Thaiföldi portyám végeztével Bangkokból repültem Nepálba. Changunarayanban élő barátaim láttak vendégül és hívtak el egy két napos kirándulásra. Az odautazás az ideiglenes útlevelemnek köszönhetően nem ment zökkenőmentesen.

Mielőtt felengedtek volna a repülő fedélzetére, a bangkoki reptér biztonsági ellenőrei félrehívtak. El kellett magyaráznom ideiglenes útlevelem és a bangkoki magyar nagykövetségen kiállított igazolás történetét.

Pár perc beszélgetés után jó utat kívántak. Bár az igazolást nem akarták visszaadni. Márpedig én ragaszkodtam hozzá. Úgy éreztem, hogy Nepálban kellhet még.

Már Nepál felé tartva, a mellettem ülő kelekótya nepáli kópé nem nagyon bírt magával és letojta az utaskísérők ukázát. Amikor be kellett csatolni az öveket, akkor ő kicsatolta. Nem tudott megmaradni a kufferjén. Legalább háromszor kérték, kapcsolja ki a mobilját, de csak úgy tett, mint aki megfogadja a tanácsokat. Nem ő volt az egyetlen nepáli a fedélzeten. A többiek egy fokkal értelmesebben viselkedtek.

Leszálláskor aztán az egyiket felcsigázta, ahogy a gép szárnyán lévő fékezőszárnyak elkezdtek mozogni. Ez a kajla meg gyorsan az ablakhoz ugrott, hogy ő is lássa. Jobboldali szomszédommal, egy filippínó származású ausztrál csajjal csak szörnyülködtünk.

Miután beállt a gép, a nepáliakat nem engedték le. A fedélzeten kellett maradniuk. Ellenben a mellettem ülő gyerek leszarta az utasításokat és elhagyta a repülőt a többi utassal együtt.

A katmandui reptéren terveztem kiváltani a vízumot, de majdnem nepáli valutával fizettem érte. Elvileg nem lehetett volna nálam, hiszen illegális kivinni az országból, de egy évvel ezelőtt nekem sikerült. Fonttal fizettem végül, a visszajárót pedig amerikai dollárban kaptam.

Épp valami fontos hindu ünnepre érkeztem. Az utakat teljesen ellepték az emberek. Alig lehetett előremozdulni. Talpalva akartam elérni barátaim faluját, a reptérről néhány kilométerre fekvő Changunarayant, de nagyon elkavartam. Rábukkantam egy taxisra, de nem igazán tudta, hová tartok. Egy boltossal diskurálta meg a dolgokat. Ezt követte egy kis alkudozás, amit a végén én nyertem. A lényeg, hogy a sofőr elfuvarozott a kívánt helyre.

Aztán megmásztam azt a dombot, ahol Changunarayan fekszik. A falu hátsó kapuján léptem be a házak közé. Barátaim vártak rám. Jó volt őket viszontlátni. Egy korábbi, Nepálban tett látogatásom során ismertem meg őket. Erről a sztoriról itt olvashatsz: A váratlan meghívás.

Kalincsok három szépsége, azaz vendéglátóim és én tikával a homlokunkon

Szóval jó vendéglátókhoz méltón mindjárt főztek nekem vacsorát. Méghozzá az errefelé népi eledelnek számító dahl bahtot. Fő összetevője a rizs, a lencseleves és a lencse.

Mivel a helyiek kézzel eszik az ilyesmit, én is megpróbáltam. Ki sejtette volna, hogy kézzel enni nem olyan egyszerű. Az alkatrészeket összegyúrtam, egy kis adagot a kezembe szedtem, majd hüvelykujjal betoltam a számba. Jó sok időt eltöltöttem az evéssel. Különösen az összegyúrással gyűlt meg a bajom, ugyanis a rizs nem akart összeállni.

Aztán kiderült, befizettek engem egy buszos kirándulásra. Meg az is, hogy épp Siva születésnapját ünnepelte Nepál népe. Ő a legfőbb istenség a hinduizmusban. A buszos zarándoklást ennek alkalmából szervezte egy bizonyos bhaktapuri társaság. A túra fő célja ugyanis egy, a hegyekben fekvő hindu szentély meglátogatása volt.

