Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Egy szomorkás reggel ültem fel ismét a nyeregbe és hasaltam rá a Carretera Austral egy újabb szakaszára. Az alacsonyan szálló felhőzet teljesen eltakarta a környék hegyeit. Álmoskás arcát mutatta a Yelcho-tó is. Életjelet csak a motorcsónakos horgászok adtak.
A borús időtől megdermedt természet a Yelcho (ejtsd: jelcso) függőgleccser parkjánál kezdett ébredezni. Mire a biciklit hátrahagyva átvergődtem a gleccser kilátópontjához vezető folyóparti erdőn, kisütött a nap.
A gleccser azért függő, mert a magasban, egy sziklaperemen ül fagyottan. A sziklaperem alatt egy hatalmas, U alakú völgy húzódik. Ide gyűlnek össze a hegyekből lecsordogáló vizek, melyekből aztán türkízkék színű, kanyargó folyó lesz. Mindezt élő adásban a kilátópont közvetíti.
A táj egyébként mérsékelt övi örökzöld esőerdők otthona. Olyan növényfajok élnek itt, melyek hozzászoktak a magas páratartalmú, csapadékos időjáráshoz. Ilyen növény például a coigüe nevezetű bükkfaféle, az illatos virágot termő arrayán vagy a canelo, melynek kérgét a bors helyettesítésére használják fel.
Az emlősök közül elvileg találkozhatunk pumával, pamparókával, törpeszarvassal és a kodkod nevezetű macskafélével. Szerencsére egyiket sem érdekeltem. Na jó, egy macskával eljátszadoztam volna, ha hoz magával gombolyagot.
Az immáron napsütötte, útszéli erdőket nem számítva a távolban felbukkanó Macizo Nevado havas csúcsai nyújtottak óriási élményt. Pedig az út közben hosszan emelkedett. Villa Santa Lucia előtt öt kilométerrel beköszöntött a lejtő, majd pedig elfogyott az aszfalt. A göröngyös szakasz majd kirázta az agyamat.
Uzsonnára estem be Villa Santa Luciába. De csak rövid pihenőt tartottam. Először láttam potyázó kalandorokat. Épp stoppolásra adták fel a fejüket. Valószínű, már órák óta emelgették a hüvelykujjukat. Talán még most is ott lehetnek, hacsak meg nem épült azóta a patagóniai metró.
A bringázásban ismét örömömet leltem, hiszen visszatért a betonos. No meg a fás övezet is. Emelkedő lejtőt követett, de sorozatban. Hullámzott az út, mint a kád vize a nászéjszakán.
Feltűntek az országutat végtelenségig szegélyező kerítések. Akárkinek is legyen Chilében acélhuzal gyára, az bizony igen jól járt. A karó gyártó kisiparos szintén.
Kicsit később jött egy bukkanó, melynek bal oldalát sziklafalak határolták, jobbra pedig a türkízkék Frio folyó kínált fotózási lehetőséget. A folyó aztán eltűnt a fák között, de a Carreterra Austral tovább követte és visszatért a partja fölé.
Újabb pazar útszakaszt egy újabb türkízkék folyó követett. Ezúttal a széles Palena. Képtelenség volt betelni a látvánnyal. Imádtam a tájat, imádtam a színeket. Bámészkodhattam nyugodtan, mert autó csak elvétve haladt el mellettem.
Eztán letértem a főútról és elcsavarogtam a Mirta-völgy felé. A hegyek között kanyargó, murvás nyom egyre jobban vitt be a vadonba. Majd feltűntek a Barros Arana csúcs sziklakúpjai. Alattuk legelők sokasága és kanyargó patakok. Szemetgyönyörködtető vidék.
Napnyugtára visszatértem a Carreterra Australra. Annak mentén találtam egy sátorozásra tökéletes területet. Durván száz kilométer megtétele után, ugatásra hasonlító madárcsivitelésre aludtam el.
Nem aludtam jól, ezért egy rövidebb szakaszt terveztem be. A reggeli feltankolást La Junta faluban vezényeltem le. Hatalmas, kertes főterén ismét szusszantam. Jól esett hanyatt fekve szendvicset enni a fűben és mezítláb csatangolni. Csak a virágok hervadtak el hirtelen.
