Búcsút intettem Zermattnak és levonatoztam a Rhone folyó völgyében terpeszkedő Brigbe. A város ékessége a 17. században épült Stockalper palota. Akkortájt ez volt a legnagyobb, privát kézben lévő svájci ingatlan. Első tulajdonosa fejlesztette kereskedelmi úttá a Simplon-hágót.

A vármúzeum kizárólag idegenvezetővel látogatható. Ottjártamkor csakis a német nyelvű ismertetés szerepelt a programban. Mivel a német svájci verzióját nem kaffogom, az angol tárlatvezetés pedig szünetelt, nem váltottam jegyet a múzeumba.

Stockalper palota

Ehelyett a belváros macskaköves terein és sikátorain korzóztam, ahol több szemrevaló épület csavarta el a fejem. Az Alte Simplonstrassén a Szent Orsolya kolostor és a De Place étteremnek otthont adó, zsalugáteres, tornyos, kő erkélykorlátos, négyszintes kégli fogott meg, a Dorfplatzon a piciny, hófehér, barokk Sebastian kápolna és egy két saroktornyú, muskátlival díszített, hatszintes kőház intett tűnt ki.

Brig, az a bizonyos tornyos kégli

Koradélután egy kurta vonatútra vállalkoztam. Mörelben ugrottam le, majd felültem az egyik kabinos felvonóra és felvontattam magam az ezerkilencszázöt méter magasan fekvő, autómentes Riedelalpba. Néhány percnyi gyaloglás következett a falu keleti széléről induló Moosfluh liftig. De ez a gyaloglást mesébe illő panoráma kísérte: belátni a szemközti, a Rhone völgyet délkelet felől határoló Lepontine hegyvonulatot, sőt a távolban kiszúrható a Matterhorn.

Riederalp házai és a Lepontine vonulat

A Moosfluh lift az Aletsch gleccsert délkelet felől határoló gerincre repít. A felvonó állomástól rajtol el az a túraútvonal, amely a gerincet követve elkísér a bettmerhorni kilátópontig. A terep első fele elég könnyű, alacsonynövésű bokrok között tekereg – egyes bokrokon nyáron áfonyák lógnak. A második szakasz viszont durcásabb, a rengeteg kőlépcső intenzív aerobic órává változtatja a kirándulást. A két szakasz közös ismérve a szájtátó tájkép.

Tó a Moosfluh ösvénynél

Bettmerhorni panoráma Brig völgyével és a Bettmerseevel

A Bettmerhorn kilátóján fokozódik a nyáltermelés: nem csak a főfolyás, hanem a Mittelaletschgleccser is látható. Micsoda panoráma!

Az Alpok legnagyobb gleccserét három kisebb jégár alkotja: balról érkezik a Grosser Aletschfirn, szemből a Jungfraufirn, jobbról pedig az Ewigschneefeld (ejtsd: évigsnéfeld). A három cimbora a Konkordia téren találkozik, ahonnan együtt csúszkálnak tovább.

A nagy mennyiségű hó, az olvadás és a fagyás alakítgatja a jégárt. Egy méternyi friss hóból tíz év alatt egy centiméternyi gleccserjég születik. Évmilliók óta minden évben formálódik jég. Az Aletsch-gleccser csak azért nem ér az égig, mert a hatalmas súly és a gravitáció lassan, de biztosan lepaszírozza a lejtőn. A gleccser állandó mozgásban van, a kétezer-hétszáz méter magasan fekvő Konkordiaplatznál egy év alatt kétszáz métert tesz meg, míg a Bettmerhorn alatti területen, öt kilométerrel arrébb nyolcvan-kilencven métert.

A jég azonban nem egyenletesen halad: a surlódás miatt oldalt és legalul lassabban folyik. A különböző sebesség következtében úgynevezett gleccserszakadékok keletkeznek. Ezek a szakadékok labirintusokat formálnak, kizárólag tapasztalt vezetővel járhatók be.

Az Aletsch-gleccser és a Mittelaletsch-gleccser (bal felső sarok) a Bettmerhorn kilátóról. A Konkordia tér a kanyar után van, épp eltakarja az előtérben látható hegy

A Konkordián a legvastagabb a jégár, meghaladja a kilencszáz métert. Mivel ez egy viszonylag sík terület, egy hatalmas tó alakulna ki, ha a gleccser visszahúzódna. 1860 környékén érte el legnagyobb kiterjedését a gleccser, kétszáz méterrel magasabb volt, mint manapság, azóta lassan, de folyamatosan húzódik vissza.

