A marokkói égbolton korán felkelő nap sitty-sutty felébresztett. Ennyit a tetőn való alvás hátrányáról. Így viszont korán ráhasaltam Marrakes sikátoraira és műemlékeire.

Na, nem ugrottam ki egyből a hálózsákomból, de amikor igen, már futottam is a főtérre frissítő narancsléért. Furcsa volt látni a nyugis Jemaa el Fna (ejtsd: dzsema el fna) teret az éjszakai nyüzsgés után. A ráérős reggelit követően felkerestem a többségében berberek által lakott egykori birodalmi város és egykori marokkói főváros helyi nevezetességeit.

Meglátogattam a Medinán kívül álló, 16. században épült El Badi palotát, amelyet egykor a giccs imádó szultán, Ahmed al-Mansour építtetett aranyból, türkízből és kristályból. Itt található a Koutoubia ima szószék, amelyet a 12. században cordóbai mesterek készítettek cédrusból. A palota elvesztette funkcióját, fosztogatások áldozata lett és pusztulásnak indult, amint al-Mansour egy későbbi követője, a leghosszabb ideig uralkodó szultán, Fez kormányzója, Moulay Ismail áttette székhelyét Meknesbe.

A Moulay al-Yazid mecset érintésével meglestem a város egyik impozáns kapuját, a motívumokkal dekorált Bab Agnaout. Ez a 12. századi örökség egykor a szultán palotájának főkapuja volt. Két torony őrízte, a kapu belső oldala fölött pedig gyilokjáró húzódott. Ahogy a fotón látható, a kaput utólag lekicsinyítették.

Marrakes, Bab Agnaou

Visszabújva a kapu alatt egy kaktuszfüge-árusra lettem figyelmes, amint tricikliről árulja a mennyei gyümölcsöt. Odapattantam hozzá. Egy másodperc alatt meghámozta a fügét. Nálam sem volt sokkal tovább, iziben leküldtem a gyomor irányába. A történet ezúttal nem ért véget. Aranyáron mérte a gyümölcsöt. Kár, hogy még a mellette sziesztázó ipsék szeme is megrebbent, amint kérte a pénzt. Ráadásul azt sem tudta, hogy tapasztalt kaktuszfüge-evő vagyok. Rögtön egy nagy árleszállítás tanuja lettem.

Marrakes másik fontos látnivalója, a Saadi Mauzóleum felé kanyarodtam. Legdíszesebb csarnoka a tizenkét oszlop terme. A terem közepén fekvő sír őrzi a fentebb említett uralkodót, az arab származású Saadi dinasztia leghíresebb tagját, Ahmed al-Mansour szultánt. Nagyravágyó krapek lehetett: I. Erzsébet angol királynővel szövetkezett Spanyolország leigázásáról, a muszlim vallás elterjedését jövendölte az amerikai kontinensen, majd bevette a mai Malit és a fél Szaharát is, amíg rá nem jött, hogy képtelen ekkora területet kormányozni. A zseniális mesterembereknek köszönhetően a sírok körüli márvány oszlopok és a boltívek stukkói egybemosódnak, a különbség a két anyag között alig észrevehető.

Marrakes, Saadi Mauzóleum, a tizenkét oszlop terme középen al-Mansour sírjával

Marrakes, Saadi Mauzóleum faldísze

Eljött az ebédidő, melyet a főtéren kívántam elütni. Odafelé találtam egy áruházat, ahol rengeteg féle marokkói termék beszerezhető. Szőnyegekkel, terítőkkel, faragott bútorokkal, argan olajból készített kozmetikumokkal, hangszerekkel és egyéb kézműves dolgokkal csábítják a pénztárcákat. Néhány portékára az én szemem is rácsüngött. Szívesen berendeznék velük egy egész lakást. Teljesen elvarázsolt a marokkói kézművesség.

A főtérre érve megakadt a szemem egy fogadó menüjén. A túrám alatt megszokott, de unalmassá váló tazsin-kuszkusz felhozatal helyett végre ínyencségre leltem: a marokkói sajátosságnak számító galambhusi szerepelt az étlapon. Pechemre, kifogytak belőle. Egy bárányos történettel kényeztettem magam helyette.

