Borsod és Nógrád
Magyar karika – 6. rész
Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Borsod határmenti sávjában folytattam a cangatúrát. Még a szép fekvésű Hídvégardón is átkerekeztem. Majd kőhajításnyira kerültem a szlovák oldalon elterülő Bódvavendégitől. Konkrétan az út jobb padkája Szlovákiához tartozik.
Tornanádaskán lyukadtam ki, ahol azt hittem, országot is váltottam. A láthatóan szegény sorban lévő romák az utcákon ténferegtek, illetve kannákkal csoszogtak az útszéli artézi kúthoz.
Most vagy nincs pénzük a vízszámlára vagy be sincs kötve a házakhoz a víz. Áll a falu fölötti dombon egy kastély, ezt szerettem volna megnézni, de senki nem nyitott ajtót.
Innen pár pedálfordulatra található a Rákóczi cseppkőbarlang. Ám nem jeleztem előre érkezésemet. Nem is várt rám senki. Mintahogy a Szinben található Tornádó kocsma sem engedett betekintést.
Hídvégardói táj
A Szinpetriben őrzött világ legnagyobb könyve ellenben lenyűgözött.
Egy lelkes gyűjtő-feltalálót nagyon érdekelte a könyv és a könyvnyomtatás története, ám annak középkori mesterétől, Gutenbergtől alig maradt vissza tárgyi emlék. Ezért hát megalkotta a saját nyomdáját.
Építtetett egy vízimalmot, mely a papír gyártása során elengedhetetlen és rekonstruálta a 15. századi, Gutenberg-féle könyvnyomtatási technikákat és eszközöket. Így készítette el a Gutenberg Biblia másolatát, melyhez a gót ábécé karaktereit használta fel.
A tárlatvezetést is vállaló tulaj ezt tartja legnagyobb büszkeségének. Gutenberg azóta hüledezik, hogy épp egy pici borsodi falu magyar polgára lépett a nyomdokaiba.
Ám, hogy felkeltse az érdeklődést a feltaláló mester, nemcsak régi könyveket kezdett el gyűjteni, hanem megalkotta a világ legnagyobb könyvét. Mely persze bekerült a Guinness-rekordok közé.
Szinpetri, vízimalom
Egy 346 oldalas könyvről van szó, melynek oldala 418 centi magas és 377 centi széles. Maga a könyv pedig 1420 kilós.
Kódex szerűen van összekötve. Az előlap és a hátlap négy centi vastag fatáblából készült és ahogy a középkorban is, marhabőrrel vonták be. Tizenhárom egész marhabőrt használtak fel.
Egy tapétagyár nagy csarnokában fért csak el a projekt, ahol hat hónap alatt készítették el a művet. A 346 oldal nyomtatási ideje 839 óra volt. A múzeumba úgy vitték be a könyvet, hogy előbb lebontották a tetőt a bejárati ajtóig, majd beemelték a terembe.
A remekmű egyébként az Aggteleki Nemzeti Park természeti és épített kincseit mutatja be. Lapozható, de ritkán mutatják ezt be. Akkor is leginkább vákummal. A féltve őrzött kincsről fotó nem készülhetett.
A papír előállításánál használatos kalapácsok a régmúltat idézik
Óriási gyűjteménye között láthatunk egy kecskebőrből készült, ötszáz éves Tórát, egy 1481-ből származó, ritkaságnak számító, örmény keresztény szertartási könyvet, egy tölgyfából készült nyomdagépet és egy régi betűszedő gépet.
Hovatovább Bhután királyának kívánságára bhutáni papírpénzt nyomtatott. És még az is lehet, nála van az általános iskolai ellenőrző könyvem.
A múzeumnak otthont adó Szinpetri az Aggteleki Nemzeti Park határánál fekszik.
Innen egy egészen mesés, zöldbe burkolózott szakasz kezdődött. A Jósva-patakot követve érte el a festői Jósvafőt. A piciny településről aztán egy combos szerpentin indult meg Aggtelek felé, de szerencsére féltávnál leintett a Vörös-tó barlang bejárata.
Jósvafő
Beneveztem hát egy barlangtúrára. A méltán népszerű látványosságban nemcsak lassan kialakuló formák vannak, hanem van egy aktív cseppkő is, amelyet naponta tíz-tizenöt liter víz táplál.