Ezalatt népszerű lettem a helyiek körében. Jöttek kiváncsiskodni. Különösen egy harmincas éveiben járó srác kérdezősködött, aki még azt is felajánlotta, hogy megmosakodhatok a házában. Nem éltem a lehetőséggel. Chile északi részén nem voltak ilyen közvetlenek és barátságosak az emberek.
Aztán eljött az újabb hullámvasutazás ideje. Emelkedők és lejtők váltakoztak. De elég gyakran. Szerencsére nem vittek túl magasra. Az utat határoló örökzöld növényzet és a sűrűn benőtt domborzat továbbra is jót tett a szememnek.
Egy emelkedőt követően felbukkant a keskeny Risopatron-tó, majd pedig egy százötven méteres szintcsökkenés. De hirtelen. Épp, hogy sikerült lefaralnom Puyuhuapi faluban.
A szenzációs fekvésű település az azonos nevű fjord partján fekszik, a vadon közepén, buja növényzetű dombok ölelésében. Stressz ellen kitűnő búvóhely. Hangulata nyugodt és békés, pedig a közeli termálfürdő és a Queulat Nemzeti Park népszerű desztináció.
Lakosai leginkább német és mapucse felmenőkkel rendelkeznek. Fél napot töltöttem itt a mesés, fa házak között. Végre meleg kaja került a számba pizza formájában.
Estefelé megérkeztek a felhők, én pedig felkerekedtem sátorhelyet keresni. Cirka tíz kilométerre a falutól, a fjord partján találtam egy őrizetlen, füves magánbirtokot. Roskadozó drótkapuját kinyitottam, betereltem a biciklimet, majd lehorgonyoztam. A pazar kilátást az éj beálltáig élvezhettem.
Nem ettek meg a tehenek az éjjel, így újult erővel vágtam neki a következő etapnak. Lógott az eső lába, de nem érdekelt. Bejártam a Puyuhuapi fjord keleti partját, majd nagyjából egy órányi pedálozás után megérkeztem a Queulat (ejtsd keulát) parkban található függőgleccser jegypénztárához. Ahol ismét ízelítőt kaphattam a chilei balfaszkodásból.
A függőgleccser csak előzetes, online regisztráció esetén tekinthető meg, ami nekem nem volt. A helyszíni, személyes regisztrációt elutasították. Gondoltam, gyorsan megadom az adataimat az okostelefonomon keresztül, de egy szál wifi lefedettség sem volt.
Elküldtek egy kilométerrel arrébb, egy házhoz, ahol rendelkezésre állt az internet. Igaz, csupán a család fért hozzá. Ők regisztráltak be némi készpénzért cserébe. A család és a park tehát szépen összedolgozott.
Ekkor visszakarikáztam a portára, ahol készpénzzel akartam fizetni. De a portásnak gondja akadt a visszajáróval. Nekem meg a türelemmel. Mint ahogy az atacama-sivatagi túraszervező, ő is tőlem várta a megoldást. Nem gondoltam volna, hogy a chilei ennyire teszetosza népség, akinek a problémamegoldó képessége a nulla felé konvergál. Ezt Peruban pikkpakk megoldották.
Végül a többi kiránduló bevonásával sikerült kifacsarni a visszajárót. Alig léptem kettőt a park ösvényén és hármat a Ventisqueros folyó fölötti függőhídon, amikor elkezdett pityeregni az ég. A fák között nem volt vészes.
A mintegy három és fél kilométeres erdei ösvény egy kilátóponthoz vezetett fel, ahonnan század magammal bámultam a szemközti sziklafal tetején megmerevedett függőgleccsert. Már amikor a felhők nem takarták el. Az előtér növényzete belógott a láb alatt csobogó türkízkék tó elé. De így is szemetgyönyörködtető látványt nyújtott.
A szerencsésebb kirándulók kolibrivel az előtérben készítettek gleccseres fotókat. A pechesebbek, mint én, anélkül.
