A Magas-Atlasz egyéb túraútvonalainak felfedezését terveztem be. Egy jó pohár, remek berber whiskeyvel nyitottam a napot. Reggeli után viszont beégtem. Vendéglátóm, ahogy ilyenkor szokás, benyújtotta a számlát. Alig tudtam megmekkenni.

A francia csapattársammal két nappal korábban, még akkor egyeztettünk az árról, amikor az Ait Benhaddou-hoz közeli buszmegállóban felajánlotta, hogy kerít nekem kvártélyt. Aztán amikor beértünk Marrakesbe, újfent megkérdeztem a nőt az árról. A válasz hallatán nem váltottam pénzt a bankban, mert azt gondoltam, hogy a zsebemben meghúzódó lével simán élhetek Marciként.

Omar teljesen más árral sokkolt engem. Valamit félreérthettem. Nem volt nálam elegendő kavics, a negyedét sem tudtam kifizetni a két éjszakának, a sok kajának és a hatalmas nagy vendégszeretetnek. Omar áthúzta a számításaimat. De aztán meg én az övét, ugyanis Aroumd és Imlil nem a pénzváltók és bankautomaták birodalma. Így be kellett érnie kevesebbel. Majdnem kiürítettem a zsebemet neki, tényleg csak annyit tartottam meg, hogy egy napi kajára elengedő legyen. Bevallom, felsültem.

Ennek ellenére kaptam tőle egy névjegykártyát. Ez csak azért fontos, mert miután hazatértem, a kártyán található emailcímre küldtem Omarnak egy levelet és kértem, hogy írja meg bankszámlájának adatait. Válasz sajnos nem érkezett.

Furdalt a lelkiismeret gőzerővel, de az előttem álló hegyi túra szintén motivált. A közeli Imlilből startolva és Tacheddirt érintve egy 3230 méter magasan fekvő hágónak rugaszkodtam neki, hogy eljussak a setti fatmai vízesésig. Lonely Planet bajtárs szerint három nap szükséges az általam kiválaszott túra teljesítésére, de én megelégedtem két nappal.

Előző este próbáltam valami uzsicsomagot összedobni a helyi közértből, hogy ne legyen gond az úton, de a szegényes választéknak köszönhetően csupán kenyérre és vízre tettem szert. Egy bűn hosszú szerpentint teljesítve értem Tacheddirtbe, méghozzá korgó gyomorral. Igen ám, de az itteni helyi üzletben sem találtam semmit a chipsen, a szar kekszen meg a hasonlóan száraz cuccokon kívül.

Tacheddirt házai

Amint Tacheddirtbe vetettem a lábam, néhány kölök vett körül. Aztán hírem ment, és a pici, szegény falu összes kis kópéja mellettem termett. Lehettek vagy tizen, mint a kicsi indiánok. Ugráltak körülöttem, lesték, mit csinálok. A végén velük üzleteltem. Miután az egyik kópétól vásároltam egy almát, hamar megértették a többiek a biznisz lényegét. Pár percen belül rengeteg almát tartó marok vett körbe. Mindenkit nem tudtam kielégíteni.

A település határában indul ki az a végeláthatatlan, csupán aljnövényzettel borított emelkedő, amely a 3230 méter magas Tacheddirt-hágóra hág fel. Nekilódultam septiben. Vakítóan tűzött a nap, de a hőség nem szólt bele a tempómba. Még az a csacsi sem, aki egyedül csatangolt a magaslaton.

Magas-Atlas, alpinista szamár, a háttérben pedig a hágó

Kisvártatva utolértem egy lányt, aki egyedül gyűrte a métereket. Kiderült, hogy német és amúgy a barátjával csavarog, csak ő éppen egy kisebb csúcstámadásba fogott. Egészen a nyeregig együtt haladtunk, ahol végül elváltunk.

A háromezer méter fölötti klíma szelessé és hidegebbé vált. Fel kellett vennem a pulóvert és a dzsekit, mielőtt elájulok a festői kilátástól. Egy nagyobb szikladarabhoz bújva szélárnyékba kerültem, így elkezdhettem tápanyag utánpótlási feladataimat.

