Hátat fordítottam a hegyeknek. A haut ascoi kempingtől Korzika keleti vidékei felé, pontosabban Ponte Lecciába (ejtsd: ponte leccsá) lavíroztam a reggel kilences buszjárattal egy átszállás reményében. A festői Morosagliát pécéztem ki. Némi kultúrára vágytam.

Ponte Lecciában azonban megállt a tudomány. A gyér tömegközlekedés tört borsot az orrom alá. Morosaglia helyett Korzika második legnagyobb városa, a tengerparti Bastia ékelődött a tervembe. Ponte Lecciából vonattal ostromoltam.

Mivel a nyár kellős közepén, hétvégén érkeztem minden foglalás nélkül, kevés esélyt láttam az olcsó szállásra. De szerencsém volt. A tétova kóválygás tíz perc alatt célra vezetett. Ez idő alatt két, véletlenszerűen kibökött hotelbe kopogtam be. A második ajánlatát nem utasíthattam vissza.

A szálloda szomszédságában, egy emeletes sorház legtetején béreltem ki egy puritán studio apartmant. Közvetlen a lift gépház mellett. Amolyan rejtett zug. A szálloda honlapja nem is hírdeti. Negyvenöt eurót kóstált éjszakánként. Franciaágy, alap konyha, fürdőfülke és lapostetőre néző kilátás járt a kócerájhoz. Az ablakon kimászva beláttam az egész várost. Pöpec választás.

Kilátás a szállásomról nyíló tetőről

Amint lepakoltam, levakartam magamról a GR20 minden mocskát, majd felfedeztem Bastia belvárosát. A grandiózus Saint Nicolas téren elsomfordáltam Napoleon szobra mögött, majd betámadtam a többszáz éves épületeket felsorakoztató sétálóutcát.

Az ezerhatszáznégyben emelt, klasszicista Sain Roch templomba rontottam be elsőként. A pompásan díszített barokk főhajóban a vörös, az ezüst és az arany szín dominált. Mindkét oldalon egy-egy vitrin látható, a baloldali őrzi Szent Rókust, a kórház főorvosát  pestisben szenvedők védőszentjét, a jobboldali pedig Szent Sebestyént, aki egyszer szinte visszajött a sírból, miután ementálivá nyilazták.

Sain Roch templom

A belvárosban kószálva feltűnt, hogy a legtöbb utcasarkot elfoglalták az utcazenészek. Városi x-faktor mondhatni, nagyjából hasonló színvonallal. Nem mindenki tudta kiénekelni a ciszt. A zsalugáteres épületekkel teli csinos belváros és annak szűk sikátorai, hajókikötője és citadellája azt javasolták, fényképezni az éj leple alatt érdemes. Így is tettem és megérte.

A kikötő és a Keresztelő Szent János templom

A csodásan megvilágított, nyüzsgő kikötő és a háttérből leselkedő Baptista Szent János templom tornyai pazar festményt alkotott. A kikötő túlsó végén a 19. században emelt Római lépcső kaptatott fel a hasonló névre keresztelt kerthez, és az egykori óvárosnak otthont adó citadellához.

Római lépcső

Gabella lejtő

A várkapu egy vendéglőkkel felvértezett térre csalogatott. Régen ide kötötték ki a csaló kereskedőket a csúfolódó nép legnagyobb örömére. A téren álló, egykori kormányzói palota elzárkózott a látogatóktól.

A várkapu előtti tér

A Rue Saint Michel hívott, madártávlatból bemutatta az éjjel sem szunnyadó belvárost. Majd a citadella sejtelmes, középkori eredetű sikátorai kebeleztek be. Az óvárost 1381-ben alapították a genovaiak, akik négyzetrácsos településtervet valósítottak meg. A Szent Mária katedrális nem híve az éjjeli zarándokoknak, a Szent Kereszt kápolna viszont nyitva hagyta a főbejáratát. Utóbbi különlegessége egy feketebőrű Jézus ereklye, melyet régesrégen két halász talált a tengerben. Nemhogy eladták volna Ebayen.

Közel éjfélhez belebotlottam egy szabadtéri dizsibe a kikötőnél. Folyt a koktél és a sör szájon és fülön át. Meglepve tapasztaltam, hogy senki nem itta magát sík részegre. Nem tudják, mi a jó.

