Ehhez a görögországi túrához a The World’s Great Adventure Treks című könyv adta az ihletet, konkrétabban a Pindos-hegységről szóló fejezet. Ez a kiadvány olyan hosszútávú gyalogtúra-útvonalakat mutat be, amelyek teljesítéséhez legalább öt nap szükséges. Valamennyi csak elvétve érint lakott területeket, ugyanakkor kihívásokat, gyakran veszélyt és kockázatot tartogat. Némelyik ősrégi gyalogút, vagy zarándokút amelyen korábban csak a szívós helyi lakosság vándorolt.

Ennyi erőből persze Új-Zéland vagy éppen Pakisztán is inspirálhatott volna, de be kellett érnem egy szaros kis görögországi túrával. Mondhatnám: szarosz kisz görögországi túrávalosz.

Szóval még szinte ki sem hevertem a máltai út fáradalmait – amelyről itt olvashatsz: Málta – 1. rész – megint repülőre ültem. Csupán négy hét telt el azóta, hogy visszatértem a földközi-tengeri miniállamból.

Előzményként annyit hozzátennék, hogy pár nappal az indulásom előtt otthonom tulajdonosa közölte velem, hogy eladta a házat, és hát örülne, ha mielőbb kiköltöznék. Szóval “nyugtató” hírekkel a fejemben készültem fel az utazásra. Már lassan kezdem megszokni, hogy állandóan történik valami kellemetlenség, amikor szabadságra készülök, vagy mialatt távol vagyok.

Rendszeres Hátizsákkal olvasóknak talán nem okozok nagy meglepetést azzal, ha elárulom, hogy csak az első éjszakát foglaltam le. Mégpedig Perama faluban. Oda úgy jutottam el, hogy a korfui reptérről egy pékséget érintve egyszerűen átsétáltam a korfui kikötőbe fél óra alatt, majd egy kis várakozás után áthajóztam a görög anyaföldre, ahonnan busszal szállingóztam el a tóparti Joáninába, Perama szomszédságába.

Pamvotis tó Joánina városánál

Na, az a bizonyos hajóút legalább annyira unalmas volt, mint a repülőút. Másfél órán át ringatóztam, de legalább sütött a nap. Amint beúszott a komp Igumenica kikötőjébe, a belváros felé vettem az irányt, hogy busszal továbbálljak. Ezt a döntést nem éreztem kellően átgondoltnak, ezért beléptem egy bárba, hogy útbaigazítást kérjek. Egy csákó éppen sört hozott a bárnak, dolga végeztével pedig felajánlotta, hogy elfuvaroz a buszállomásra.

Szóval innen már gyerekjáték volt eljutni Joáninába. Bár eléggé unalmas gyerekjáték. Joáninában is forgolódtam egy keveset, mire rájöttem, melyik út vezet Perama felé. Mire a faluba értem, a kutyák már ugatták a holdat.

Simán megtaláltam a vendégváró kéglit, bár elsőre elmentem mellette, mert csak a feliratot, meg egy üzletet láttam. Egy öreg görög ratata úgy kiabált utánam az üzletből, meg integetett, hogy menjek be. Nála kellett bejelentkeznem és hát valóban az üzleten keresztül vezetett az út a kiadó szobák felé. Tapogatózott, hogy honnan jöttem. Készségesen válaszoltam: Hungary. De nem esett le neki a húsz fillér. Ekkor bedobtam a jól bevált régi dumát: Puskás. Na, ezt már megértette. Hungaria – karattyolt vissza görögül. Jó fej öreg tata volt, vagy ha úgy tetszik: tatasz. Ha már egyszer Görögországban járok…

Miután lepakoltam, körbejártam a kis falut, majd beültem egy kívülről hangulatosnak tűnő, de belülről már semmi különös tavernába. A választék szezonon kívüli volt, de nem is vártam mást.

Perama, egy taverna szezonon kívül

Ezt a községet azért kerestem fel, hogy meglessem az itteni cseppkőbarlangot. Pontban odaértem a reggeli nyitáshoz, dehát Görögországban nem kell precíznek lenni. Vagy negyven percet vártam, hogy kinyissák a kaput.

Idegenvezető kalauzolt végig a barlangban. Én voltam az egyetlen kiváncsiskodó, éppen ezért rövidebb ideig is tartott a történet. Ennek megfelleően a fotózásra sem jutott sok idő, és ez meglátszott a fotók minőségén. Az idegenvezető az elején elhadarta a tényeket angolul, az út során már csak a számára izgi cseppkőformákra hívta fel a figyelmet. Részemről eléggé unalmas, ha arról szól egy túravezetés, hogy az egyik oszlop mikulásra hasonlít, a másik meg brokkolira. Felőlem az anyja valagára is hasonlíthatnak a cseppkőoszlopok.

