és határvárosként funkcionált Burma felé. Amikor a burmai sereg stratégiát módosított Thaiföld megtámadásakor, I. Rama thai király áthelyezte katonai bázisát a régi városból a jelenlegi város helyére.

Kóvályogtam tovább. Egy utcai árusnál beinvesztáltam egy szenzációsan finom fagyiba. Úgy indított a kofa, hogy fogott egy félbevágott kókuszdiót, és az oldaláról belekaparta a kókuszt a héjba. Rátolt három gombóc kókusz fagyit, meghintette földimogyoróval és rizzsel, végül leburította kókusztejjel. Be is akartam falni, meg nem is. Csorgott a nyálam, de maga a látvány is magáért beszélt. Miután bekanalaztam, visszaszökkentem repetáért, de az árus közben lelécelt.

Aztán váratlanul megállított egy fedett oldalkocsis motoros. Vele hajtottam el a gondozott, virágokkal, kis kerttel és fehér fa kerítéssel díszített, sárga falú vasútállomásra. Ahol szomorúan vettem tudomásul, hogy aznap már nem indul egy vonat sem Bangkok felé. Pár csúnya szó ekkor elhagyta a számat. Közelgett a naplemente és legkésőbb hajnalra oda kellett volna érnem a bangkoki reptérre. Kissé elnéztem a vasúti menetrendet.

A motoros öreg ravasz volt, mert megvárt az állomás épülete előtt. Idefuvarozott, holott tudhatta, hogy ilyen későn nem közlekedik vonat a fővárosba. Hitt abban, hogy visszaszállok hozzá, miután elolvasom a menetrendet.

A szekerét jóllehet nagyon kedveltem. Az oldalkocsin félkör alakban egy több popsi befogadására alkalmas pad volt felszerelve. A nap sugaraitól egy ponyvatető védett. Útközben felfigyeltem egy másik hasonló járgányra, de annak a tetején még egy parabola antenna is nézelődött.

Kancsanaburi, parabola antennás járgány

A buszpályaudvarig cipeltettem magam, holott fogalmam nem volt a hogyantovábbról. Ott viszont egyből rohannom kellett a pénztárhoz. Két percet adtak, hogy beszálljak a buszba.

Későn értünk Bangkokba, de a Victoria Monument tér csalogató plázáinak étkezdéi még szolgáltak ki kaját. Innen a magasvasút-vonat átszállásos stratégiát próbáltam alkalmazni a reptérre jutás érdekében. Ehhez képest elkavartam az átszállásnál, de egy angolul jól rizsáló thai, aki miután megtudta, hova készülök, felajánlott egy fuvart. Nem kellett kétszer mondani. Az amúgy a reptéren dolgozó srác is örült a találkozásnak, mert alkalma nyílt angolul fecsegnie. A reptér várótermébe azonban nem kísért be. A járatom indulásáig hátralévő hosszú órákat egyedül szenvedtem át.

Az ellopott cuccaimat és a balesetemet leszámítva, illetve a thai tengerpart veszélyeit figyelmen kívül hagyva örömmel jelentem, hogy Thaiföld szenzációs. Különösen az északi rész magasztos történelmi műemlékei és az Ao Phang Nga park mészkőszikla szigetei bilincseltek le.

Kirándulásom ezzel nem fejeződött be. Bangkokból Nepálba repültem. Barátaimat látogattam meg. Erről szól a következő rész a “Nepál” gomb mögött.