Gyönyörtől könnyes szemmel indultam hegynek le. Érintettem a Blauseet, amely egy gleccser visszahúzódása után született. Eztán újfent kikötöttem Riederalpban. Épp elkaptam a nap utolsó gondola járatát. Visszavonatoztam Brigbe, majd átsétáltam a vele szomszédos, a Rhone folyó (ejtsd: rón) túloldalán fekvő Natersbe, hogy elfoglaljam a szállásom.

Azonban nem várt akadályba ütköztem. A megadott címen egy társasházat találtam és nem igazán értettem, hogy juthatnék be. A vendéglátó csak a postaládára ragasztotta fel a nevét, a csengőkre nem. Ráadásul a telefonhívásra sem reagált senki. Kezdett szopássá fajulni az est. Kihullott az összes hajam, mire elértem a fickót, akitől megtudtam, hogy a hátsó udvarról nyílik a studiólakás bejárata. A kulcs pedig a postaládában hevert.

Aletsch-gleccser a Moosfluh gondola állomás közeléből

Utolsó nap a világ elől elzárt, hegyvidéki Blatten bei Natersbe buszoztam. Kibéreltem egy via ferrata felszerelést, a helyi felvonó állomásán tárolószekrénybe zártam a mászáshoz felesleges holmijaimat, majd pár kilométernyi menetelést követően megkezdtem a mászást az Aletsch via ferratán.

Az útvonal tulajdonképpen körbemegy a gleccser által kreált, de víztárolóvá demoralizált Stausee Gibidum nevű tó felett. A móka nem messze a gáttól, a nyugati falon kezdődik, majd egy függőhíd segítségével tér át a keleti oldalra. Utóbbin egy tiroli híd fokozza az izgalmakat, fosás esetén kikerülhető.

Híd a ferratán, a Stausee Gibidum tó felett

A tiroli híd mindössze három drótkötélből áll, melyek egy szakadék felett vannak kifeszítve. Miután a kapaszkodást szolgáló felső kettőhöz rögzítjük magunkat a karabinerekkel, rálépünk a harmadikra és ezen egyensúlyozva, kötéltáncos módjára araszolunk át a túloldalra. Egyébként a pálya beszállójánál egy tábla elmagyarázza a tiroli híd játékszabályait.

A pálya többnyire vízszintes, csupán kevés függőleges szakasz és egy még rövidebb negatív szakasz borzolja a kedélyeket. Végig lépővasak segítik a haladást, helyenként gerendák képeznek hidat.

Papíron hármas-négyes erősségű az egytől hatig számozott skálán, bár nem éreztem ennyire nehéznek, se nem drámainak. A látvány viszont pazar. Az Aletsch via ferrata cirka három óra alatt kipipálható és előnye, hogy zuhanás esetén vízbe huppansz. Igaz, jéghideg vízbe. 

Aletsch via ferrata

A mászás végeztével birkanyírást tanulmányoztam. Életemben először. Két figura a női fodrász Gedeon bácsit meghazudtolva kopasztotta a satuba szorított jószágokat egy udvar közepén. A jószágokból skinhead birkák lettek.

Eztán felkaptam az eltárolt motyómat és lebuszoztam Brigbe. Volt még egy kevés időm járkálni a városban, de aztán vonatra pattantam és az olaszországi Malpensa légikikötő közelében fekvő Busto Arsizioig (ejtsd: buszto árszício) meg sem álltam. Egy magánszálláson vészeltem át az iccakát, reggel pedig húztam a reptérre. Véget ért a szabadság.

Mesebeli tájakon jártam. Imádtam az észak-piedmonti Antrona Nemzeti Parkot és a gáton egyensúlyozó kőszáli kecskéket. A svájci alpok a Matterhornnal és az Aletsch gleccserrel mégis teljesen más kávéház. A látvány páratlan és lehengerlő. Bízzunk benne, hogy unokáink is fogják látni.

Zermatt szép és takaros, különösen a hagyományos alpesi kuckók tetszettek. Viszont a sznob gazdagokról szól. Pompa mindenütt. Soha nem lép le a populáris desztinációk listájáról. Méretéhez képest rengeteg turista megfordul, és nagyjából azok telelhetnek itt, akik máskor a Karib-szigeteken yachtokról lógatják a lábukat, vagy Velence és Párizs előkelő szállodáiban költik euró tízezreiket. Ide sem jövök többet 😉 .