Nyílván a formák a megragadóak, de hát ennél többet akar megtudni az ember. Vagy az is jobb, ha csak csendben csodáljuk a barlangot. Informálódni is akartam egy keveset, de csak a “yes” válasz érkezett. Magyarul a nő nem nagyon kente az angolt.

A második világháború alatt véletlenül fedezték fel a barlangot, amikor a helybeliek menedéket kerestek a bombázások elől. A turistaút ezeregyszáz méter hosszú, de maga a barlang 14800 négyzetméteres. A cseppkőbarlangok zömében maximum tíz féle ásványból ismeretes függőcseppkő (sztalaktit) és állócseppkő (sztalagmit) található, de ebben a barlangban ez a szám eléri a tizenkilencet.

Perama, cseppkőbarlang

A barlangászás végeztével visszaindultam Joánina felé, de fogalmam nem volt arról, hogyan is jutok el oda. Ahogy kiértem a főútra, a kanyarban észrevettem egy buszmegállónak a falát, meg egy, a fal mögül kikandikáló cipőorrot. Ebből arra következtettem, hogy valaki vár a buszra. Jött is. Sőt, a végén futnom kellett, hogy elérjem.

A joáninai buszpályaudvarra igyekeztem, hogy átszálljak Vitsa felé, azaz a pindoszi túrám kiindulópontja felé. Valahogy azonban elkavartam a dolgot. Kellemes sétával büntettem magam.

A buszállomáson közölték velem, hogy ne is álmodjak járatról. Nem meglepő, hiszen éppenséggel vasárnap volt. A hétfő reggeli 5:30-as és a hétfő délutáni 1:30-as buszt ajánlották. Vakartam a fejemet egy darabig, mert egyik időpontban sem leltem örömöt. Ötkor kelni szabadság alatt őrültség, a délutáni busszal meg elcseszek egy napot. Végül meggyőztem magam, hogy felkelek hajnalban.

Előtte azonban szállás után kutattam, majd felfedeztem a települést, amely egyben az Epirusz régió központja. Belépve a kiválaszott fogadóba, egy fapados recepcióra bukkantam, no meg egy fapados recepciósra.

Joánina, sikátor a belvárosban

Miután bejelentkeztem, a lifthez irányítottak. Megnyomtam a gombot a második emeletre, de a lift nem állt meg ott. Kissé feljebb vitt, de két szint közé. Beragadtam. Joánina felfedezését másképp képzeltem el. Iziben a segélykérő gombért nyúltam. Ekkor valaki lentről lehívta a liftet, de csak egy darabig ment le. Nem tudtam kiszállni. Felvontak megint és nagy nehezen megérkeztem a második emeletre. Soha többet nem használtam a felvonót.

A lift előterében és a szint egyik szárnyán építkezés folyt. Romhalmaz mindenütt. Ellenben a szobám előtti folyosó és a szoba meglepően jól nézett ki.

Joánina az ágaskodó minaretek és a bizánci ívek városa, melynek falait egy tó mossa, és amelyet egy impozáns vár és a tó ellentétes oldalán magasodó komor hegyek alkotta háttér tesz még izgalmasabbá. Ez egy nagyjából Székesfehérvár nagyságú város, ahol délutántól szinte mindenki a kávézókban, bárokban vagy éttermekben lóg.

Joánina, Fethiye mecset az Its Kale citadellán

Amikor buszoztam be a városba, az ablakból kiszúrtam egy mecsetet. Ez volt a legelső látványosság, amit felkerestem. Más kérdés, hogy épp tatarozó állványok vették körül.

Eljutottam a tópartra, no meg a várba is. Az erődítmény teljesen ledöbbentett. Eddigi tapasztalataim alapján régi épületekkel, sikátorokkal, műemlékekkel, esetleg romokkal teli várra számítottam. De nem: modern családi házak sorakoztak egymás után. Csak a várfal és két mecset árulkodott az egykori török birodalomról.

Az Aslan pacsa mecset és az Ali pasa mauzóleum alig látszott a gaztól és a törmelékektől. Az imaházat 1618-ban húzták fel a törökök által lerombolt Szent János templom helyére. Az imaház ma etnikai múzeumként működik.

Aslan pasa mecset kupolája

Egy köpéssel arrébb, egy gondozottabb területen található az Its Kale (ejtsd: ic kale), amely tulajdonképpen a délkeleti citadella. Vár a várban. Itt látható a 17. században épült Fethiye mecset és a modern Bizánc Múzeum. Megtekintettem mindkettőt.

Eztán visszasétáltam a belvárosba, majd a tópartra. A bárok és az éttermek kezdtek megtelni, ahogy illik. Estére egész hangulatos, vonzó hellyé alakult a városnak ezen része, sőt egy dínomdánomba is belefutottam. Kipróbáltam egy falatozót, és egy csirke szuvlakival töltöttem meg kényeztetésre vágyó bendőmet.

Joánina, esti élet