A jég és a hó több, mint ötven méter vastag, szilárd gleccserjeget alakított ki a sziklaszirten. Gleccserek akkor képződhetnek, ha télen több hó esik, mint amennyi nyáron elolvad. Keletkezésükben a hó az alapanyag, melyből jég keletkezik. Képződését befolyásolják az éjszakai fagyok és a nappali olvadások ciklikussága is. Az, hogy milyen sebességgel halad egy gleccser, a jég tömegétől és a lejtő meredekségétől függ.
A meredek ösvény az eső hatására kissé csúszóssá vált, így a visszaút nagyobb koncentrációt igényelt. Majd pedig leszakadt az ég. Gyorsan behúzódtam a park múzeumába és vártam a csodát.
Addig viszont szomjaztam a tudást: állítólag a jégsapkák és a gleccserek a világ édesvíz készletének hetvennégy százalékát adják. Csupán három tized százalékot adnak ehhez hozzá a folyók és a tavak. A legnagyobb édesvíz tömeg a föld alatt található, az ivóvíz ötven százaléka innen származik.
Egy fejlett országban élő ember a háztartásában naponta tízszer több vizet fogyaszt, mint egy fejlődő ország lakosa. A Föld felszínének hetvenöt százalékát víz borítja, ebből kilencvenhét százalék sós és mindössze két százaléka alkalmas emberi fogyasztásra.
Cirka fél órát követően bátran nekivágtam az útnak. Először a Quelat folyó torkolata köszöntött, kicsit odébb pedig a “név nélküli” híd.
Egyszercsak elértem egy hosszú, sík szakaszhoz, ahol csak az egyik sávra jutott aszfalt. Kilométereken át mosolyogtam a furcsa betonozási szokáson.
Míg nem a felület teljesen átváltott murvássá. Ekkor kezdett emelkedni is, de tüstént elém állt a Garcia atya vízesés. Némi pihenőt követően megiramodtam a közel hatszáz méter magas nyereg felé.
Ám újfent eleredt az eső és a nehéz cseppek kínjai sokáig gyötörtek. A murvás terep sárossá vált és hirtelen feltűnt néhány busz és kamion is. Mikor máskor? Rendesen szenvedtek a meredek kaptatókon és a csúszós tűkanyarokban. Mint ahogy én is.
Utolértem egy lengyel bringás csajt, aki egy kis időre átváltott biciklitolásba. Nem csoda. Brutál sok cucc lógott a csomagtartójáról. Talán eladta a házát is.
Az eső meg egyre csak esett és esett. Taknyom-nyálam egybefolyt. És hol volt még a vége! Vagy legalább egy zug, ahol meghúzhattam volna magam. Órák teltek el, mire felértem a nyeregre, ahol visszakaptam az aszfaltot.
Aztán mivel nem volt már feljebb, érkezett az irgalmatlan hosszú lejtő. Mint akit puskából lőttek volna ki, úgy zúgtam lefelé. Közben állóvíz keletkezett a cipőmben. Meg is jelent néhány petézni kívánó béka. A hideg eső és a menetszél teljesen lehűtötte a testemet, alig vártam már az etap végét.
Aztán hirtelen, egy elágazásnál felbukkant egy fedett buszmegálló. Nyomban satufék. Nagyjából ötvenöt kilométert teljesítettem aznap.
Alig szálltam le a bringáról, ott termett a fentebb említett lengyel leányzó. Hogy csinálta? Fáradtan tolta a biciklit, mikor utoljára láttam. Gurult tovább valami közeli zug felé.
Én viszont befészkeltem magam a megállóba. Kifacsartam mind a tíz liternyi vizet a ruháimból, felvettem a száraz holmit, megettem a vacsoraadagomat, leterítettem a hálózsákot és próbáltam szunyálni. A rendőri sziréna fényeire felébredtem ugyan, de nem engem kerestek.
A probléma reggel folytatódott. Az egy dolog, hogy a matracom a megállóba befolyó vízben áztatta magát, de az eső nem állt el. Nagyjából hét óra körül aztán megjelent egy busz. Nem tudom, ki küldte, de jól tette. Lestoppoltam, befektettem a bringát a csomagtartójába, a batyuimat felcibáltam az utastérbe, majd elvitettem magam Villa Amengualba.
Vagyis kihagytam harminckét kilométert. Na bumm.