Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
A reggeli órákban érkeztem Villa Amengualba. Az apró faluban nyomban szállásra leltem. Egy bádog vityillót alakítottak át menedékházzá. Belülről pozdorja burkolatot kapott. Alvásra matracokat terítettek a földre. Ebből jutott egy nekem is. A cirka hat euróért nem is várhattam volna többet.
A konyha rezsója kellemes meleget árasztott, itt szárítgattam az előző nap szétázott cuccaimat. No meg magamat is. Nemcsak a ruháimból ömlött a víz, de a sátorból és a matracból is sokat kifacsartam.
Szépen összegyűlt a kalandor jónép ebben a kulipintyóban, hála az időjárásnak. Chilei, francia és angol kerékpárosokkal ismerkedtem meg.
Valamint egy argentin motorospárral, akinek férfi tagja járt Magyarországon és tudott egy magyar szót: tűzoltóság. Elsőre meglepő szót választott, de a szakmáját megismerve már kevésbé volt az.
Eztán bevásárlásra adtam a fejemet. Arra nem számítottam, hogy felderítő akció lesz belőle. Történt ugyanis, hogy a főtéri bolt ajtaján lógó nyitvatartási idő a tulajt sem érdekelte. Úgy döntött, nem nyit ki. Sőt, másnapra is szabadnapot adott magának. Megkérdeztem. Nem volt nehéz, mert az üzlet egybe volt kötve a házával. Csak bekopogtam.
Feladta a leckét a fiú, de szerencsére a falu végében találtam egy másik vegyesboltot. Bár a “vegyes” szó kissé túlzás. Alig bírtam összeállítani egy ebédet a kínálatból.
Aztán meg a szállás házimacskája dorombolt az orrom előtt egyfolytában és dézsmálta volna meg a kajámat. Nehezen lehetett kordában tartani.
A nap csak nem akart kisütni. A környék sziklaormai gyakran eltünedeztek a felhők mögött. De legalább nem esett. Tökéletes bicikliző idő köszöntött be. Ennek maximum a fotógépem nem örült.
Ettől függetlenül a tájak továbbra is lenyűgöztek. Először a Laguna de las Torres és a vízből felemelkedő sziklafalak. A Carretera Austral amolyan rakpartként húzódott végig tó keleti szélén.
Aztán hollókeselyűk álltak nekem sorfalat. Az út széli karókról figyeltek árgus szemekkel.
Az ebéd már Manihualesben ért. Szomorúbb falu, mint az előzőek. Fából tákolt lakóházai kisebbek, egyszerűbbek.
Egy szegény, idős házaspár üzemeltette a fogadót, ahová betértem. Egyszerű, de remek étkek – vagyis sült disznó, natúran sült csirke, rántotthús, hamburger és társai – és ingyen wifi szerepelt a kínálatban.
Majd elgurultam a főtérre, amikor is leszakadt az ég. Épp jókor, ugyanis a főtéri fedett pavilon felfogta az esőt. Megint összegyűlt egy kisebb csapat. Argentin és francia túrabringások társaságában múlattam az időt.
Csakhogy az időjárás ezúttal megmakacsolta magát. Francia sorstársam megunta és camping után eredt. Kisvártatva követtem én is.
Egy folyóparti birtokon leltünk szállásra, mely udvarról nyíló szobákkal, társalgóval és konyhával rendelkezett. Mindketten megelégedtünk azonban az épületek mögötti bozótosba eszkábált, hullámpalával befedett, rengeteg kacat közé kialakított sátorhelyekkel. Szerencsére a konyhában való üldögélésért és melegedésért nem kértek felárat.
Másnap reggel bevásároltam. Ez azt jelentette, hogy az egyik boltból a gyümölcsöt szereztem be, a másikból a pékárut, a harmadikból pedig az üdítőt és a pékáruba valót. Nem árul mindenki mindent.
Borongós, ám remek biciklis időben kezdtem meg a tekerést. A Carretera Austral nyomvonaláról hamar letértem és egy fjord felé vettem az irányt. Arra számítottam, hogy majd fantasztikus tengeri kajakozásban lesz részem.
A Puerto Aysen előtti tíz kilométeren megnőtt a forgalom, viszont az út nem lett szélesebb, mint volt. Csak egy kissé veszélyesebb. A városba érve meglátogattam egy turizmus irodát, ahol camping és kajakozási lehetőségek után kérdezősködtem.
Ennek alapján kavartam ki a városból és bicikliztem tovább a Pangal folyó partján és sűrűn benőtt dombok között. Kezdtem örülni a természetközeli lehetőségnek. Meg is találtam a campinget, csakhogy egyrészt kiderült, folyami kajakozásról van szó, másrészt rájöttem, a legközelebbi bolt a városban található, cirka tíz kilométerre innen.
Így inkább visszapedáloztam és egy városszéli campingben állítottam fel a sátramat. Először fizettem sátorozásért a Carretera Australon.
Ekkor végre előbújt a napocska. A délután a pihenéssel telt. Mondanám, hogy városnézéssel, de nem volt mit csodálni. A tengeri kajakozást nem tudtam összehozni.
Puerto Aysent telepesek alapították 1920-ban, akik az Aysen Ipari Társaság közreműködésével költöztek ide. Valamennyi család és tizenkét évnél idősebb fiú negyven-negyven hektárnyi termőföldet kapott.