Kilátás a Tizi N’Tacheddirt hágóról

A leereszkedés közben megváltozott a táj: az eddigi világos-barnás-szürkés hegyoldalt felváltotta a sötétbarnás-bordós kőzet. Csillagunk már lemenőben járt, és úgy tűnt, hogy a terveknek megfelelően szabad ég alatt, hálózsákban töltöm az éjszakát. De aztán az esti homályban egyszer csak feltűnt egy pici hegyvidéki falu és a felette zöldellő teraszos ültetvényes. Sanszosan a világ végén. A térkép alapján nem tudtam megállapítani, hol járok.

A falu határában egy srác üdvözölt, aki elárulta, hogy Iabassene településbe botlottam. Látván őt, először felbosszantottam magam, mert mindjárt a kéregetésre asszociáltam. Egy menedékházhoz vezetett, ahol meghúzhattam magam az éjjel. Noha anyagilag bajban voltam, a csákó nagylelkűsége nem hagyta, hogy a szabad ég alatt aludjak. Fizessek, amennyit tudok – nyugtatgatott.

Iabassene házai

Igen egyszerű helyre toppantam be, ahol az áram ismeretlen fogalom. Fantás üvegre ragasztott gyertya pótolta a hiányosságot. De megkértek, hogy takarékoskodjak.

A srác családja által üzemeltetett kis odúnak az étkezőjét a fedett teraszon alakították ki, onnan nyílt egy nagyobb hálószoba, meg a konyha. A konyhán túl még egy helyiség árválkodott, ezt sorsolták nekem: mind a négy fal mellé matracokat fektettek, a földre régi, de jó minőségűnek tűnő szőnyegeket terítettek. A közepükön megsüllyedt matracokról sok minden eszembe jutott, csak a kényelem nem. A teraszon a falba beépítve egy mosdókagyló jelentette a luxust. Az épület kapujánál, de a másik szárnyban kapott helyet a zuhanyzó és a klotyó.

Iabassene. Aludnál itt?

Mivel már besötétedett, nem tudtam mihez kezdeni magammal, így ágyba bújtam. Pár percre rá angol szavak hallatszottak. Utolért a német lány és a barátja. Hol máshol szálltak volna meg? Felkeltem, hogy megismerhessem őket. Órákig pusmogtunk a teraszon, majd elhatároztuk, hogy másnap együtt folytatjuk. Üres zsebem ellenére nekem is jutott egy tál tazsin.

A terasz falán találtam egy tifinagh abc-t. A berberül tanuló gyerekek ezt használják a marokkói általános iskolákban. Balról jobbra haladva írnak. A jobb alsó sarokban a betűk neve olvasható. A marokkói király ezt vezette be, miután nem tudott dönteni az arab és a latin betűk között. Egyébként az Atlas hegységet többnyire olyan berberek lakják, akik a berber nyelv tashelhit nyelvjárását beszélik.

Tifinagh abc

Reggel kiderült, hogy németék eléggé ráérősen fogják fel a túrázást. Na, nem mintha én siettem volna, elvégre a cél, Setti Fatma csak pár órányi gyaloglásra volt. Az órákig tartó készülődés után végül elindultunk. Kaktuszokkal övezett út vezetett ki Iabassenéből, majd egy völgyben folyó patakot követtünk.

Útközben, a dombokat járva beestünk egy udvarra, ahol teát főzettünk a háziakkal. A szenzációs marokkói vendégszeretetet újfent megtapasztalhattuk, nem hagyták, hogy fizessünk és még almát is kaptunk az útra. Óriási élménnyel kortyolgattuk a menta teát.

Folytattuk barangolásunkat a hegyoldalon. Egy szamaragoló “szamárral” találkoztunk, illetve a csapás mentén kaktuszfüge-bokrok tűntek fel. Elvétve érintettünk egy-egy apró, szomorú települést. Pár órával később megpillantottunk néhány viskót lenn a völgyben. Gondoltuk ez már Setti Fatma, így lejárat után kutakodtunk. Fenn a magaslaton már rég elhagytuk a települést, amikor a gyalogút visszakanyarodott és elvezetett minket a központba. Csakhogy nem Setti Fatmába értünk.