A másik érdekesség, hogy a régészek lábnyomokra és kerámiákra leltek a barlang mélyén. Állítólag Frédi és Béni ingóságai lehetnek.
Egyébként azt gondoltam volna, hogy a híres-nevezetes barlang környékén hemzsegnek majd a presszók vagy az éttermek. De nem. Síri csend mindenhol. A szálloda is üresen áll. Úgy tűnik, hogy a turista kizárólag a barlang miatt érkezik ide, és amint kipipálta azt, már megy is tovább.
Ez egy kicsit meg is szívatott. Mert egészen Trizsig nem találtam harapnivalót. Ott is csak egy mikrózott, picinyke hot dogot. Nagyon vártam, hogy a szép fekvésű Ragályon, illetve Keleméren keresztül végre eljussak a virágos Putnokra.
Cseppkőbarlang
Borsodi táj
Egy egész sokáig nyitvatartó pékség mentette meg az életemet. Mire bepofoztam az elemózsiát, hirtelen eltűnt a nap és csúnya, gonosz, fekete felhők kezdtek el fenyegetőzni. A szél sem maradt el.
Nem tudtam, mi tévő legyek. Ha nyeregbe pattanok és közben elered az eső, vizes fűbe teszem le a sátramat. Ha a városban maradok, nem fogok tudni sátrazni és ki kell vennem egy szobát.
Végül a templomkertet szemeltem ki. Ám engem meg a pap. Rendes volt. Maradhattam. De aztán összecsomagoltam, mert nem eredt el az eső. A Sajó gátján tértem inkább nyugovóra.
A Királd-patak völgyében folytatódott a cangatúrám. Óriási mezők és erdős dombok között kanyargott az út. Meglepően pompás táj. És minden zöld.
Királd-patak völgye
Az első pihenőt az Ózdtól keletre fekvő Kissikátorban tartottam. Áll itt egy kerek templom és azt szerettem volna meglesni. Kívülről sikerült csak. A kulcsot őrző tag nem tartózkodott otthon. Mit kajtattam érte. Hiába volt meg az utcanév és a házszám, nehezen igazodtam ki az apró községben.
Kissikátor a környék egyik szép fekvésű faluja. Két domb közé szorult be. Csak hát ugye a Kádár-kockák…
Cerednél keződött a szilváskői kaptató. Csodaszép, kanyargós, erdei útvonal, itt-ott mesés panorámával. Ráadásul az úton folyó munkák miatt elterelték innen a forgalmat. Teljesen az enyém volt a terep. Ezzel beértem a Karancs-Medves Tájvédelmi Körzetbe.
A környék látnivalói közé tartozik a rengeteg őz és szarvas. No meg a zagyvarónai salakkúp. Úgy néz ki, mint egy vulkán. Kár, hogy nem a természet alkotta. Ez egy ipari hulladék. Ércfeldolgozásból származó salak, amelyet az erózió alakítgat. Ennek ellenére szemrevaló.
Kilátás Szilváskőről
Zagyvarónai salakkúp
Legalább ennyire szemrevalóak a környékbeli hegyek és várak. A bringát az erdőben hagyva, a déli, meredekebb lankák felől támadva, megostromoltam előbb a Boszorkány-kő nevű csúcsot, majd a közeli Salgó várat.
Mindkettő egy-egy bazaltkúpon terül el, ám míg az előbbin a néphiedelem szerint boszorkányok táncolnak, az utóbbin meg az, aki elszédül a vártoronyból kitáruló bámulatos panorámától.
Petőfi Sándor is elájult tőle: “talán nem volt Magyarországon vár, mely olyan közel szomszédja lett volna a csillagoknak, mint a Salgó. Sokáig ültem legfelső csúcsán: tekintetem mérföldeken, lelkem századokon túl barangolt”. De aztán fellocsolták az ájultságból.
A vár falainak nagy részét lerombolták. A török elleni végvári harcok idején volt fontos szerepe. A törökök úgy foglalták el, hogy a szemközti dombtetőre ágyúnak álcázott gerendás kocsikat vontattak fel. A magyar várvédők ettől megijedtek és megszöktek.