A térség azonban korábban is lakott volt: szarvasmarha tenyésztéssel, fakitermeléssel és halászattal foglalkoztak. Az eladandó fát út híján folyón szállították ide. Azt eladták a helyieknek, akik leginkább csónakot építettek belőle. A fakitermelők pedig élelmiszerre költötték a bevételt.
Mielőtt elhagytam volna Puerto Aysent, felkerestem a tőle tizenegy kilométerre fekvő Acantilada-öbölt. Kavicsos partja, a partra vetett fa hordalékok, az óriási vízfelület, a víz fölötti függőleges sziklaoszlopok, a buja növényzet, a borongós időjárás és a megdöbbentően síri csend a kanadai British Columbiára emlékeztetett. Teljesen magával ragadott. Mintha az egész táj az enyém lett volna.
Bekurbliztam két kerekű paripámat, majd ráálltam egy kissé forgalmas, ám zöldben gazdag útvonalra, mely Puerto Aysent köti össze a hegyek között elterülő Coyhaique városával (ejtsd: kojáiké) a Rio Simpson Nemzeti Parkon keresztül.
Látványosságokban nem volt hiány: hatalmas magasságokból, páfrányok és mohák között lezúduló vízesések, sziklák alatt megbújó szentély, veszélyes alagút, folyóvölgyre nyíló frenetikus kilátás, terebélyes hegyek, városra néző panoráma. Mindez uszkve hatvan kilométeren belül.
A táv felénél kicsit begorombult az út és szépen lassan kúszott feljebb és feljebb. Nagyon törekedett arra, hogy kifingasson. Ha máshol nem, a sötét alagútban.
Ez az alagút vízválasztó abból a szempontból, hogy előtte dús növényzetű hegyek, fában gazdag tájak és függőleges sziklaoszlopok jellemzők. Az alagút után viszont kezdett kiszélesedni a terep, megritkultak a fák, feltűntek a messzi hegycsúcsok.
És a végén – újfent a Carretera Australon – egy több kilométer hosszú lejtő, ahol magától értetődik a szertelen száguldozás. Csakhogy Coyhaique centrumába egy irgalmatlan kaptató vezet fel. A város keleti végében, egy campingben leltem sátorhelyre. Ezúttal cirka hetven kilométert pedáloztam.
Eredetileg a Las Perdices tóhoz szerettem volna eltekerni, de látva az úton folyó munkákat és a gyenge minőségű, földes terepet, inkább a Coyhaique Nemzeti Parkot választottam. Megizzadtam, mire felértem oda.
Egy szál aszfalt nem jutott az eszméletlen meredek csapásra. Az autók is szenvedtek rajta, nemcsak én. Nem bírtam sokáig tekerni, ám a biciklitolás sem volt egyszerű.
A park természetesen nem látogatható ingyen, viszont ottjártamkor készpénzt sem fogadtak el. A bankkártyám meg nem tetszett a kártyaolvasónak. Hitelkártyát kértek, csak azt nem mondták, hogy úgy drágább a belépő.
A park látnivalói közé tartozik négy tó, egy hatalmas fenyőerdő, egy bambuszos és számos tipikus fafajta, mint például az araucaria vagy a picea. Nem beszélve a rengeteg madárról. Érdekesség, hogy a fenyőfák alsó ágain nincs tűlevél, csak toboz.
A legrövidebb túraösvény cirka egy kilométer hosszú, a leghosszabb kicsivel több, mint három kilométer. A csúcshoz vezető nyomot ottjártamkor lezárták.
A forgalmas Coyhaiquéből óvatosan, fél szemmel a sofőröket figyelve hajtottam ki. Majd ráálltam az országútra. Bal kéz felől a Macay hegy szikláit horzsoltam, jobbról hatalmas mezőket.
Talán egy órája pedálozhattam, amikor letértem a Carreterra Australról. Hirtelen egy brutál emelkedő állt elém. Nem volt hosszú, de iszonyatosan megdőlt. Majdnem kifogott rajtam.
Majd egy Y alakú elágazásnál elfogyott az aszfalt. Ami sokáig nem is okozott problémát. A murvát szépen ledöngölték.
A La Paloma tó előtti nyolc kilométer viszont mentálisan kikészített. A murvát ugyanis felváltotta egy viszonylag vastag réteg kavicsos. Ráadásul keresztmetszetét tekintve igencsak domború, két oldalt emiatt ferde és csúszós pálya borzolta a kedélyemet. Egyszerűen nem volt ideális sáv. Botrányos. Nem biciklikeréknek való vidék.
Közel egy óra alatt abszolváltam a távot. Nem úgy, mint az az autó, amelyik lecsúszva, összetörve árválkodott az út mellett.
Teljesítményemért cserébe óriási széllökéseket és egy fantasztikus panorámájú, keskeny tavat kaptam. Mindkét oldalán függőleges sziklafalak emelkedtek ki. Sőt még átellenben is.
Eddig is élveztem a természet szépségét, de a La Paloma tó jelezte először az igazi, a különleges Patagóniát. Igazán megérte a kitérő a Carretera Australról.
A süvítő szél miatt eszméletlen hideg volt. A helyiek azonban nem törődtek ezzel és szorgosan gyűjtögették a partra mosott, ám időközben megszáradt fadarabokat.
Néhány házikó azért elfért a La Paloma tó partján. Egyik lakójától engedélyt is kértem a vadkempingezésre, majd egy szélvédett, füves területen levertem a sátorpeckeket. A közelben legelésző lovak alig hittek a szemüknek.
