Málta déli tengerpartjára indultam a búvármaszkommal és a pipámmal egyetemben, hogy felfedezzem a Kék Barlang környéki vízi világot. Tömegközlekedésre ezúttal is szükségem volt.

Már a célhoz közeli Zurrieq faluban robogtunk, amikor váratlanul feltűnt a Kék Barlang irányát jelző tábla. A busz viszont nem követte ezt az útvonalat, így gyorsan leugrottam. Bár a világ végén éreztem magam, sikerült kapcsolatba lépnem egy helybelivel. Azért stoppoltam le, hogy a helyes út iránt érdeklődjek, még mielőtt teljesen máshol kötök ki. Utólag már tudom, jól megsétáltatott a tag, ugyanis az általa javasolt főbb útvonal nem azt jelentette, hogy rövidebb is.

Hatalmasat kerültem, de legalább láthattam a Xarolla szélmalmot. A 18. században építették, és ez az egyetlen, ma is működő szélmalom Máltán. Először csak egy egyszintes épületet emeltek, fél évszázaddal később viszont ráhúztak még egy emeletet. Utóbbin lakott a molnár család.

Zurrieq, Xarolla szélmalom

Nagyjából egy óra séta után pillantottam meg a kék vizet. Leereszkedtem a partra, ahonnan egyébként hajójáratok indulnak a barlangokba. De én inkább nyaltam egy fagyit, kaktuszfügét szüreteltem, majd a sziklákon ugrálva visszakapaszkodtam a dombtetőre.

Még a part felé menet kiszúrtam egy ösvényt lent a völgyben és ezt szerettem volna megtalálni. Úgy éreztem, hogy az egy tökéletes snorkelező helyhez vezet. Ne tudd meg, hogy mit kóvályogtam. Majd begolyóztam. Nyaralók udvarain, üres telkeken keresztül próbáltam lejutni, de nem ment. Közel álltam ahhoz, hogy feladjam, amikor észrevettem egy leomlott kőkerítést és némi nyomot. Ez jelentette a lejáratot a völgybe.

Méghozzá a Wied Babu nevezetű völgybe, amely talán a leglátványosabb Máltán. A szurdok végében ágaskodó tengerparti sziklákon sokat dolgozott az erózió, egyes sziklszirtek látványosra sikeredtek. Ezen a rövid szakaszon több extrémsportot is kipróbálhatunk, mint például a sziklamászást, a sziklaugrást, és a búvárkodást. Hosszúszárú orchideák között ereszkedtem tova.

Az ösvény egy folyó kiszáradt medrében haladt. Feltehetőleg a jégkorszak óta nem látott vizet ez a meder. Az út vége eléggé trükkössé vált, mert néhol szó szerint lefelé másztam. Eléggé eldugott helyen trappoltam, turistának még csak a szagát sem éreztem. Egészen a tengerpartig, ahol két sütkérező párba is belebotlottam.

Wied Babu, elállta az utat egy kis kavics

Útban a snorkelező hely felé

De a sziklák és a tenger látványa jobban izgattak. Felszereltem a maszkot és a pipát magamra és már csobbantam is. Igazi vadstrandos élményben volt részem. Sajnos a kék barlanghoz úszni kellett volna egy keveset, amit a turistahajók megzavartak volna, így inkább a helyi lagúna víz alatti élővilágát fedeztem fel. Kissé ijesztőnek tűntek a mélyben pihenő, hatalmas nagy szikladarabok. Valami oknál fogva nem is mertem elhagyni az öbölt. Ettől függetlenül jól eltöltöttem az időmet, bár a halállomány nem igazán ragadtatott el.

Azt még hozzáteszem, hogy ez a partszakasz, meg a sziklák mélyedései tele voltak szeméttel. Még egy kis sörös hordó is elfért közöttük. Nem értem az embereket.

Miután szétáztattam magam, visszavergődtem a dombtetőre a folyómedret követve, majd elgaloppoztam Qrendibe.

Útközben nem felejtettem el némi kaktuszfügét szüretelni. Hiába szedtem óvatosan, az apró, alig látható tüskék miatt állandóan operáltam a kezemet. Jobb ötlet nem lévén átneveztem a fejkendőmet kesztyűvé és ennek segítségével távolítottam el a mennyei gyümölcsöt a bokorról. Természetesen a tüskék így a fejkendőmben landoltak, ami által az ideiglenesen elvesztette fejkendő mivoltát.

