Az Antelope Canyon mindkét szakaszát, valamint a vadonban álló Vermillion Cliffs-et céloztuk meg. Antelope Canyon “felsőt” szervezett túra keretén belül, egy terepjáró platóján rázkódva közelíthettük meg.

Az út második felét homokban tettük meg, nem csoda, hogy bérelt autónkat a parkolóban hagytuk. Még talán ma is tisztogatnánk. A dzsip sofőrje nem tréfált: száguldottunk az egyenetlen úton, mintha valami arizonai tereprally-n vettünk volna részt. Majd kiestünk a platóról, de élveztük. Szerencsére a reggelit nem láttam viszont.

Egy barlang bejárata előtt, vagyis a szurdok bejáratánál szálltunk le. Az Antelope Canyon felső szakasza navajo nyelven Tsé bighánílíní, azaz “a hely, ahol a víz sziklákon keresztül folyik”. Tulajdonképpen egy kiszáradt folyó medrében jártunk, vagy ha úgy tetszik, egy tető nélküli barlangban. A folyó két-három méter széles járatot és érdekes alakzatokat vájt a sziklákba kétszáz méteren át és ez vonzza ide a népet. Könnyen járható, sima terep. Mivel a nap sugarai nem nagyon érintik a katlant, kissé hűvös és állandó sötétség van.

Antelope Canyon “felső”

Március közepétől október elejéig minden napsütéses reggel mintegy fél órán át süt be a nap a vágatba, amely által fénycsóva keletkezik. Mivel ez a fénycsóva az egyik leggyakrabban fotózott természeti jelenség, profi fotósok gyakran ellepik a szurdokot. A szurdok meg a fotósokat esős időszakban. Csapadék esetén ugyanis megárad a folyó és megtölti a járatot. Ez az Antelope Canyon alsó szakaszára is igaz, amelyre szintén beneveztünk, de ezúttal saját autónkkal közelítettünk, miután végetért a durván másfél órás túra a “felsőn”.

Antelope Canyon “alsó” navajo nyelven Hasdeztwazi, azaz “spirális sziklaívek”. A villásszarvú antilopokról kapta a nevét, amelyek sok évvel ezelőtt ezen a tájon korzóztak és kérődztek.

Antelope Canyon “alsó”

2007-ben az “alsó”, vagyis a Lower Antelope kanyonban történt egy baleset, amelyet a megáradt folyó okozott. Egy korán érkező vihar nagy mennyiségű vizet borított be a szurdokba. Az áradat tizenegy turistát és egy idegenvezetőt sodort el magával, miközben ők a mederben túráztak. Az idegenvezető vadvízi jártasságának köszönhetően megmenekült. Ettől függetlenül mi bíztunk navajo vezetőnkben, és csatlakoztunk a túrához.

A bejáratot egy embernyi rés jelentette a földön, ahonnan acél létrán keresztül jutottunk le a kanyonba. Az alsó kanyon a felsővel ellentétben több muszklit igényelt, hiszen létráztunk néhányszor. Ezenkívül az alsó szakaszba simán bekukkantott a fény az alacsonyabb sziklafalak miatt, éppen ezért a fényképezés is sokkal könnyebben ment. Szédületes és káprázatos, ahogy a folyó megformálta a homokkő falakat. Akármerre nézett az ember, gyönyörű idomokat és színeket látott. A fény szépen eljátszadozott a sziklaformákon. Az út sehol nem érte el az egy méter szélességet. Sőt előfordult, hogy tyúklépésben közlekedhettünk csak, mert lábfejnél annyira leszűkűlt az ösvény.

Antelope canyon “alsó”, nem éppen széles útvonal

A kanyon hossza négyszáz méter, az alja és a teteje közötti távolság helyenként eléri a harmincöt métert. Nem klausztrofóbiásoknak való vidék. Elképzeltem, ahogy a folyó hátulról meglepi az embert. Innen tényleg nincs menekvés. Felfelé lenne a megoldás, de valószínű, hogy a víz a falhoz vágná az embert. Ezt az írást azért olvashatod, mert mi megúsztuk szárazon. Sőt, már-már jobban élveztem, mint a Grand Canyont. Aki az Egyesült Államokban jár, feltétlenül bújjon be az Antelope Canyon mindkét járatába.

Délután odacsaptunk a lovaknak, a Glen Canyon gát fölött húzódó hidat éríntve átléptük Utah határát, majd cirka ötven kilométer megtétele után a Paria Canyonnál húztuk vissza a szárat.

