A két jóbarát egy hajnali hét órás géppel süvített Chicagóból Las Vegasba, Phoenix érintésével. A híres nevezetes Grand Canyont pécéztük ki első fő állomásként.

Las Vegas repterén sorakoznak a játékautomaták. Cimborámnak hamar megakadt rajtuk a szeme, de nem hagytam, hogy belemerüljön. Kibéreltük az előre lefoglalt autót. Eredetileg én nem voltam bejegyezve sofőrként, de ezt az opciót nem fogadhattam el. Kifizettük a második sofőr díját, majd megkaptuk a kulcsot. Ekkor úgy éreztük, hogy Arizona és Colorado vidékére a lefoglalt kicsi kocsi nem lesz elég. Kicseréltük egy nagyobb kategóriájúra. Persze ezt sem adták ingyen. Egy Hyundai Elantra-t nyertünk. Sokan nem tudják, de ez magyar gyártmány. Az eredeti neve ugyanis Hunyadi, csak a dél-koreai gyártók nem bírták lemásolni ezt a nevet tisztességesen.

Még egy perc sem telt el, amikor összeverekedtünk. Egyikünk sem akart az anyósülésen utazni. Már vagy fél órája civakodtunk, kék-zöldre ütöttük egymást, amikor pajtásom felajánlotta, hogy döntsük el kő-papír-ollóval. Én fityiszt mutattam, aminél a kő erősebb, így én kerültem az anyósülésre.

Első utunk egy bevásárlóközpontba vezetett. Nem egy nagy látványosság és nem emiatt repültük át a fél világot, de hosszú út várt ránk, kellett az elemózsia. Innen fél óra alatt eljutottunk a Hoover-gátig. Az idő remek volt, tűzött a nap, tikkadt turisták legeltették szemüket a gáton. Felavattam az új fényképezőgépemet: az első kattintás a Hoover-gátnál történt.

Új fotógépem első áldozata, a Hoover-gát

A Hoover-gát egy vízierőmű, amely Kaliforniát és Nevadát látja el árammal. 1936-ban adták át, és a mai napig az eredeti gépeivel működik. A látogatóközpontba nem léptünk be, mert várt ránk Arizona és háromszáz kilométer. A Grand Canyonhoz közeli Williamsben foglaltuk le az első éjszakát. Bár nem mertünk száguldozni, a vártnál hamarabb Williamsbe értünk. Ezért úgy döntöttünk, hogy meglessük a közeli Sedonát. A közelit úgy kell érteni, hogy még uszkve kilencven kilométert vezettünk, hogy lássunk valami szépet. Kanyargós, erdőkön keresztül vezető országút vitt minket Sedona településre, amely a Sedona Nemzeti Park kapujánál fekszik. Közelebb érvén a városhoz felbukkantak az elbűvölően vöröslő sziklák.

Munds hegy vörös sziklái, a kép jobb oldalán a két sziklaoszlop pedig a Two Sisters

Sedonán áthaladva felnyargaltunk a hegy tövében található Szent Kereszt templomhoz. A kilátásért teljesen megérte. A Two Sisters és a Castle Rock névre keresztelt sziklákformációk előttünk tornyosultak. A nemzeti parkba idő hiányában nem jutottunk el. Visszagurultunk Sedonába, amikor eleredt az eső. Jó alkalom volt ez arra, hogy beüljünk egy italra a központban.

Miután elzárták az égi csapot, Williams felé vettük az irányt, de útközben megálltunk a Midgley hídnál (ejtsd: midzsli). Ez az acél szerkezetes híd kihívást kedvelő öngyilkos jelöltek kedvelt kirándulóhelye, hiszen a száz méteres magasságból való leugrás már extrémsportnak számít. Bár a vállalkozók közül állítólag még egy sem tért vissza. Szóval nem véletlenül izgatott minket ez hely. Vártunk vagy fél órát, de az öngyilkosok előadása csak nem kezdődött el. A híd alatt tátongó Wilson szurdok laikus szemmel nézve ideálisnak tűnik az élet lezárásához. Igazából azért pihentünk meg itt, az Oak Creek kanyon és a Wilson kanyon találkozásánál, hogy a táj szépségében gyönyörködjünk.

Vacsorát már Williamsben rendeltünk, miután becsekkoltunk az előzetesen lefoglalt, helyi motelben. Egy mexikói éttermet választottunk, ahol a sok babos kaja nagy dilemmát jelentett számomra. A kevés babmentes kajából sikerült egyet kiböknöm. Williams nem egy turistalátványosság, csak az jár erre, aki szerelmes a 66-os útba, meg aki szállást keres a Grand Canyonhoz közel. Utóbbiak voltunk mi.

Kilátás a Midgley hídról, avagy az öngyilkosok utolsó élménye

Reggel nem kellett kétszer ébreszteni minket. A legnagyobb attrakció gondolata hamar kidobott minket az ágyból. Közeledvén a Grand Canyonhoz izgatottan nézelődtem az ablakon át, látni akartam valami természeti jelet, amelyből megállapítható, hogy a Grand Canyonnál járunk. Nem tudom, mit vártam, hiszen egy fennsík közepéről kissé problémás látni egy szurdokot.

