Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
A Carretera Austral, avagy más néven a 7-es út egy ezerkétszáznegyven kilométer hosszú országút Patagónia chilei oldalán. Szemet kápráztató természeti kincseket és távoli, ritkán lakott vidékeket érint. Bringás kalandorok körében egyenesen az álmok netovábbja. Ezért jöttem én is. Dél-amerikai portyám legjobban várt epizódja következett.
A Carretera Austral Puerto Montt városából indul ki, a végállomás pedig O’Higgins kikötője. A teljes táv leküzdéséhez négy kompjárat igénybevételére van szükség.
Az első La Arena és Puelche között közlekedik és érkezési sorrend alapján történik a jegyvásárlás és a felszállás.
A második és a harmadik átkeléshez elég egy jegyet venni, de mivel hamar elkapkodják, érdemes azt legalább három héttel előre lefoglalni. A Hornopirén és Leptepu, illetve a Fiordo Largo és Caleta Gonzalo közötti kompjáratokról van szó.
A menetrendek sajnos az autósokhoz igazodnak, vagyis aki biciklivel tekeri le a Leptepu és Fiordo Largo közti tíz kilométert, hoppon marad. A segítőkész teherautós vagy pick-upos sofőrök jöhetnek ekkor számításba.
A negyedik hajóútra az egész túra végefelé, Puerto Yungay és Rio Bravo között kerül sor, de ez meglepő módon ingyenes és regisztrálni sem kell.
Fontos tudnivaló, hogy a települések nagyon távol fekszenek egymástól. Ez olykor száz kilométert is jelenthet. Az utak minősége változó: a 2023 januári állapotok szerint beton nagyjából a táv felére, a Mercedes nevű faluhoz vezető elágazásig jutott. Bár előtte is voltak egyenetlen hézagok.
Az elágazást követően a murvás, kavicsos terep veszi át a főszerepet. Ami iszonyatosan porzik. Ráadásul az útnyi széles, állandósuló barázdák lassítják a haladást, kirázzák az agyvelőt, lefáraszthatnak mentálisan, esetleg nyolcasokat alakíthatnak ki a bicikli kerekein.
Vagyis a Carreterra Austral letekeréséhez jó minőségű felnivel és villával felszerelt, strapabíró bicikli ajánlott.
Ilyen volt az én saját cangám is. Más kérdés, hogy a Dél-Amerikáig repítő francia légitársaság összetörte azt. Ezzel összetörött az álmom is, ugyanis az egész kontinenst két keréken terveztem bejárni. Ehelyett buszozásra kényszerültem, illetve a Carretera Australra sikerült biciklit bérelnem.
E rossz emlék és a stresszes logisztika ellenére mégis inkább arra ösztönözném a kalandorokat, hogy saját bringával vágjanak neki Patagóniának. A sajátot ugyanis mindenki jobban ismeri, jobban tudja, mire képes.
A bérelt paripával szemben előny még, hogy nem kell az időhöz alkalmazkodni és nem jár újabb költségekkel.
Új járgányt vásárolni nem éri meg, mert Dél-Amerikában az másfélszer drágább, mint Európában és nehéz minőségit találni.
Ami a Carretera Austral történetét illeti, az útvonal nagy része Pinochet diktátorsága alatt épült a hetvenes és a nyolcvanas években. A legutolsó, O’Higginsig nyúló szakaszt 2000-ben, a Tortelig húzódó mellékutat 2003-ban adták át.
A hetvenes évek előtt a sűrű folyóhálózat, a havas csúcsok és a terjeszkedő gleccserek szinte teljesen elzárták Patagónia chilei részét a világtól. Vagyis a helyiek teljesen önellátók voltak és a természet órájához igazodtak. Az időjárás döntött mindenről. A törölt repülőjáratok, a késlekedő kompok, az árvizek hozzátartoztak a mindennapokhoz. Csakúgy, mint a lassú életvitel.
Szóval egy puerto varasi biciklikölcsönző ajánlatát fogadtam el, akik három hétre négyszázkilencven dollárt kértek. Az ár sok más mellett tartalmazta a táskákat és a bicikli visszaszállítását is.
De még fel sem ültem a nyeregbe, amikor kiderült, a fentebb említett második és harmadik kompátkelést bebuktam. Az összes jegy elkelt. Igazából ekkor tudtam meg, hogy legalább három hétre előre le kell foglalni. Másik kompjárat és vízi útvonal lett helyette. Magyarul a Carretera első kétszáz kilométerét és több szép nemzeti parkot kihagytam. Így jár az, aki utazáskor csak sodródik az árral. De sebaj.
Viszont ötvennyolc kilométert meg hozzáadtam az össztávhoz, amikor a nulladik napon, a puerto varasi kölcsönzőtől eltekertem Puerto Montt komp kikötőjéig. Az első pár kilométer a tóparton kanyargott, míg nem egy jobb oldali elágazás felcsalogatott a dombok felé. Az első pihenőre egy monostornál került sor, de zárva találtam.
Végül az első emlékem egy pici faluban ért: egy dühös bácsi megfogott egy tyúkot a két lábánál, majd szitkozódások közepette felhajította azt az ol tetejére. Mit véthetett a tyúk? Nem mondott el egy négysorost?
Az út kanyargott tovább dél felé a Calbuco vulkán tövében. Csúcsát ellepték a felhők. A Chico és a Chamiza folyók találkozásától nem messze egy temetőre bukkantam, melynek sírjai úgy néztek ki, mint a rácsos babaágyak.