Majd elvesztem a Medina kanyargós sikátoraiban. Bár közel sem olyan bonyolult, mint Fezé. Először a hőségtől elfedett Semmarine soukot fésültem át. Nagy élménnyel és fülig érő szájjal tekeregtem a berber szőnyegek, lámpák, papucsok és egyéb berber használati tárgyak között.

Marrakes, Semmarine souk, az egyik bazár

Elkalauzoltam magam egy középkori eredetű házudvarba, amely régen karavánszerájként működött és a karaván út mentén állt. Még ma is látható a tevéknek kijelölt hely. Az épület földszintjén dolgoztak a mesteremberek, az emeleten pedig szobákat adtak ki. Egyébként jónéhány régi fogadó elfért ebben a körzetben.

Marrakes, az egykori Lahbabi karavánszeráj modernebb köntösben

Elcsörtettem Medina északi részébe, ahol az Ali ben Youssef tanoda és az almoravid építészet egyetlen megmaradt példánya, az Almoravid pavilon található. Mire megérkeztem, a nap kiszívta a tudásszomjat az agyamból. Be is akartam térni az iskolába, meg nem is.

Jobban élveztem kóvályogni a szűk utcácskákban és bámulni az építészet remekeit. Imádtam a díszesen faragott, fa műveket. A Bab Doukkala mecset és a Mouassine mecset főbejáratához hasonlóan ékesekre sikerült néhány lakóház kapuja.

Marrakes, díszes kapuk

Kíváncsiságból elvetődtem a modern, európaibb új negyedbe is, de a lakóházak, szállodák színe mit sem változott. A Medinához hasonlóan valamennyi salakszínben pompázott. Az arabok nem hiába nevezik Marrakest vörös városnak.

Naplementét követően ismét életre kelt a Jemaa El Fna tér. Hamar a sütödések környékén szimatoltam. Egyszer csak felbukkant a két marokkói srác, akikkel előző nap együtt taxiztam Setti Fatmából Marrakesbe. Leültek az asztalomhoz, aztán jól elbeszélgettünk, miközben én pusztítottam a vacsorámat. Az egyik srácnak nem ment annyira az angol, ő az olaszt preferálta, így vele olaszul próbálkoztam.

Majd elvegyültem az akrobaták, a majom szelidítők, a kígyóbűvölők és a legendás utcai zenészek között. Leginkább a muzsika fogott meg. Kár, hogy a pénzkunyerálás az est és a zenehallgatás velejárója. Azonban voltam annyira ravasz, hogy a fotógépet nem a művészek felé tartva rögzítettem némi muzsikát. Ettől függetlenül megállapítottam, hogy a világ legvidámabb és legszórakoztatóbb tere Marrakesben keresendő.

Marrakes, zenészek a Jemaa el Fna téren

Az elmaradhatatlan, frissen csapolt narancslé legurítása után eltettem magam másnapra. A mai éjszakára leköltöztem a tetőteraszról egy szobába. Hálózsák és matrac helyett ágy került fáradt testem alá. Egyszerű kis zugot kaptam, amely a díszes első emeleti aulából nyílt.

Marrakes, a Hotel Medina emelete

Másnap délelőtt szakítottam időt a Dar Si Said múzeumra. Ahelyett, hogy megfürödtem volna egy hammamban. A Dar Si Said a marokkói építészetet és a helyi mesterek munkáit mutatja be. Szenzációs. Marokkót járva gyakran csettintettem az építészetre, annyira különleges és tetszetős.

Marrakes, Dar Si Said Múzeum

Nem maradt más hátra, mint a reptér. Gyalog abszolváltam a mintegy öt kilométeres távolságot. Útközben találkoztam telefonfülkénél tébláboló tevékkel. Nem értettem ezt a civilizáltnak tűnő magatartást.

A reptéren egy őrült biztonságist fogtam ki, aki bepánikolt mindenre, amit a monitor kimutatott. Ordítozva rámoltatta ki a táskákat. Én sem úsztam meg. Valamit kijelzett a készüléke és azt felém fordítva érdeklődött a gyanús tárgy iránt.

