Gozo szigetére készültem. Túratársam, és egyben kártyakirály a részegséget választotta előző éjjel, illetve délelőtti alvást a mai nap, így egyedül csatangoltam. Bár sokáig ő sem fetrenghetett, mert a mai éjszakára visszatértünk abba a hotelbe, ahol első éjjel aludtunk. Azaz legkésőbb tizenegykor el kellett hagynia a szobát. Az ingyen szállás befejeződött.

Én már reggel felkerekedtem és vittem magammal minden cuccomat előbb a helyi pékségbe, majd Gozo szigetére, hogy ne a lustálkodó kollega cipekedjen. Busszal érkeztem meg a komp kikötőbe, majd hajóval átúsztunk Gozora.

Mgarr település kikötőjébe futottunk be, ahol buszra szálltam. Pontosabban vártam előtte vagy negyven percet. Hiába hozott a hajó vagy száz utast, csak két busz várt ránk. Ezt a taxis piócák próbálták kihaszálni, inkább kevesebb sikerrel.

Bár a menetrendet nézve felmerült bennem, hogy esetleg mégis be kéne vállalni a taxizást, ezért partnerekre vadásztam. Sajnos senki nem adta be a derekát.

Gozon nem érvényes a Málta szigetén váltott buszjegy, de másfél juróért itt is egész nap buszozhat az ember.

Egy átszállással értem el a Azúr Ablakot és a Kék Lyukat, a két látványos fő attrakciót. Előbbi egy hatalmas nagy, természetes mészkő boltív a tenger felett, utóbbi pedig egy huszonöt méter mély lyuk, amely a tenger mélyén egy alagúton át összekapcsolódik a tengerrel a búvárok legnagyobb örömére.

Azúr ablak – ma már nem látható (A fotót 2014-ben készítettem)

Először a híres ablakot tekintettem meg. Két tengeri mészkőbarlang összeomlása után keletkezett, és az ív nagyjából huszonnyolc méter magas. A kiemelkedő órabérben dolgozó erózió bácsi sokat ügyködött rajta, kitartó munkájának köszönhetően elég veszélyes állapotba került ez a természeti csoda, ugyanis folyamatosan hullanak róla szikladarabok a vízbe. Jövőbe látó tudósok szerint néhány éven belül eltűnhet ez a boltív. Ennél fogva nem ajánlott felmászni az Azúr Ablak tetejére. (Ekkor 2014-et írtunk)

A turistáktól persze alig lehetett megmozdulni. Sokan a sziklaképződményen túl nem is láttak, pedig ha a lábuk elé néznek, nagyon szokatlan mélyedéseket vehettek volna észre a talajban. Arra tippelek, hogy a tengeri só és a víz marhatta ki a kőzetet, mivel az üregekben kiszáradt sót találtam.

Dwejra-öböl partja, kőzet

A rekkenő hőségben gyorsan főztem pár tojást, amit az itt talált sóval ízesítettem. Persze ez badarság, bár az tény, hogy kegyetlenül pörkölt a nap. Hiába kentem be magam naptejjel, a vállam felől égett szagok terjengtek.

Így leléptem a Dwejra-öböl partjára, ahol behúzódtam az árnyékba. Ez egy patkó alakú kis öböl, aminek a bejáratánál áll egy hatalmas darab mészkőtömb, a Fungus szikla, avagy más néven a Tábornok sziklája.

Hűsölés után felszereltem magamra a pipát és a búvárszemüveget és már csobbantam is a Földközi-tengerbe. Még a Kék Ablak közelében láttam jó néhány búvárt kitántorogni a vízből, így reménykedtem, hogy ez a rész talán izgalmasabb lesz, mint Málta déli tengerpartja. És így is lett.

Rengeteg kis hal gyűlt össze körülöttem. Kérdezték, hogy miben segíthetnek, de én csak annyit kértem, hogy mosolyogjanak a kamerába. Kérésem nem hatotta meg őket. Nagyobb örömöt leltem a víz alatti kertekben.

Ahogy úsztam beljebb, egyre jobban melegedett fel a víz. Amikor meg megkerültem egy kis félszigetet és beértem az öbölbe, akkor meg egy hidegebb zónába értem. A nap kitűnően megvilágította a vízi világot, a látási viszonyok is tökéletesek voltak. Érdemes volt sznorkelezni.