Pár kilométerrel odébb, Chamiza (ejtsd: csámizá) faluban egy sárga falú kápolnára lettem figyelmes. Kertjében pedig kőből faragott, Magyarországon megszokott sírok árválkodtak.
Közelebbről megnézve őket feltűnt, hogy akik nagyjából 1915 előtt hunytak el, spanyol vezetéknévvel rendelkeztek. A későbbi sírokon viszont keveredett a német és a spanyol név. Például Hernan Brendt, Osvaldo Dietz Krause, Sofia Alvarez de Dietz. Mindez a németek betelepedését és integrációját mutatja.
Ahogy az előző fejezetben említettem, a chilei kormány szorgalmazta a német migrációt, amely 1852-ben kezdődött és több hullámban zajlott le.
Chamiza után lefordultam az öböl felé, majd annak partján kerekeztem végig, egészen Puerto Mont kikötőjéig.
Sokáig vakaróztam, míg megtaláltam a kikötőt. A gugli térképe ugyanis nem tükrözte a valóságot. Egy plakát ugyan jelezte a mólót, de én azt elsőre hírdetésnek vettem. Bonyolította a helyzetet, hogy az online jegyemen nem szerepelt a nevem, csak a biciklim. Ennek ellenére szó nélkül felengedtek az éj beálltakor induló kompra.
A csevegő emberektől és a zenétől nem számítottam óriási szunyókálásra, mégis szépen álomba ringatott a hajó.
Másnap reggel kilenckor kötöttünk ki Chaiténnél (ejtsd: csáitén). Egyből nyeregre pattantam és végre megkezdtem a hetekig tartó biciklitúrát a Carreterra Australon. Ez számokban a következőt jelentette:
Össztávolság: 1144 kilométer
Szintemelkedés: 12432 méter
Szintcsökkenés: 12008 méter
Legmagasabb pont: 1099 méter
Ehhez jött még kilenc kilométernyi hajóút. Illetve még harminckét kilométer, amelyet a zuhogó eső miatt busszal tettem meg. De ezekről majd később.
Szóval Chaitén kikötőjéből először északnak pedáloztam, a Chaitén vulkán felé. Épp a vulkán parkolója előtti két kilométeren fogyott el az aszfalt. Az autósokat pedig nem nagyon izgatta a mögöttük hagyott porfelhő. Szépen kaptam a pofámba.
Paripámat a parkolóban hátrahagyva, egy féltávig árnyékos, majd bűn meredekké és csúszóssá váló hegyoldalon másztam fel a kráter pereméhez. Ahol tanösvény segített a vulkán megismerésében.
Lavinája alapján piroklasztikus, a kitörése alapján plíniuszi. Piroklasztikus azt jelenti, hogy a közel ezer fokos gázok és törmelékek többszáz kilométeres óránkénti sebességgel pusztítanak. A pusztítások azonban csak egy kicsi területet érintenek. A Chaitén vulkánnak csupán az északi és keleti oldalát rombolták le.
A plíniuszi kitörés – mely kategóriába a Vezúv is beleesik – azt jelenti, hogy a hatalmas mennyiségű hamu és gáz nagy magasságokba jut fel. A Chaitén esetében húsz kilométerig. Ez a hamufelhő aztán magába roskad. Mivel a vulkán tetejét tartó magma a kitörés során a szabadba távozik, a roskadás során a tető beomlik. Ekkor jön létre a kalderának nevezett, üstszerű horpadály, illetve az a kőzethalom, melyeket lávakupolának hívnak és amely megnövelheti egy hegy magasságát.
A Chaitén legutóbb 2008-ban tört ki és a lerakódásoknak köszönhetően kétszáz méterrel magasabb lett, kalderája pedig három kilométer átmérőjű. Négy év alatt sikerült teljesen eltakarítani a hamut.
Egyébként Chile azért bővelkedik vulkánokban, mert a nazca és az antarktiszi óceáni lemezek ütközésénél fekszik, melyek a dél-amerikai kontinentális lemezek alá csúsznak be. A lemezek mozgásával jönnek létre a földrengések és a vulkánkitörések.
A vulkán parkolójától huszonnégy kilométerre délre, egy öböl partján fekszik Chaitén, ahová az első lakók 1921-ben érkeztek, de hivatalosan csak 1943-ban nyílvánították településsé.
A régiót egykor a chonos indiánok lakták, akik kitűnő csónakkészítők voltak. A vitorlákhoz oroszlánfóka bőrt használtak.
Mivel a helységek Patagóniában igencsak távol fekszenek egymástól, addig nem mozdultam Chaiténből, míg be nem vásároltam, és degeszre nem ettem magam. Egy hamburgerest néztem ki, ahol egy barátságos és közvetlen, ám szőke felszolgáló lány köszöntött.
A Chilében ritkaságnak számító hajszín német eredetre utalt. Igaz, a lány csak spanyolul beszélt. A német eredet egyébként a központban álló Schilling hotel nevén is érezhető. Vagyis a 19. század második felében Chilébe emigrált németek egy csoportja meg sem állt Patagónia közepéig.
Chaitént elhagyva egészen pazar útszakaszokon tekertem át. Az aszfaltcsíkot szegélyező vadvirágok és fasorok fölött kopár sziklák magasodtak. Mintha figyeltek volna minden egyes pedálfordulatra. A látvány teljesen elcsavarta a fejemet. De nyugodtan forgathattam, mert a kihalt úton maximum hangyának ütközhettem volna.
A könnyed biciklizésnek a Michimahuida folyónál vetettem véget. Itt ért az este. Levágtam a sátramat a derékig érő fűbe, a főút mellett és senkitől sem zavartatva hasaltam neki az első patagóniai éjszakának.
