Szakasz: Berchtesgaden – Aich. Távolság: 112 kilométer. Szintemelkedés: 1166 méter, szintereszkedés: 1036 méter.

Német-osztrák határ Hallein közelében

Az utolsó németországi kilométereknek vágtam neki. Reggelire egy izmos kaptatót fogyasztottam: két és fél kilométer alatt százhetvenegy métert emelkedtem, nehézségét a gatyámban megjelent barna csíkok hűen tükrözték. A szenvedés és a kitartás az osztrák határt jutalmazta. Eztán egy fékpofakoptató lankán rontottam rá a Salzach-parti Halleinre, sétálóutcáján komótosan átkorzóztam.

A takaros, késő-középkori Hallein szűk macskaköves utcáit és beékelődő tereit néhány száz évvel ezelőtt lecsekkoltam, mint ahogy a közeli bad dürrnbergi sóbányát is. Utóbbi egyik sajátossága, hogy csúszdán át közelíthetjük meg a föld alatti járatokat. Ha ész nélkül bolyongunk, könnyen Németországba vándorolhatunk. A sóbányához egyébként gyalogszerrel csavarogtam el annak idején: Halleinből egy kissé szopatós, lépcsőkkel tarkított erdei ösvény kalauzolt el. Visszafelé viszont kellemesen ereszkedik.

Hallein, Kornsteinplatz, vagyis a piac tér – egy korábbi kirándulásom emléke

Járat a bad dürrnbergi sóbányában – a fotó egy korábbi kirándulásom során készült

Rengeteg ismerős tájba és településbe botlottam az ausztriai szakasz teljesítésekor, ezért sehol nem iktattam be pihenőnapot. Csupán biciklivel jelentett újdonságot. Ennek ellenére nem aggódtam túl sokat, hiszen a völgyek tökéletesen mutatják az útirányt. Eltévedni lehetetlen, de ha mégis megtörténik, barátian útbaigazítanak.

Noha felettébb mód igyekeztem, csak hellyel-közzel sikerült elkerülnöm a forgalmas közutakat. Halleint elhagyva a Salzach folyót követtem folyásiránynak ellentétesen, méghozzá bringaúton. A folyópartnak köszönhetően nem küzdöttem meg különösen meredek emelkedőkkel, viszont Golling után elfogyott a kerékpárpálya. Egészen Werfenig országúton, de legalább egy gyönyörű völgyben karikáztam.

A Salzach és a vasút kéz a kézben járnak

Az Osztrák-Alpok Werfennél

Werfen az ezerhatszázötvehat méteren tátongó Eisriesenwelt jégbarlangról és a hatszázhuszonhárom méteres dombtetőn strázsáló várról ismert. Mindkettőről gyűjtöttem korábban emlékeket. Ezúttal nem repetáztam, mégis írnék néhány szót róluk, hiszen fantasztikus látnivalók.

Előbbi a világ legnagyobb jégbarlangja. 1879-ben fedezték fel és a befolyó víznek köszönhetően folyamatosan változik. Éppen ezért a dinamikus jégbarlang kategóriába tartozik. Télen melegebb van a barlangban, mint kint, nyáron viszont pont fordítva. Mivel a vájat szellőzik, a téli hideg levegő beáramlik és lehűti a barlang alsó részeit. Amint a magasabb részekről folyó víz eléri az alsó hideg részt, megfagy és ritka jégformációkat alkot. Bár a mintegy hat kilométer hosszú, a községtől az üreg bejáratáig tartó etap eléggé meredek, a táj szépsége miatt mégis gyalogtúrát javasolnék.

Jégfalak a barlangban – egy korábbi kirándulásomról hozott fotó

A Hohenwerfen nevezetű erőd történelme kilencszáz évre nyúlik vissza és mindig fontos szerepet töltött be a Salzach-völgy őrzésében. Egyes korszakokban börtönként szolgált. Legalábbis a magyar nyelvű audio guide szerint. Lőpor torony, szurokfőző, harangtorony, és hercegi szobák tartoztak a várhoz. Őrtornyából bámulatos kilátás nyílik az alpesi vidékre. A fegyverkiállás és a solymászati múzeum kínál hasznos programot a vár falain belül. Sőt sólyomreptetésre is benevezhetünk. Amikor utoljára errejártam, egy magyar solymász szórakoztatta a látogatókat. A várat felvonóval is megostromolhatjuk.

Werfeni vár – egy korábbi kirándulásom emléke

Folytattam kalandozásomat a Salzach partján egészen Bischofshofenig, ahonnan emlékezeteim szerint keletnek kellett volna fordulnom, csak út nem akadt hozzá. Kiderült, hogy ezt a manővert jóval Bischofshofen előtt meg kellett volna megejtenem, méghozzá Hüttau irányába. Így jár az, aki okostelefon és GPS nélkül biciklizik. Ehelyett Sankt Johannba lavíroztam, és ugyan némi hurkot leírva, de Wagrainon átcangázva köszöntem be Radstadtba.

Az út azonban nem mókázott. Sankt Johannt elhagyva egy igen hosszú hegyi szakasznak feszültem neki. Az első két és fél kilométeren százhetven, tizenkét kilométer letekerésével négyszáznegyvenhét métert intéztem el. És akkor még nem beszéltem a tűző napról.

Wagrain külsőben egy útszéli fa vályúra lettem figyelmes, amelybe egy csövön keresztül folyt a jéghideg víz. Annyira friss és üde volt, hogy többször két tenyérrel borítottam be az arcomat. Gyermekien pancsoltam. Megért volna egy seggest.

