Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Elérkezett az idő a Carreterra Austral csúcspontjának megmászásához. A háromszázharminc méteren fekvő La Paloma tótól pedáloztam fel ezeregyszáz méterre.
Először persze végigkínlódtam magam az előző részben már ecsetelt, szopatós kavicsrengetegen. Két és fél óra alatt csupán huszonkét kilométert tettem meg. Eztán leráztam magamról egy kerékre allergiás kutyát, majd visszatértem a Carreterra Austral fő nyomvonalára.
Egy elágazás után kezdődött igazán a móka. Lejtőt még csak nyomokban sem tartalmazott a szakasz. Viszont beértem a napsütötte ormok közé és a csillogó Chiguay-tóhoz.
Közben egy cirka ötszáz méteres szakasz erejéig visszatért a mély kavicsos. Vajon mi az akadálya annak, hogy ez a rövid rész beton borítást kapjon? Vagy ez a chilei aszfaltozási hagyományok közé tartozik? Ki tudja…
A táj eközben teljesen levett a lábamról. Az út el kezdett kanyarogni a hegyoldalak tövében, míg nem összetalálkozott a sebes Blanco folyóval. Partját kilométer hosszan lila és rózsaszín csillagfürt mezők díszítették. A gyönyörtől való meghatottságomat fotózással lepleztem. Annyira elcsábított és lefoglalta az agyamat az egész táj, hogy mégsem tűnt olyan félelmetesnek az idevezető emelkedő.
A csúcs utáni lejtőn aztán arcomba csapott a szembeszél. Csupán tekerés árán jutottam egyre lejjebb. Míg nem kinyílt előttem egy bődületesen szép panoráma, mely a Cordillera Castillo havas sziklakúpjait és az Ibanez folyó völgyét mutatta be. A táj azonnal megálljt parancsolt. Majdnem elbőgtem magam a gyönyörűségtől.
A kétezer méter magas, fenséges sziklatornyok Villa Cerro Castillóból is szemügyre vehetők. Nem rusnyább a táj onnan sem. Szívem szerint felmásztam volna hozzájuk és bejártam volna a hegyi ösvényeket, de az eszem és a lábam pihenőnapért kiáltott. Sátramat a fából emelt templom udvarában, két sufni közé építettem fel.
Villa Cerro Castillo házait is fából tákolták és ez egyedi arculatot ad a falunak. Ezenkívül talán csak a buszokból átalakított étkezde számít különlegességnek, ahol a rántott hús volt a sláger.
Viszont a falu remek gócpont: akik a Carreterra Australt gyűrik, vagy akiket elcsábítanak a magasztos ormok, esetleg akik a senki földjén akarnak átkelni Argentínába, biztos megszállnak itt. Már csak azért is, mert a következő lakott terület igencsak messze van innen.
Pihenőnapom szó szerint pihenéssel telt. Jobbára a tűző napsugaraktól elbújva, a fűben ücsörögve töltöttem az időt.
Másnap reggel azzal a tudattal vágtam neki a következő távnak, hogy száz kilométeren át semmiféle civilizációt nem érintek.
Villa Cerro Castillót elhagyva sokáig az Ibanez folyó völgyét követtem. Eleinte a völgyet határoló domboldalakon, ahonnan újabb szögből csodálhattam meg a túlparton magasodó Cordillera Castillo sziklatornyait.
Nagyjából – a 2023. januári állapotok szerint – itt köszöntött be a poros-murvás szakasz és vele együtt az utca szélességében kialakított, sűrűn bevájt barázdarengeteg, amely kisebb megszakításokkal egészen az o’higginsi célig végigrázott. Sőt, csúnyán lecsökkentette az átlagsebességemet.
A domboldalról az út visszaereszkedett a türkízkék folyóhoz, ahol egy terebélyes síkság is várt. Ezt a sík vidéket minden irányból hegyek határolták.