Kalincsok hegyei, a zarándoklás úticélja

Na, de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen Changunarayanban is megemlékeztek Siva születésnapjára. Tüzet raktak az utca közepére, illetve a fő kút melletti térre. Zene, tánc, és éneklés társult hozzá. Élmény volt belepillantani a nepáli kulturába.

A házban a báty szobáját kaptam meg, aki erre az időre elköltözött az unokatestvérhez. Másnap mindketten jöttek velünk a túrára.

Hajnali ötkor keltünk. A fagypont körüli hőmérséklet miatt dideregve indultunk a bhaktapuri helyijárathoz. A városban aztán felkerestük a többi rokont. Velünk tartottak. Felszálltunk a turistabuszra, és meg sem álltunk a Himalájáig. A hegyekben már egynyomsávú utakon terepjáróztunk. A világ végének végénél járhattunk, de a busz bírta a gyűrődést. Sőt, mi több, a háromezer méteres tengerszint feletti magasságot is. Már délutánt ütött az óra, amikor elértük a célt: a Katmandutól keletre elterülő, Kalincsok járásban fekvő Kuri falut.

Kalincsoki táj

Ezen a magasságon nem ritka a hó. A csapatnak különlegességet jelentett, nagy örömöt váltott ki belőlük. Nem csoda, hisz ilyet nem látnak az otthonukként szolgáló Kathmandu-völgyben. Elkezdődött az eszeveszett hógolyózás. A srácok teljesen megőrültek.

Majd egy gyalogtúra következett Kalincsok bércein, eléggé meredek kaptatókon. A thaiföldi rablásnak köszönhetően mindezt szemüveg nélkül, viszont az ott vásárolt strandcipőmben teljesítettem. Röpke egy óra alatt felkapaszkodtunk a 3800 méteren álló Kalincsok Bagawati szentélyhez.

Kalincsok régió, Kalincsok Bagawati szentély harangjai

Rajtam kívül mindenki nekikezdett az ünnepi ceremóniának. Harangot kongattak, ételt és virágot helyeztek el a szentélynél, majd felkenték egymásra a tikát. Utóbbiból én is kaptam a homlokomra.

A tika rizs, banán és valamilyen vörös por keveréke. A nők a homlokuk tetején hordják, a férfiak pedig a homlokuk alján.

Miután valamennyien elhelyezték adományaikat, leereszkedtünk a hegyről. A monda szerint, ha egyszer kilépsz eme szent hely területéről, soha nem szabad visszatérned.

Bércről lefelé menet Kuri falu érintésével elhaladtunk a Hotel Hillton előtt, majd ismét elkezdődött az őrjöngés és a hóban való fetrengés. Pajtásaim újfent teljesen extázisba kerültek, táncoltak és énekeltek.

Kuri, Hotel Hillton

Ezután busszal Dolakhába, a szállásra utaztunk. Amikor megérkeztünk, kitudódott, hogy nincs mindenkinek helye. Nepáli szokás szerint fiúk nem alhatnak egy szobában lányokkal. Ezúttal kénytelenek voltunk. A két csaj aludt egy ágyon, mi négyen fiúk meg egy másikon. Ez utóbbi heverő azért elég széles volt.

A hajnali “templombajárást” én kihagytam. Amíg szunyókáltam, a többiek meglátogattak egy szentélyt a faluban. Majd visszajöttek értem. Felkapták a motyóikat, majd immáron együtt felkerestünk egy másik imahelyet. Meg egy harmadikat is, ahol akár részt vehettem volna egy szertartáson annak ellenére, hogy nem vagyok hindu. Nem akartam azzá válni, így udvariasan kitessékeltek a teremből.

A vallásnak szentelt délelőtt után ebédre voltunk hivatalosak. Ez is a túra részét képezte. Az utcákat járva a falusiak csak néztek rám, mint Robinson Crusoe a Sziget hetijegyre. Nem tudták elképzelni, mit keres egy fehér ember ezen a vidéken.

Dolakha, lépcső egy szentélyhez

Egy félig kész háznak a tetején gyűlt össze az egész társaság és vártuk, hogy megfőjjön az ünnepi ebéd. Amíg az asszonyok főztek, addig a férfiak kártyáztak. Mi meg megtekintettünk egy fotókiállítást a falu központjában.