A húsz perc járásnyira fekvő Qrendiben találtam egy katedrálist. Máltán kivételes, hogy minden településen áll egy katedrális. Nem ám egyszerű templomokról van szó. Két toronnyal és kupolával mindegyik rendelkezik. Ennek a szent helynek az alaprajza a latin keresztet ábrázolja, amely a máltai templomok többségénél megtalálható, építésüknél ez volt az általános szabály.

Qrendi, plébániatemplom

Ebben a latin keresztben egy főhajó, két kereszthajó, egy kórusterem és két sekrestye fért el. El is rebegtem gyorsan egy imát magamban, hogy még nyitva legyenek azok a újkőkorszaki templomromok, ahová ezután igyekeztem. Ezek Qrenditől nem messze, a tengerpart közelében fekszenek és a világörökség részei. No meg az én emlékeimé is.

Hagar Qim és Mnajdra romjairól van szó. Többszörösen összetett, ovális termekből álló templomrendszert létesítettek itt. A gigászi mészkövekből épült szent Hagar Qim-et Kr. e. 3600-3300 körül emelték Málta első lakói. Ebben a korban kezdődött az angliai Stonehenge építése is.

A többi ősrégi, máltai templom homlokzatához hasonlóan, a bejárat jellegzetesen trilithon kialakítású, azaz két nagy álló kőoszlopon keresztbe fektettek egy harmadikat. A másik érdekesség pedig a bejáratoknál látható pad. A romot sátortető védi az időjárás viszontagságaitól, ezáltal nem volt egyszerű fotózni.

Mnajdra, mely alig pár perc sétára fekszik Hagar Qimtől, egy teljesen másik megalit komplexum, mely három templomból áll. A templomok két szinten helyezkednek el és három különböző időszakban épültek. A régebbi imaház nagyjából egyidős Hagar Qim imaházaival, míg a másik kettőt Kr.e 3000, illetve 2500 körül fejezték be.

Mnajdra, megalit templomrom

Ha az alaprajzot nézzük, a templomok egy három-, egy négy- és egy ötlevelű lóherére hasonlítanak. A templomok elrendezésére jellemző, hogy a téli napforduló idején a felkelő nap pontosan a bejárat vonalában süt be az épületbe.

A környék érdekességei közé tartozik még az Il-Misqa, amely egy ősrégi víztároló, és amely a mai napig megtartja az esővizet. Ezenkívül említést érdemel a Hamrija őrtorony a sziklaszirten, a tenger felett.

Az alkony a buszmegállóban ért utol. Hiába a hétvége, nem nagyon ritkítanak járatot, így simán visszajutottam a civilizációba. Máltán igencsak megszervezték a tömegközlekedést. Kár, hogy a régi felvételeken is látható járgányoknak már nyoma sincs. Igazi kuriózum lett volna hasonlóval utazni. Igaz, azzal lassabb lett volna az utazás és még légkondi se fújt volna. Nagy nehezen, komótosan begurultunk Vallettába, majd átszálltam a St Julian’s-be tartó verdára.

Kék barlang környéke

Estebédre azt a vendéglőt néztem ki, ahol korábban feltűnt, hogy rengetegen esznek, ezért úgy véltem, megér egy próbát. Ennyi ember nem hibázhat. Az első tíz percben le se kakáltak a pincérek. Vártam az étlapra, míg hárman közülük épp támasztották a pultot. Már kezdtem türelmetlen lenni, amikor az egyik elindult felém, de nem hozzám jött. Megszólítottam, de flegmán visszaszólt, hogy várjak. Leszólítottam egy másikat, aki aztán nagy nehezen elém tett egy étlapot.

A kajára viszont nem panaszkodhattam, igazán fenséges manna csúszott a bendőmbe: egy hatalmas adag tejszínes, diókrémes spagetti sonkával és pisztáciával. Három hónapos terhesen léptem ki az étteremből.

Épp, hogy benyitottam a szálloda főajtaján, kaptam egy sms-t, miszerint jóbarátom lealázta az egész mezőnyt a maratoni kártyacsatában és már a szobában izzít az estére. Amint felértem, természetesen gratuláltam a győzelemhez. Összeszedtük a két másik magyar kölköt és ismét elkezdődött az éjszakai élet. Beültünk abba a bárba, ahová előző nap is, és ahol senki más nem ivott, és berendeltünk néhány sört, meg még némi redbullos vodkát.

Ezúttal azonban én úgy döntöttem, hogy előbb lelépek, hogy egy kissé növelni tudjam az alvással eltöltött órák számát. Már fél háromkor kummantottam. A fiúk ellenben reggelig mulatoztak, berúgtak, mint a csacsi.