Ma már a sűrű erdőtől nem látnánk ezt a vontatást. De annak idején csupasz volt a hegy, köszönhetően a fakivágásoknak. A fát ugyanis a várvédők felhasználták a védművekben, az építkezésnél, a fűtésnél és a lőpor faszénből történő előállításánál.
Salgó vára a Boszorkány-kőről
Nyeregben ülve Salgóbányánál értem el országjáró túrám második legmagasabb pontját, 615 métert. Innen a vulkáni púpon álló somoskői várat céloztam meg.
Érdekessége, hogy míg maga a vár Szlovákia területén fekszik, a parkoló és a hozzá felvezető lépcső Magyarországon. Sőt, a vár tövében álló, a palóc népi építészetet bemutató Petőfi-ház is.
Vagyis Sátoraljaújhely mellett itt található a “hogyan ne húzzunk határvonalat” című történet másik példája. Mivel a vár szlovák oldalról csakis erdei túraösvényen, az öt- és hatszögletű bazaltorgonák felől közelíthető meg, a szlovák tatarozók és a jegyszedő magyar oldalról érkeznek.
Ez manapság persze nem probléma, de a szocializmusban másképp volt. Annak idején Csehszlovákia területéhez tartozott a vár. Magyar állampolgárok először csak a hét bizonyos napjainak bizonyos óráiban léphettek át a határon csehszlovák határőr kíséretében.
Aztán lazítottak a szabályokon: a hét bizonyos napjain, ám egész nap átengedték a magyar látogatókat.
Egyébként a csehszlovák várfelújító program keretében kapott a torony tetőt, épültek meg a fa szerkezeti elemek és nyíltak meg a várfal addig eltemetett részei. És persze ekkor kezdték el üzemeltetni a jegyszedő kioszkot aktív határőri tevékenység mellett.
Somoskő vára
Kicsit odébb, Szécsény környékén is akadnak látványosságok. A Páris-patak völgye például egy tizenöt-húsz méter mély szurdok. Állandó vízfolyással nem rendelkezik. Nagy esőzések idején és hóolvadáskor viszont vízesések alakulnak ki.
Ám láthatunk falenyomat-barlangokat. Ezek úgy keletkeztek, hogy a régebben nagy sodrású folyam növényzetet hordott ide, amely fennakadt, majd belepte az üledék. Később ezek kimálltak és lyuk maradt a helyükön.
A Páris egyébként az Ipoly baloldali mellékvölgye és a köznyelv Palóc Grand Canyonnak nevezi.
Szécsényben utolért a fáradtság. Elbóbiskoltam kajálás közben. Még jó, hogy nem nyeltem félre. Viszont aznap nem tekertem tovább.
Páris-parak völgye
Másnap reggel az őrhalmi Lesz Vigasz kocsmában próbáltam életet lehelni magamba, de technikai okok miatt zárva találtam. Berúghatott a csapos előző éjjel?
A Nyírjesi tavak ébresztettek fel igazán. A gyönyörtől csillant fel a szemem. Ez egy hat tóból álló rendszer, melyek közül egy strandolásra is alkalmas. Pont a legszebb.
Nem csoda, hogy Nyírjes ma már üdülőfalu. Apró bungalók sorakoznak a keskeny utcákban. Egészen nyugis és szerethető hely.
A természet közeli élményt nemcsak a strandolók fedezhetik fel, hanem a pecások, a túrázók és a lovasok is. Sőt van itt vadaspark és füvészkert is. Utóbbi nem a spanglira utal, tehát indiai kendert nem szárítanak.
Nyírjesi tó
Egy kalandosabb szakasz következett. Bevetettem magam az erdőbe, majd kilyukadtam egy völgy tetején. Egy egészen brutál és egyenetlen lejtő fogadott, ahol az esővíz járatokat vájt a földes talajba. Szerencsére nem értem le előbb, mint a biciklim. A szédítő etapot hullámvasutazás követte. Rövid lejtők és emelkedők elég sűrűn váltakoztak.
Innen szó szerint árkon-bokron tekertem tovább. Országkerülő, határvonalat követő cangatúrám Drégelypalánknál ért be a Börzsöny térségébe.