Kirándulásom utolsó napja sem maradt látnivaló nélkül. A cél a Predjama vár volt, amely tíz kilométerre található Postojna várostól. Logateci szállásomról elég korán leléptem, mert Postojnából nehézkes eljutni a semmi közepén álló erődbe és biztosra akartam menni, hogy valahogy mégis eltévedek oda.

Ráadásul a további program érdekében, illetve hogy kalandozásom végén felszállhassak az olaszországi reptérről induló gépre, délre vissza kellett hogy érjek Postojnába. Erre a napra mindent nagyon kicentiztem.

Szóval kitipegtem Logatec vasútállomására, és vártam. Vártam és csak vártam. Közben fel-alá járkáltam, hol az állomás előtt, hol a peronon. A pénztár zárva volt. Kezdett gyanússá válni a dolog. Egyszer csak emberek kezdtek el gyülekezni az állomás épülete előtti parkolóban. Először nem érdekelt, arra tippeltem, hogy buszra várnak.

Már tíz perc eltelt a menetrend szerinti indulás óta, amikor észrevettem egy kalauzt, aki csatlakozott a várakozókhoz. Megtudakoltam, hogy tud-e valamit erről a pontosságot figyelmen kívül hagyó jelenségről. Azt az információt kaptam, hogy az a vonat, amire én vágyakozom, nem közlekedik, és az a kisbusz, amelyik az előbb ment el üresen, az pótolta a vonatot.

Még hozzátette, hogy egy óra múlva jön a következő kisbusz. Ezt ügyesen becumikáztam. Megállapítottam, hogy a szlovéniai vasúti közlekedést van még hova fejleszteni.

Ez a mozdony nem rám várt

Nem estem kétségbe, mert általában készülök B tervvel. Ezúttal is, hiszen furfangos, talpraesett és okos gyerek benyomását keltem magamról. Előző nap, amikor leszálltam a buszról, az volt az első, hogy meglessem a menetrendet a meglepetéseket elkerülendő. Szóval elsétáltam ugyanabba a főúti buszmegállóba, és lám jól spekuláltam.

Amint megérkeztem Postojnába, egyből felkerestem egy utazási irodát, ahol kipuhatoltam, hogy el lehet-e jutni busszal a várhoz. Előző este a szálláson ugyan adtak egy buszmenetrendet, amin a Predjama-ba közlekedő járat szerepelt, de még a legkorábbi járat is késő lett volna nekem. Kiderült, hogy bakfittyet sem ér a menetrend, hiszen semmilyen buszjárat nincs arrafelé se akkor se később.

Azt ajánlották, hogy stoppoljak, vagy béreljek biciklit. A stoppolással kezdtem, a város határánál található postojnai barlang bejáratánál próbálkoztam, de feladtam. Pláne, hogy számomra akkor derült ki, hogy a vár csak tíz kilométerre van.

Gyorsan elszivárogtam bringát kölcsönözni a Sport Hotelbe. Na, itt futottam bele az első páciensbe, aki semmilyen idegennyelvhez sem konyított. Nagyjából összehoztuk a dolgot, eltároltattam a hátizsákomat és fél napra kilenc euróért kibéreltem egy borzadályt.

Az ürge elinvitált a szálló garázsába, ahol a kerékpárokat tárolták, és megkért, hogy válasszak. Mindegyik cacaj ütött-kopott volt, némelyiket hatalmas pókhálók díszítették, és az ülés mindegyiken fel volt szakítva. Vakartam egy darabig a fejem, de mivel látni akartam a várat, megpróbáltam kiválasztani a legtürhetőbb járgányt. Aztán felpattantam és már süvítettem is.

Útközben egy kressztábla haladt el mellettem, amin az állt, hogy kilenc kilométert kell még tekernem a várig. Egy kilométer múlva azonban egy tizest láttam egy hasonló táblán. Ezt jól összehozták, pedig jó irányt vettem fel. Szerencsére az út nem volt annyira nehéz, bár akadt egy hosszú emelkedő, ami kipurcantott.

Igazi különlegesség ez a predjamai vár, a látványtól majdnem az államra léptem. Egy barlang szájába épített reneszánsz érdekességről van szó. Természetesen megkukkantottam belülről is.

Predjama vár

Kaptam hozzá magyar nyelvű hanganyagot, szóval bővítettem ismereteimet: a 13-16. században emelték a várat és az aquileiai patriarchák székhelye volt. Később a Habsburgok a Lueggi lovagoknak, vagyis a Luegereknek ajándékozták a birtokot. A Luegerek között volt legalább egy fekete bárány, a hírhedt rablólovag Erasmus Lueger, akit gyilkosság miatt üldözött a fél Habsburg birodalom. Ebben a várban találták meg, de a srác hónapokig ellenállt a támadásoknak.

Egy napon azonban Erasmus, a vár ura éppen kábelt fektetett a vár klotyójában, amikor megtörtént a baj: megzavarta egy ágyugolyó. Arról nem szólt a fáma, hogy a tojás melyik szakaszánál érte el a halálos lövedék. Az időzítést egyébként egy árulónak köszönhették, aki némi kavicsért cserébe kitett egy gyertyát az egyik ablakba, amikor a lovag tojni készült. A legenda szerint a vár egyetlen sebezhető pontja a budi volt. Tehát Erasmus büdös halált halt. Szar ügy.