Utah küszöbén

Ahogy említettem volt, a Paria kanyonban található Vermillion Cliffs műemlék hullámformációi miatt jöttünk. A parknál működő információs irodában azonban közölték velünk, hogy engedély nélkül ezt nem tekinthetjük meg. Engedélyt meg nem válthattunk, mert mindet kiadták. Naponta csak húsz ember látogathatja ezeket a sziklaalakzatokat, tehát nekünk jóval korábban, online ki kellett volna engedélyt váltanunk. Úgy látszik, mégsem készültünk fel tökéletesen a kalandra. A hullámformák megkukkantása helyett a Paria Canyonban csavarogtunk.

Paria fennsík, csörgőkígyóktól akkor éppen mentes környék

Szerencsére erózió bácsi itt nagyobb szakadékok kialakítása nélkül dolgozott, így szédülős barátom bátran velem tartott. Az elején a hegytetőn lépkedtünk, később a folyóparton. Teljes kopárság vett körül minket. Csörgőkígyók felől hálistennek nem hallottunk. Rengeteg kiszáradt fa keresztezte az utunkat és a vadnyugati táj újfent bámulásra késztetett. A bordó és a szürke árnyalatok váltogatták egymást. A Paria Canyon mind a 455 négyzetkilométerét persze nem jártuk be. Már akkor elakadtunk, amikor eltűnt a folyópart. A sós vizet szállító Paria folyó sziklafalak közé ért, így vissza kellett kapaszkodnunk a tetőre.

Paria Canyon

Talán kipróbálhattuk volna a vízbenjárást. Ahogy Lusta Dick őrmester mondaná a Macskafogóban: minden folyó előbb-utóbb a tengerbe ömlik. Szóval ha folytattuk volna a vízben, talán egy tengerparti nyaralásra válthattunk volna. Az egész délutánt itt töltöttük, de egyetlen egy kalandorral nem találkoztunk és sajnos, a keskeny Buckskin Gulch szurdokot sem értük el.

Napnyugta előtt értünk vissza Page-be, amelynek határában található a híres Horseshoe Bend. Naná, hogy ezt is felfedeztük. A Colorado folyó patkó alakú kanyarulatáról van szó, amely a kilátóponttól háromszáz méter mélyen tekeredik a meredek homokkő falak körül. Nagyon érdekes, ahogy a víz utat tört magának és átformálta a vidéket. Minden szemszögből le akartam fotózni, annyira látványos. Zerge módjára, sziklaperemről sziklaperemre ugráltam a jobb szemszög érdekében. Napközben talán még jobb lehet, mert akkor a nap besüt a folyóvölgybe.

A vacsora Page városkájában ért, ahol éppen Chevrolette Corvette találkozót rendeztek. A megannyi amerikai sportjárgánytól szintén leesett az állunk.

Horseshoe Bend

Másnap reggel rájöttünk, hogy a Page szomszédságában húzódó Powell-tavat eddig még nem is láttuk. Jó, hogy nem feledkeztünk meg róla. Kirándulásom egyik legélvezetesebb pillanatai következtek. Kibéreltünk egy jet ski-t két órára. Elméleti oktatás után és némi kaució leadása ellenében útra keltünk. Az első órában a pajtás ült a kormánynál, én meg hátul fotóztam. Kegyetlen nagy élmény volt a sziklák között a tavon repeszteni. Száguldás, jet ski, szerelem. Nehéz újabb jelzőket találni. A víz ugyan rázott minket, különösen egy hajó keltette hullámkor, de élveztük. Több, mint harminc kilométer per órás sebességgel siklottunk-pattogtunk. A hajunk csak úgy lobogott. Közben azért átvettem a pilóta szerepét.

Egyszer csak legénypajtásom rápillantott az órájára, ami azt mutatta, hogy már csak tizenöt percet őrjönghettünk a tavon, azaz lassan véget kellett volna vetnünk mókának. Nem értettük az egészet, mert mióta elhoztuk, nem telt el olyan sok idő, hogy már vissza is kelljen fordulni. Húztunk a kikötő felé, mint a vadlibák, mert nem akartunk ráfizetni. Útközben a fiú ismét lecsekkolta a ketyegőjét, amikor kiderült, hogy átléptünk egy időzónát és az a bizonyos óra erre automatikusan reagált. Szóval hirtelen találtunk még hatvan percet, hogy kiélvezzük a jet ski-zést és a homokkő sziklák nyújtotta panorámát.