– Honnan tudjam, mit jelez ki a képernyő? – kérdeztem
– Nyissam ki a táskám – parancsolta ordítozva
– Mit keresünk? – tettem fel az újabb kérdést
– Van valami fém a táskámban? – érdeklődött vöröslő fejjel

Ekkor elővettem a kempingkanalamat és a kempingvillámat. Megragadta őket, majd hosszasan forgatni kezdte. Végül elkobozta mindkettőt. Pontosabban a kanalam végén lévő sörnyító, és a villám végén lévő konzervnyitó verte ki nála a biztosítékot.

Ezúttal én lettem vörös az idegtől és a párbeszédünk hevesebb vitává vált. Elmagyaráztam, hogy idefelé jövet felengedték a repülőre. Korábbi útjaim során nem tapasztaltam ilyen szigorú eljárást. Nem voltam hajlandó elfogadni, hogy egyes reptereken más a szabály. Nem először utaztam repülőgépen a bizonyos kanállal és villával a hátizsákomban.

Megkértem, hogy legalább hadd postázzam el őket a címemre. Nem engedte, mert rövidesen indult a gép, így hát kidobta mind a kanalamat, mind a villámat. Tényleg nem volt rá idő. Szépen kicentizték a becsekkolást és a táskaátvizsgálást.

Addig vitatkoztunk, amíg beszopatott és elvette az útlevelemet, meg az egész batyumat, hogy újból átvizsgálja a monitoron keresztül. Így várnom kellett. De aztán már nem tudott mibe belekötni. Szerencsére továbbengedett és felszállhattam a repülőgép fedélzetére, de a feje még mindig izzott.

Marrakes, modern negyed útban a reptér felé

Összességében elmondható, hogy Marrakes rendelkezik némi európai beütéssel. Aki szereti egy kicsit otthon érezni magát, amikor egy távoli helyen nyaral, de mégis izgalmasabbra vágyik, mint a sok meglepetést nem tartogató Európa, annak mindenképpen jó kezdés lehet Marrakes.

Járván az utcákat esélyes, hogy idegesítő koldusokba és önkéntes idegenvezetőkbe botlunk. Valahol érthető a tevékenységük, mégis legszívesebben elbújnánk előlük. Egy-egy érdekes sztori azonban velük kapcsolatban is kialakulhat.

Kitaláltam, hogy magyarul szólok hozzájuk, hátha a közös nyelv hiánya miatt rögvest elillannak. Elég jól működött. Mindig úgy tettem, mintha nem érteném, mit akarnak. Ha az állampolgárságom felől érdeklődtek, csak ennyit feleltem magyarul: “magyar”. Volt aki visszakérdezett: “mallorcai?”

De volt, aki nem adta fel, és megpróbálta kiszedni belőlem a nemzetiségemet:

– Angol vagy? – kérdezte angolul.
– Nem – szóltam vissza angolul.
– Német? – kérdezi németül.
– Nem – válaszoltam angolul.
– Spanyol? – tette fel a kérdést spanyolul.
– Magyar – vágtam ki magam magyarul

Mivel nem jött rá a megfejtésre, folytatta tovább.

– Olasz? – megint ő olaszul.
– Magyar – ismételtem meg magyarul.
– Japán? – jött az újabb kérdés, furcsa módon angolul.

Kinézett belőlem egy japán turistát. Erre én egyébként igennel feleltem, így legalább nem lett közös nyelvünk.

Marrakes, Moulay Al Yazid mecset

Teljesen beleszerettem Marokkóba. Nem nehéz. Remélem, ő is szeret engem. A marokkói építészetet és a sivatagot látni kell, a helyi vendégszeretet pedig ellesni és utánozni. Egyedül a szegényes és unalmas ételválaszték nem elégített ki. Persze amit elém raktak, mind finom volt. Ha rugalmasan, sodródva, kötődések és tervek nélkül fedezzük fel az országot, nagyon érdekes és élményekkel teli kirándulásban lehet részünk. Két dolog maradt ki a kalandomból: az egyik a hammam, a másik meg a Jbel Toubkal csúcs. Bessalama.