Visszatérve a tetőre szóbaelegyedtem az egyik túratársammal, akit egészen idáig furdalt a kiváncsiság. Nem bírta elképzelni, hogy kerültem egy olyan buszos kirándulásra, amelyet bhaktapuriaknak szerveztek. Már akkor feltűntem neki, amikor Bhaktapurban felszálltam a buszra, de nem tudott magyarázatot találni. Kiváncsisága megmosolyogtatott. Én, mint kalandor és egyben kakukktojás, igencsak feladhattam a házifeladatot a kis csákónak. Nem meglepő módon egyébként a két nap alatt egyetlen egy fehérbőrűvel nem találkoztam.

Dolakha falu, ebéd a félkész ház tetején

Majd megkongatták a képzeletbeli harangokat és felálltunk a rajtvonalhoz ebédért. A tetőn körbe leültünk és kaptuk a kajaadagokat. Főételként lapított rizst, lencsét, kecskehúst és zöldségeket tálaltak. Mindezt kézzel kellett volna a számba lapátolni. Hát, a lapított rizsa eléggé szétszóródott körülöttem. Megkóstoltattak velem egy kevés rizsbort, bár a lányok nagyon nem akarták, hogy megigyam. A nők nem szeretik, ha egy férfi alkoholt iszik. Így hát csak belenyaltam. Egy laza, kevésbé erős páleszhez állt közel.

Ebéd után visszaindultunk Bhaktapur felé. Útközben az egyik komának énekelhetnékje támadt. Többen csatlakoztak hozzá. Hatalmas nagy énekóra vette kezdetét, a hangulat a tetőfokára hágott. Persze nem értettem, mit kornyikálnak. Ennek ellenére élveztem a produkciót.

Közben gyönyörű tájakon haladtunk, mindenfelé magas hegyek tornyosultak, lent a völgyben pedig a Sun Kosi folyó vize fénylett. A völgybe, illetve a folyóhoz közelebb érve a sok szemét miatt a táj elvesztette varázsát.

A folyóparti Khadicsaurban megpihentünk. Ez a település a kínai határtól mintegy harminc kilométerre fekszik. Nem meglepő, hogy a település boltjai roskadoztak a kínai árutól. Aki tehette, bevásárolt dögivel. Különösen a gyapjú plédek keltették fel cimboráim érdeklődését. Késő este, rettenetes hidegben értünk haza. A fűtés nélküli házban szélsebesen bújtam be a vastag paplan alá.

Changunarayan, erdei tehén, tőle származott a reggeli italom

Reggel gyorsan megreggeliztem, ledöntöttem a tehénből frissen csapolt tejet, majd kisiettünk a buszmegállóba. Utazásom, és egyben nepáli csavargásom utolsó percei következtek.

Megkértem barátaimat, hogy kísérjenek ki a reptérre. Egy átszállásos variációra vállalkoztunk, de bebuktuk. Ekkor egy kicsit összerándult a szemöldököm. Bevillant, hogy esetleg lekésem a járatot. Végül szerencsére elénk járult egy taxis.

A reptéren megint megforgatták az ideiglenes útlevelemet. Látszott a vámoson, hogy rendkívüli dologgal áll szemben. Nem tudott mihez kezdeni vele. Ekkor magamtól átnyújtottam a bangkoki magyar nagykövetségen kapott igazolást, amikor is az ellenőr megkérdezte, hogy kaptam-e valamit az ideiglenes útlevél mellé. Még jó, hogy nem hagytam ott az igazolást a thaiföldi hatóságnál.

Aztán a katari átszállás során az arab illetékesekkel még egyszer lejátszódott az útlevelem körüli mizéria. Véresre vakarták a fejüket, mielőtt visszaadták furcsa okmányaimat.

Ha Thaiföldet Nepállal hasonlítom össze, azt kapom, hogy Nepál sokkal több különlegességet nyújt. Az amúgy gyönyörű Thaiföldön olykor hiányoltam az autentikusságot, az újat és inkább a nyugatias, amerikaibb trend dominált. Különösen a tengerparti részeken. Ahol egyébként a sorozatos bűncselekmények miatt fokozottabb óvatosságra van szükség. Remélem, lesz még alkalmam bejárni azokat a térségeket, amikről lemaradtam.