Powell-tó

Soha nem érdekeltek a motoros sportok, de ez a jet ski megfogott. Meg vele együtt a táj. Mondanom sem kell, hogy még a tó ötödét sem jártuk be a két óra alatt.

A Powell-tó a Glen Canyon elárasztásával keletkezett 1963-ban, tehát mesterséges tó. Képzelem, micsoda természeti kincsek rejtőzködhetnek a víz alatt. Lélegzetelállító, ahogy a csilllogó kék vízből kiemelkednek a vöröses sziklafalak. Magaslati pusztaság 1100 méterrel a tengerszint felett. Az okosak ideköltöznek és lakóhajón élik mindennapjaikat. Nyugalom a köbön.

Eztán elégedetten ugrottunk be az autóba, és Arizona keleti része felé, a hopi indiánok által lakott Mesák felé vettük az irányt. Ahogy elhagytuk Tuba City-t, az út kezdett unalmassá válni. Kilométereken át se kanyar, se fa, se ház, se ember, se térerő, se internet. Néha-néha felbukkant egy autó. Mentünk az arizonai síkság közepén és nagyjából fél óránként fordítottunk egy kicsit a kormányon. Annyira nem kanyargott, hogy akár szundíthattunk volna vezetés közben. Teljesen egyedül a vadvilágban és a végtelenségben. De mi történik, ha lerobban az ember? Kitől kér segítséget és hogyan? Na jó, tizenöt-húsz percenként csak jött szembe egy őslakosokkal teli autó.

A Second Mesában álló Hopi Kultúrális Központra böktünk rá a térképen és addig meg sem álltunk. Illetve ott sem, mert az autóból láttuk, hogy be van zárva. Naná, vasárnap volt, csak nekünk ez nem tűnt fel. Feleslegesen tettünk meg kétszáz kilométert és pocsékoltunk el több órát. Pedig a hopi indiánokról biztos sok érdekességet tanulhattunk volna.

A hopik földjét tulajdonképpen a navajók veszik körbe. Indián rezervátum az indián rezervátumban. Település rendszerüket három úgynevezett mesában építették ki. A mesa szó fennsíkot jelent. Second Mesában három közösség él: Musungnuvi, Supawlavi és Songoopavi. A hopi a legősibb indián nép Arizonában. Kultúrájuk gazdag, a hopik kiváló művészek és kézművesek. Elszigeteltségük miatt őket kevésbé érik külső hatások, no meg turisták.

Lehet, hogy szándékosan találtuk zárva a kulturális központot: látták, hogy jövünk. Jobb ötlet nem lévén, folytattuk az utat Apache földön át Window Rock felé.

Navajo föld

Útközben áthaladtunk egy cirka tíz kilométer széles lakóövezeten, Jedditón, amely egy navajo exklávé. Ezt a területet minden irányból a hopik földje határolja. És ahogy fentebb említettem, a hopik földjét pedig a navajók veszik körbe.

Ennél is érdekesebbek az időzónák, melynek váltakozását a legtöbb okostelefon jelzi. Bár nem hagytuk el Arizonát, mégis öt óraátállítást éltünk meg.

Ugye Page városából indultunk útnak, amely Arizona legnagyobb részéhez hasonlóan nem alkalmazza a nyári időszámítást. De rövidesen navajo országba értünk, akik viszont alkalmazzák, ezért hirtelen eltűnt egy óra az életünkből. 

Na de aztán begurultunk a hopik földjére, akik szintén nem alkalmazzák a nyári időszámítást. Visszanyertük az elveszett időt.

Eztán jött Jeddito és tíz kilométeren át a navajo időszámítás szerint éltünk. Aztán újra hopik földje, majd újfent a navajok vidéke következett. Több időzóna átlépés nem történt ezen a napon. 

Bár Window Rockig azért elrobogtunk. Window Rock a navajók fővárosa. Az ő nyelvükön Tségháhoodzáni, magyarul “szikla benne egy lyukkal”. Arizona és Új-Mexikó határánál fekszik. Éppen egy vásár kellős közepébe csöppentünk.

Miután elfoglaltuk a szállást, én elnéztem a vásárba, útitársam pedig kiterült a hosszú úttól. Egy dolog kivételével ez a búcsú teljesen hasonlított az otthoniakra: körhinta, dodzsem, céllövölde, árusok. Az egy kivétel pedig a rodeó. Fel is keltette érdeklődésemet, de akkora tömeg állt sorban a bejáratnál, hogy feladtam. Legalább ötven méteres sor, két oszlopban. Inkább én is eltettem magam másnapra.