Patagónia egyik legszebb arcát mutatta meg. Igazán vadregényes táj. Kicsit talán félelmet is kelt, annyira vadnak tűnik. Csak azért nem érintetlen vidék, mert a Carreterra Austral átfut rajta.
A síkság túlsó végénél, ahol az út elvált a folyótól, kezdődött egy hosszú emelkedő. Murvás burkolata és a fentebb már említett barázdák miatt meggyűlt a bajom vele. Ráadásul az autók óriási port hagytak maguk után. Ez azt eredményezte, hogy átneveztem a fejkendőmet orrkendővé. Bár a melegben nem volt kellemes így tekerni.
A bámulatos Cofre-tónál éri el a szakasz a hatszáz métert. Érdemes elidőzni itt, bár kitámasztó híján képtelen voltam hátrahagyni a biciklit.
Ekkor – immáron a délutáni órákban – ért utol az éhség. Reggel óta nem ettem és egész jól bírtam. A titok egy borzalmasan édes, málnás süteményféleség, melyet hatosával csomagolnak be. Ebből két darabot tömtem be reggel, ráküldtem még két banánt, és fél napig gyűrtem a kilométereket mindenféle kajaszünet nélkül.
Szerencsére itt a hegytetőn elémállt egy keményebb útburkolatú lejtő, így megkezdtem önfeledt száguldozásomat. Méghozzá egy hosszú, erdős szakaszon.
Lejtő után általában emelkedő következik. Ez történt itt is. Kár az újabb murvás részért és a porfelhőért. Viszont mellémszegődött a Murta-folyó, amit nagyon imádtam.
Nem sokkal este hét óra előtt értem el a puerto murtai elágazót. Ahol egy tábla jelezte, hogy Puerto Rio Tranquilo falu még huszonnégy kilométer.
Mivel túl voltam a táv nehezén, úgy gondoltam, azt a huszonnégy kilométert simán lezavarom. Több, mint két órával később, este kilencre, vagyis épp napnyugtakor értem be a faluba. El lehet képzelni, milyen útviszonyok közepette karikáztam. Mentálisan és fizikailag is kikészített.
Egyúttal rájöttem, hogy a szar minőségű, barázdás, murvás utaknak is vannak fokozatai. Ez volt a legbrutálisabb. Ehhez jött még sok-sok emelkedő, melyek ugyan nem vittek magasra, de iszonyat meredekek voltak. Az egyiket konkrétan letérkövezték, különben soha senki nem ment volna fel rajta.
Érzelmeim aztán hirtelen megváltoztak: az idegesítő terep egy ámulatbaejtő tájjal lepett meg. Nevezetesen a General Carrera-tó zöldeskék vizével és a túlparton magasodó, kopár hegyvonulatokkal.
Egyúttal törpévé varázsolt e terebélyes vidéken. Ilyen színű tó a mesében nincs. Ha nem látom, nem hiszem el. Ez adott némi erőt Puerto Rio Tranquilóig, melynek egyik őrizetlen magánterületén vertem tábort már-már félholtan.
Ezen a napon százhúsz kilométert tekertem le. Hozzátenném, hogy az útszéli folyásokból és kisebb zuhatagokból jópárszor vettem tiszta, iható vizet. Valamint immáron sokadszor bizonyult életmentő kajának az ízletes és lédús őszibarack.
Meguntam a civilizálatlan életmódot és a vadkempingezést kempingezésre váltottam. Pár utcával toltam csak arrébb a biciklimet. Alighogy letelepedtem, megismerkedtem egy öt tagú chilei családdal, akikkel hol angolul, hol spanyolul múlattam az időt.
De a legnagyobb attrakció csak ezután jött: kajakozás a márványbarlangokhoz a General Carrera-tó létezhetetlen színű vizén. Természetesen szervezett programról van szó, a helyiek közül sokan ebből élnek.