Radstadtban szusszantam egy keveset és egy kávézó teraszán rányalakodtam egy rétesre. Magyar felszolgálók, magyar vendégek: talán ez már nem meglepő.

Radstadttól lazábbra vehettem a figurát, a Taurach folyó völgyében nem okozott gondot a tekerés. Így jutottam el a csábító és csinos Schladmingba (ejtsd: Sladming). Schladming egy sírezort a Dachstein lábánál, több világversenynek adott már otthont. Nyáron viszont a terepbringások és a túrázók foglalják el a térség hegyeit. Az én biciklim nem illett a terephez, akarva-akaratlanul a völgyben maradtam és onnan csodáltam a háztetők feletti zöld alpesi legelőket és a sűrű fenyveseket. Beteltem a központban látható színes házakkal, a Sankt Accacius (ejtsd: Zánkt Ákkáciusz) templommal, az egykori városkapuval és az önkormányzat angolos beütésű kecójával.

Schladming belvárosa

A főtéren kultúrális esemény szórakoztatta a nagyérdeműt: Taiwan első leányiskolájának tanulói – de nem első tanulói – jöttek el látogatóba és mutatták be zászló- és fegyverforgató tudásukat, miközben rézfúvósokkal játszadozó társaik a háttérből szolgáltatták a talpalávalót.

Taiwani zászlóforgatók

Eztán sátornak való vízszintes keresésére adtam a fejem. Kár, hogy közben megjelentek a sötét felhők, majd pedig az eső. Ennek köszönhetően a camping keresést szállodakeresés váltotta fel. Aich faluban rántottam be a féket, hogy meghúzzam magam a parányi központban álló panzióban. Nem éppen túrám legolcsóbb kvártélya, de ha már így alakult, átváltoztam Csekonics báróvá. Egy bő vacsorával kényeztettem magam a tipikusan osztrákos fogadó éttermében.

Aich, Maria Dorn kápolna

Szakasz: Aich – Bruck an der Mur. Távolság: 142 kilométer. Szintemelkedés: 995 méter, szintereszkedés: 1209 méter.

Ahogy látható, több a lanka. Még írni is könnyebb. Következett túrám leghosszabb és legkönnyebb szakasza. Persze azért lett hosszú, mert könnyű volt. Először az Enns folyót, majd a Murát követtem és az út szinte végig lejtett. Ami viszont türelmet követelt, az a kacskaringós útvonalvezetés.

Az Enns völgyében az autópálya, a vasút és a folyó párhuzamosan fut egymás mellett, de a bringaút a völgy északi és déli része között lavírozik, összekötvén szinte minden egyes falvat. Ami autóval tíz kilométer, az kerékpárral cirka húsz. Mintha egy gigantikus félcsőben kerekeztem volna. Szerencsére a tetszetős tájak simán ellensúlyozták a kacskaringók okozta kellemetlenséget. Fenséges a Selzthal régiója, ahol a Palten és az Enns fut össze. Itt némi emelkedő borzolta a kedélyemet, de aztán visszatért a lejtő. Kormányt elengedve, hátradőlve suhantam tova, vídáman fütyörésztem. Persze olyan hamisan, hogy rigók estek le a fáról.

Enns-völgyi bringaút

A kényelmes szlalomozás Sankt Michaelig tartott, ahol ha nem húzom be a féket, kikötök Szlovéniában. De behúztam, így bevettem a Leoben felé kunkorodó, dagadt kanyart. Egyből ráhasaltam a Mura partjára, majd szépen becsorogtam Leobenbe, a Gösser sör hazájába.

Ez a helység nincs bent a világ tíz legvonzóbb turistaparadicsoma között, belvárosa mégis csecse. Hidak kedvelőinek ajánlanám a Murán átivelő vas szerkezetet. Ennek végében egy középkori eredetű őrtorony, a Schwammerlturm (schwammerl=gomba) köszönti a túrázókat. Ezalatt átbújva megérkezünk a bűbájos, színes házakkal teli főtérre. Egy jó pofa komlószörp nélkül vétek továbbindulni. A térről keletre újból egy Mura-hídba botlunk: a folyó U-alakban körbejárja a centrumot.

Leoben, Mura-híd és a Schwammerlturm

Alig tizenöt kilométer után, cirka este hat körül szállingóztam be Bruck an der Murba, Ausztria egyik legrégebbi településébe. A nap még mindig hét ágra sütött. A főtér környékén több fontos kincs gyűlt össze, mint például a velencei stílusú Kornmesser ház, a vas kút, és a szökőkút. Egyes épületeit akár Magyarországon is el tudnám képzelni.

Bruck an der Mur, a tanácsház és a vas kút

A város feletti dombon sasolnak a 11. századból származó Landskron vár romjai. Eredetileg két szintes várat emeltek, a nyugati és a keleti végében egy-egy toronnyal. A kóceráj azonban leégett, a romokat pedig eltávolították. Csak az óratorony maradt meg épségben. Egy 19. századi krónika eképpen jellemzi a létesítményt: “se nem nagy, se nem praktikusan megépített”.

Vacsora után unalomból tábornak való terepet fürkésztem. Bruck an der Mur délkeleti határának közelében, a Mura egyik kanyarulatától tízezer milliméterre, egy mező és bokrok találkozásánál tűztem a földbe a sátorpeckeket. A vacogós éjszakával nem számoltam.

Bruck an der Mur, a vár óratornya