Dwejra-öböl, csíkos hal a tenger kertjében

Kiindulópontomhoz közeledve, a tenger melegebbik részén medúzák közelítettek. Ez annyira nem hiányzott, de valahogy kikerültük egymást, így nem ért baleset.

Kivánszorogtam a partra, sütkéreztem egy nagyot, aztán elbuszoztam az amúgy remek gyalogúthálózattal rendelkező Gozo székhelyére, Victoriába. Valahogy a Kék Ablak közelében fekvő, búvárkodásra szintén ajánlott tengerszemet sikerült kihagynom. Pedig egy alagúton keresztül még ki is lehet csónakázni a tengerre. Máig nem értem, hogy hibázhattam.

No, de sebaj, Victoria is kínált némi érdekességet. Elsőként felkaptattam a 15-16. századból származó citadellába. Egykor aragóniai uralom alatt állt Gozo és a citadella, majd a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrend kapta meg hűbérbirtokul. 1693-ban egy földrengés romba döntötte a citadellát, melyet később újjávarázsolták. Ekkor húzták fel a citadellában található székesegyházat is. Később Napóleon csapatai szállták meg, majd angol uralom alá került. A sok rom, tatarozóállvány és építkezés miatt csak pár képet készítettem.

Visszaereszkedtem a központba, ahol végigfutottam néhány sikátoron, betértem a Szent György téren (pjazza San Gorg) álló, mészkőből épült Szent György bazilikába, majd újra buszra szálltam, hogy elszállingózzak a kompkikötőbe.

Victoria, San Gorg bazilika fő oltára

Victoria, pjazza San Gorg erkélyei

Mint ahogy Gozo lakosságának fiatalabb generációja. Mivel Gozo szigete nem igazán kínál jó megélhetési lehetőségeket, a dolgozók többsége Málta szigetére költözik. Szóval Gozon leginkább idős emberekkel futhatunk össze.

A komp épp az orrom előtt húzott el, így várt rám negyvenöt unalmas perc a következő járatig. Nagy nehezen azonban megérkeztem Sliemába, ahol újra találkoztam a kártyajátékos cimborámmal és ahol az utolsó éjszakát töltöttük.

Este persze nem maradhatott ki a san giljani szórakozónegyed, de ezúttal vacsorával indítottunk. A másik két magyar kártyaharcos is velünk tartott. Alighogy leültünk az étteremben, a felszolgáló nő már mutatta is a frissen fogott tonhal steak-et. Először egy kardhalra pályáztam, de amint megláttam a tonhalat a fatálon, hamar meggondoltam magam és nem csalódtam. A vacsorához adtak egy kancsó bort is, méghozzá ingyen. Ezt esetleg nem kellett volna. Még fröccsnek is épp, hogy lecsúszott.

Vacsora után punnyadtunk egyet egy sisázó teraszán. Bár én végül nem éltem a vízipipázás adta lehetőséggel. A búvárpipa jobban áll nekem. Teljesen elkényelmesedtünk a sok párna közt, már-már bóbiskoltunk. Ezúttal hamarabb fellőtték a pizsamát mindenkinek. Az eddigi éjszakákkal ellentétben alkoholról még csak szó sem esett.

Valletta esti fényben

Kedd reggel busszal kidöcögtünk a reptérre, ahol búcsút intettünk Máltának. Málta azonban nem nagyon akart elengedni. Tíz perccel az indulás előtt közlik velünk, hogy a repülőgéppel technikai probléma van és előfordulhat, hogy egy órát is várni kell. Majd egy kicsivel később bejelentik, hogy ez akár tovább is eltarthat. Semmi biztosat nem tudtak. Azon tűnődtem, hogy lelépek a reptérről és kajálok valamit, de ezt nem ajánlották. Végül másfél órás késéssel indultunk el.

Egy máltai hegedűművésznővel utaztam, aki jött Londonba, hogy fellépjen a Royal Albert Hall-ban. Ilyen is van.

Zsírul sikerült ez a kaland. Végre útitársra leltem. Málta szuper hely, pöpec szórakozási opciókkal, bár azt gyanítom, hogy ha még két iccakát eltölthettem volna itt, akkor mindent láttam volna az országból. Azaz Málta nagyjából csak egy hétre szuper hely. Hosszabb távon unalmas lehet, hiszen kicsi az ország és nincs olyan sok látnivaló. Az még érdekes, hogy bár a máltai nyelv az arabbal áll rokonságban, mégis hallottam pár olasz nyelvből becsempészett szót. Viszontlágytojás.