Éjszakai élet a citadellában

Első Bastiában eltöltött délelőttön visszacsoszogtam a fellegvárba és meglátogattam a fentebb említett, a genovai időkben kormányzói palotaként működő múzeumot. Bastia és a korzikaiak történetére voltam kíváncsi. Az utcákat járva feltűntek az olaszos vezetéknevek az üzletek homlokzatán, kaputelefonokon, amelyről szintén találtam magyarázatot a fontosabb információkat angolul is tolmácsoló múzeumban. Kiderült, hogy a korzikai nyelv annak ellenére él és virul, hogy a 11. századtól a 18. század végéig az olasz volt az uralkodók nyelve, azóta pedig a francia áll az első helyen. Ha beszélsz olaszul, könnyedén eligazodsz, hiszen hasonlít a korzikai nyelvre. Az olasz tutto fatto (minden kész, meg van csinálva) ezen a szigeten tuttu fattu.

A kiállítás továbbá bemutatja, hogyan lett egy római kori kereskedelmi kikötőből a Genovai Köztársaság korzikai székhelye, majd pedig egy pezsgő város. A napóleoni időkből szintén láthatunk egy gazdag gyűjteményt. A belépőjegy érvényes a felső kertbe is, de kihagytam a lehetőséget.

Múzeumlátogatást követően gyalogtúrára vállalkoztam. Régen gyalogoltam sokat. Egy félórás, de szemtelen kaptatókkal megspékelt túra keretében felkutattam a 16. századból eredő Szent Lépcső kápolnát a város határában. A templom arról nevezetes, hogy a főhajó közepén vörös szőnyeggel borított, díszes fokok vezetnek fel az első emeleti oltárhoz. A hagyomány szerint, aki térdelve kapaszkodik fel, feloldozást nyer a bűnei alól. Aki pedig seggel lepattog, két saller tulajdonosa lesz. Turisták előtt a szent lépcső le van zárva, viszont a két oldalsón felügethetünk.

Santa Scala, vagyis a Szent Lépcső

Újabb negyvenöt perc sétára vállalkoztam egy többnyire csendes, kacskaringós országúton. Cardót, a hegyvidéki települést szemeltem ki. A korábban ecsetelt múzeumi látogatás során megtudtam, hogy Cardót tekintik Bastia elődjének, vagyis egykor a legfontosabb korzikai településként tartották számon. Még egy piciny tengeri kikötő is tartozott hozzá. A középkorban fellendülő tengeri kereskedelem aztán ezt a piciny kikötőt felduzzasztotta, köréje pedig kiépült a mai Bastia. Hogy a két település közötti kapcsolat megmaradjon, Cardo hivatalosan Bastia részévé vált.

Cardo

A sűrű lombozatú dombra épült falu rejteget néhány régi vityillót és szűk sikátort, többségük azonban modernizált. Élő skanzenre számítottam, de a története érdekesebb, mint az arculata.

A terveimnek megfelelően eztán ráálltam a hegyekben megbújt jégházakhoz vezető ösvényre, de a talpaim bedobták a törölközőt. A jégházakat egyébként a genovaiak építették a 16. és a 18. században, és hó tárolására használták. A hóból jégtömböket faragtak, melyeket az arisztokrácia fagylalt készítéséhez használt fel. A jég operáció előtti érzéstelenítésnél is fontos szerepet kapott.

Szóval csalódottan, és fáradtan szállingóztam le Bastiába. Az utolsó pillanatban értem be a kvártélyomba, ugyanis leszakadt az ég. Később egy sétálóutcai kürtőskalácsosnál enyhítettem a körülményeken. A GR20-on gulyáslevessel leptek meg, ezúttal ez a székely ínyencség vett le a lábamról. Noha helyben sült, pár órával érkezésem előtt. Finom volt és kókuszos.

Este a forgalomtól kissé távol, egy pizzát küldtem a kalács nyomába, miközben egy utcazenész bazsevált a hátam mögött. Még egy Che Guevara nótát is elsütött.

Bastia, Keresztelő Szent János templom orgonasípjai

Következett az utazás napja. Délelőtt a Keresztelő Szent János templomban és a piac téren vizitáltam. A két harangtoronnyal rendelkező, 17. századi imahelyen található Korzika legnagyobb szentélye. Az ezüst és a márvány dominálnak.

A templomajtóval átellenben terebélyesedik a piactér, ahol hétvégenként rengeteg kofa felsorakozik. Többnyire gyümölcsösök és zöldségesek. Az egyik árus viszont rántott túrógombócot árult. Finom lett volna, ha a túró ízesítve lett volna legalább citrom és narancshéjjal. Magát a bő olajban kisült tésztát eltalálták, de a túró ízetlenre sikerült. Nem ment a levesbe, tele szájjal és rengeteg élmény birtokában buszoztam ki a reptérre. Kirándulásom végetért.