A hanganyag arra is kitért, hogy szennyvízelvezetés híján a gravitációra volt bízva a trotty elszállítása. És ez a pottyantós a legfelső emeleten, a várfal külső oldalán lett kialakítva. Hát, manapság fegyverviselési engedély kell annak, aki ilyen magasról akar szarni mindenre.

Egyébként ez a lovag úgy szívatta az ellenséges katonákat, – még mielőtt meghalt, persze – hogy a barlangon keresztül elsétált egy titkos kijáróhoz, és onnan ellovagolt a völgybe cseresznyét szedni. Amikor visszatért a titkos bejáraton keresztül, – mert ugye ebben az esetben már bejárat a kijárat – cseresznyével kínálta meg az ellenséget. Az ellenség meg nem értette a dolgot, mert hát a vár környékén nem találtak érett cseresznyét. Egyébként Erasmus Mátyás királlyal szövetkezett és harcolt a Habsburgok ellen.

Amellett, hogy mindegyik szobát megnéztem, fellépcsőztem a kínzókamrába és a barlangba is. A kiállítás anyaga nem volt túl gazdag. Érdekes, ahogy a várat a barlanghoz tákolták, amivel azt érték el, hogy nehezen megközelíthetővé vált.

Predjama vár főkapuja

Azt még feltétlenül megjegyezném, hogy a vár melletti domb vízválasztó. Míg a vár alatt, illetve a dombtól délre és nyugatra folyó patakok az Adriai-tenger felé tartanak, a domb északi és keleti lankájáról eredő vizek előbb-utóbb a Fekete-tengerbe jutnak.

Látogatásom befejeztével felugrottam a brinyóra, amely egyébként elég jól bírta a gyűrődést és húztam vissza a postojnai buszpályaudvarra. Várt rám cirka másfél órás zötykölődés Nova Gorica felé.

Az eredeti tervemben nem szerepelt ez a város, csak elbaltáztam a repjegy foglalást. A skyscanner honlapot böngészgettem, míg rá nem leltem a legolcsóbb ljubljanai járatra. Csak azt nem vettem észre, hogy akaratlanul rápittyentettem a “Ljubljanától 100 km-es körzeten belül található összes reptér” funkcióra és nem ismertem fel, hogy a visszautat az olaszországi Trieszt repülőteréről kell majd megtennem. Először nem értettem, hogy történhetett a bénázás, még reklamáltam is a Skyscannernél. Régebben ez a “100 km-es körzet” funkció nem létezett, és most meg nem figyeltem fel rá.

Szóval miután rájöttem erre, elkezdtem keresgélni valami érdekességet, hogy ne érjek ki túl korán a reptérre, illetve ne kelljen tétlenséggel eltöltenem az utolsó néhány órát. Ekkor fedeztem fel Nova Goricát, amely az olasz határnál fekszik. És pont ez, maga a határ keltette fel az érdeklődésemet.

Tudniillik Nova Gorica és az olasz oldalon fekvő Gorizia korábban egy várost jelentett. Trianon után azonban az olaszok kezére került az előtte habsburg majd monarchiai hely. Ez a második világégés után sem változott, noha néhány külső kerületet Jugoszláviához csatoltak. A jugók ezt a külső városrészt felfejlesztették és létrejött Nova Gorica. Kialakult egy városon belüli nemzetközi határ.

Most, hogy már mindkét ország az EU-ban van, mindenki fel-alá járkál a határon. A határállomás utca feletti tetőszerkezete, valamint a két épület közé bezsúfolt kis határviskók még léteznek. Persze a két viskó közül az egyik szlovén oldalon áll, a másik olasz oldalon. Ha nem lennének a határépületek és a kressztáblák, nem tűnne fel, hogy tulajdonképpen elhagyunk egy országot és egy másikba érünk. Érdekességként úgy gyalogoltam át Szlovéniából Olaszországba. Olasz oldalon felfedeztem szlovén nyelvű feliratokat, mint például a könyvtár homlokzatán.

Olasz-szlovén határ Goriziánál

Gorizia vasútállomását eléggé messze építették fel a határtól, két lábon valószínűleg csak én abszolváltam a kettő közti távolságot. Méghozzá térkép nélkül, de az utca embereinek segítségével.

Épp hogy, de elértem a reptér mellett fekvő Ronchi dei Legionari-ba tartó vonatot. Az időm még engedett volna némi bendőhízlalást olasz módra, de a település annyira szürke volt és jellegtelen, hogy egyből kigyalogoltam a reptérre.

Kajálás közben átrendeztem a poggyászomat, és előkészítettem a beszállókártyát. De a nagy pakolgatás közben valahogy elvesztettem. Gyorsan elronhatam a check-in pulthoz, ahol kérésemre kinyomtatták a dokumentumot.

Ráadásul bezavart a béna hangosbemondó, aki másfél órával a járat indulása előtt már kérte az utasokat, hogy fáradjanak a kapuhoz. Nem tudom, mi volt olyan sietős. Persze komikus, hogy a nagy sürgetés ellenére késve szálltunk be a gépbe.

Hát, ennyi volt a szlovén móka. Jó lett volna maradni. Ha legközelebb erre járok, a Triglav-hegység déli oldala, valamint a tengerparti Piran városa biztosan benne lesz a projektemben. Szlovénia gyönyörű, különösen a Júliai-Alpok. Simán vetekszik Ausztriával. A sportolási alternatívák pedig szinte korlátlanok.  Fütyfürütty.