Autóval elfuvaroztak egy strandra, ahonnan megkezdtük a mintegy tizenöt percnyi lelkes kajakozást a barlangok felé. Fülig ért a szám, eszméletlenül élveztem a tájat és minden egyes lapátfordulatot.
A barlangoknál persze összegyűltek a kajakosok, no meg a kényelmet kedvelő motorcsónakos turisták. Éppen ezért csak sorjában, egyesével bújtunk a márvány monolitokból kialakult, vízi erózió során létrejött boltívek és alagutak alá.
A fenséges színeket nem maguk a sziklák vagy a kövek adják, hanem a barlangban található víz. Például a nyári magas vízállás mély kék árnyalatokat eredményez, míg a tavaszi alacsony vízszint türkízkéket.
Legszívesebben órákig eveztem volna. A tó és a barlang olyan színekkel kápráztatott el, amilyenket sehol máshol nem láttam még. Talán ez volt chilei portyám csúcspontja.
A tóparti hegyek kőzetei is rejtegetnek márványt, de csak tíz százalékban. A barlang egyébként közkedvelt, már-már szent helynek számít esküvők, temetések vagy egyéb szertartások esetén.
A túravezető elmondása szerint él a faluban egy néni, aki lány korában a túlsó parton lakott. Három napba telt neki, mire átevezett.
A tó ugyanis háromszor nagyobb a Balatonnál. Az átlagos vízhőmérséklet a felszínen hat fok, egy méter mélyen három. Vagyis tizenöt perc elég ahhoz, hogy valaki teljesen kihűljön. A tó nevét a független Chile egyik alapítójáról, Jose Miguel Carrera tábornokról kapta és egy kis része átnyúlik Argentínába.
Egyébként a festői tó vize iható volt, amíg meg nem jelentek a motorcsónakok. Remélhetőleg hamar eljön az az idő, amikor az elektromotoros verziók átveszik a szerepet. A motorcsónakos túrára benevező alanyoknak amúgy hosszabb programot szerveznek és a tó más vidékeit is bemutatják.
Fúú de kajakoztam volna még. Ilyen színeket ritkán lát az ember. Talán a márványbarlang és a kajakozás volt chilei portyám csúcspontja.
A campingbe visszatérve újfent csatlakoztam chilei cimboráimhoz, akik meghívtak ebédre. Tojásos tésztalevessel nyitottunk, majd mesterien fűszerezett csirkét sütöttek a tábor szabadtéri konyhabódéjában.
A camping egy folyó mentén terült el és mivel kedvem támadt csavarogni, ebéd után elnéztem a felsőbb folyások felé. A faluból az ösvény egyből beterelt az erdőbe, ahol önfeledt sikításokra lettem figyelmes. Emberek pancsoltak a cirka tizenöt fokos vízben, a zuhatag előtt. És egészen jól bírták. Nekem már a parton lefagytak a lábujjaim.
Egyébként Patagóniában is létezik cseresznye szezon. Míg ezer kilométerrel északabbra, Villarrica környékén decemberben érik a cseresznye, itt januárban. Igaz, más fajról van szó. Ezek a patagóniaiak picik és egészen sötétek.
Ami Puerto Rio Tranquilo első lakóit illeti, az ötvenes években érkeztek. Katolikusok voltak és állattenyésztéssel kezdtek el foglalkozni. Később a távoli bányák és a fakitermelés járult hozzá a község fejlődéséhez.
Az első iskola a hatvanas években nyílt. Előtte egy családi ház szobájában zajlott a tanítás tizenöt gyerkőc részvételével. De csak fél évig. A ház ugyanis leégett.
A gyerekek emiatt egy százhatvan kilométerre fekvő település sulijában fejezték be a tanítási évet. A következő évtől kezdve a nebulók újfent Puerto Rio Tranquilóban, de egy másik család szobájában okosodtak.
Én pedig a sátramban a következő etapra felkészülve.