Aztán lefékeztünk a park információs irodájánál, ahol megtudtuk, mi merre hány méter. Azt az információt kaptuk, délutánra vihart várnak és kérték ne csatangoljunk messzire. Ha a Colorado folyót átszelő gyaloghidat is látni akarjuk, kell egy egész nap. Mi kissé későn, délelőtt tíz óra körül érkeztünk. Ennek ellenére én bevállaltam egy túrát a South Kaibab ösvényen. Az út elején cimborám megállt és visszafordult. Feladta. Az ok: tériszony. Nem akartam hinni a fülemnek. Több, mint harminc év ismertség, meg rengeteg utazástervezéssel töltött idő után a legnagyobb attrakció kellős közepén kiderül, hogy nem bírja a magasságot. A poén csak annyi, hogy rengeteg gyalogtúrát terveztünk, amelynek többsége szurdokban, illetve szakadék mellett vezetett. Feladta a leckét, mert a Grand Canyont is látni akartam, de a fiút sem akartam egyedül hagyni.

Valóban, a South Kaibab ösvény első része kétezerkétszáz méteres magasságból kúszik le a szakadékon. Már az első méterek festőiek voltak, hirtelen nem tudtam, hogy a panorámát csodáljam, vagy az úton felbukkanó akadályokat figyeljem.

Grand Canyon, kilátás a South Kaibab ösvényről

A teljesen kopár sziklarengeteg gyorsan lenyűgözött. Némi aljnövényzet tarkította csak a képet. Verhetetlen, leírhatatlan látkép. A természetnek e varázslatát fotókon nézegetni nagyjából olyan, mint nyalogatni a nutellás üveget. Egyszerűen alig akartam elhinni, hogy itt vagyok. Nem véletlenül a világ hét természetes csodáinak egyike. Imádtam minden másodpercet.

A kanyon oldalfalain látható mintákat a kőzetrétegek hozták létre, mint a mészkő, a homokkő, a gránit és a pala. A szurdok 446 kilométer hosszú, legszélesebb pontjánál 29 kilométer, legmélyebb pontja 1829 méter. Ezek után nem hökken meg az ember azon, hogy a kengyelfutó gyalogkakukk farkasa mindig összelapul egy zuhanás után. Egyébként javarészt a havasupai indiánok földjén terül el a kanyon, akik már nyolcszáz éve élnek itt.

A Cedar Ridge-et (ejtsd: szedár ridzs) elhagyva egy keskeny csapáson, de még mindig a South Kaibab úton szembetalálkoztam egy öszvércsapattal. Egy cowboynak álcázott krapek hajtotta őket a Colorado folyótól felfelé. Épp akadt annyi hely az ösvényen, hogy egymás mellett elfértünk. Ahogy a mondás tartja: sok jó ember van, de én kis helyen is elférek. Fontos tudni, hogy mindig az öszvéreknek van elsőbbségük, és elengedésükkor nekünk a sziklafal felőli oldalon kell várakoznunk, nem pedig a szakadék szélén.

Grand Canyon, egy cowboy és az öszvérei

Ez a szabály talán csak a Midgley híd ugróira nem vonatkozik. Egy jólirányzott öszvérrúgás még segíthet is nekik. Próbáltam kapkodni a lábam a sok fotózás között, hogy minél lejjebb érjek. Ha már a Colorado folyóig nem jutok el, legalább messziről lássam. A meleg, száraz időben rettentően porzott minden. Egy ilyen útra fel kell készülni, mert minél lejjebb ér az ember, annál jobban tűz a nap és nincs sem árnyék, sem víz utánpótlási lehetőség. Tehát víz, fejfedő és naptej nélkül életveszélyes nekiindulni.

Szeptember táján az idő kezd változatosabbá válni, de mélyen benn a kanyonban még mindig előfordul a közel negyven fokos hőség. Nem sikerült belelépnem a folyóba, de messziről felfedeztem. Indultam felfelé, hogy a megbeszélt időpontban viszontláthassam társamat és hogy kipróbáljak egy másik útvonalat.

Grand Canyon, kilátok

Pajtásomnak azonban nyoma veszett, így vártam. Egyszer csak felbukkan és mondja, hogy rajt ült a buszon, amelyik az orrom előtt suhant el. Szólt a sofőrnek, hogy álljon meg, de nem tette. A fiú pedig egy másik ösvény kiindulópontjától battyogott vissza. A turistautak startvonalai között buszok szállítják a túrázókat. Felszálltunk egy másik járatra, amely a Bright Angel Lodge-hoz vitt minket.

A Bright Angel Lodge ösvény ugyanúgy lenyűgözött. Pedig nem sok mindenben változott a táj. A South Kaibab útvonal annyiban látványosabb, hogy nagyobb szögben bámulhatjuk a környező tájat. A Bright Angel út sokáig két sziklafal között ereszkedik a Colorado-völgy irányába, ezért csak előre tekintve láthatunk némi panorámát.

Grand Canyon, kilátás a Bright Angel útról

Este hat körül értem vissza a tetőre, ahol a tériszonyos türelmetlenül várt. Szívesen eltöltöttem volna még pár napot. Egyszer ide vissza kell jönnöm. A mai nap végállomása, Page (ejtsd: pédzs) felé vettük az irányt, de közben a Lipan pontnál mégegyszer szemügyre és lencsére vettük a Grand Canyont. Innen tökéletesen láthattuk a mély szurdokban kanyargó Colorado folyót, no meg északi irányban a csúnya, sötétkék felhőket a vízsugárral együtt. A meteorológia nem hazudott.

Ahogy autóztunk a cél felé, havasupai földről átértünk navajo földre. Page-ben szintén egy motelt foglaltunk. Ezek viszonylag olcsók és normálisak. Persze, olyan sok lehetőség közül nem választhattunk. Nyolcvan dollár körüli áron vettünk ki egy kétágyas szobát. Az Egyesült Államokban a szállodai szobák sokkal nagyobbak, mint Európában. A kétágyas szoba két franciaágyat jelent, amelyeken szépen elterültünk az élményben gazdag nap után.

Grand Canyon, kilátás a Lipan pontról