Douar Anfli mecsete

Ourika-völgy, A házak innen settifatmásnak tűntek

Kolbászolhattunk tovább, de uszkve fél órával később célba értünk úgy, hogy nem vettük észre a setti fatmai vízeséshez vezető gyalogút elágazóját. Setti Fatmán egy sekély, tiszta patak, az Ourika folyik át, amelynek vizébe a büfések székeket és asztalokat állítottak, hogy a polgárok lábáztatva kortyolgathassanak. Jópofa volt. Bár mi a parton pihentük ki a remek túra fáradalmait és frissítettük fel magunkat üdítővel. Ha lett volna nálam elég helyi garas, illetve ha lett volna a faluban bank, megszálltam volna egy éjszakára.

Estefelé fogtunk egy taxit és elrobogtunk Marrakesbe. A nagy távolság és a becsült fuvardíj miatt gyakran nagyokat nyeltem, de a taxi jelentette az egyetlen megoldást.

Setti Fatma, lábáztató

Ahogy pár nappal ezelőtt Marrakesben, ezúttal is embereket kellett lasszózni a taxi összes ülésére. Eleinte hárman voltunk hat helyre. Mivel nem mutattunk hajlandóságot a nagyobb összeg kicsengetésére, a sofőr meg-megállt újabb páciensek reményében. Végül hatan plussz a sofőr utaztunk az öreg Mercedesben egy kisebb helységig durván fél órán át, majd onnan eggyel kevesebben Marrakesig.

Az út során egy érdekes jelenet zajlott le: az anyósülésen ülő helybeli le akarta húzni az ablakot, hogy a jobb karját kilógatva több helyet biztosítson, de nem volt ablaktekerője. Erre a sofőr kölcsönadta az övét. Majd ugyanaz az ablaktekerő hátrakerült, így a mellettem ülő marokkói is letekerte az ablakot. Rögvest kényelmesebben utaztunk.

A velem együtt hátul ülő, szabadságukat töltő marokkóiak teljesen barátságosak és közvetlenek voltak, vidáman trécseltünk. Az egyik a mauritániai határon dolgozott, ahol néha fegyverhez is nyúl a sok migráns mauritániai miatt.

Marrakesbe érvén a menetdíj kifizetéséhez német segítséget vettem igénybe. De szerencsére jókor jártunk jó helyen, hiszen végre válthattam pénzt, így törlesztettem adósságomat. Fontokat hordtam a zsebemben, semmi mást. Egyébként bankautomatából még mindig nem sikerült manit kicsalni.

Marrakes, narancslé árusok a Jemaa el Fna téren

A német pár és én felkerekedtünk szállást keresni. A srác korábban járt Marrakesben, ezért oda kopogtunk be, ahol annak idején megszállt. Tökéletes helyet talált: egy panzió tetőteraszára költöztünk fel és kummantottunk a szabad ég alatt, fejenként két euróért. A panzió kisegített egy-egy matraccal, a hálózsákot magunk biztosítottuk. Pöpec választás. Persze, amint elhagytam a helyem, az értékesebb dolgaimat vittem magammal. Nem mintha bárki is más holmijaihoz nyúlkált volna. A közös fürdőszoba az első emelet folyosójáról nyílt.

Marrakes főterét, a Jemaa el Fnát hódítottuk meg elsőként, ahol javában folyt a dáridó. Marokkói utcazenészek, akrobaták, bazárosok, kígyóbűvölők, majom idomítók és utcai sütödék szórakoztatták a nagyérdeműt. A világ egyik legvidámabb tere.

Néhány pohár frissen préselt, kocsiról árult narancslével indítottam. Már ezért a nedüért érdemes Marrakesbe utazni. Hideg, friss, narancsdarabokkal teli, üdítő narancslé. Gyakran kértem repetát. Aztán leültünk egy téri sütöde asztalához, ahol halat, kebabot, és mindenféle finomságokat kínáltak. Úgy nézett ki, mint egy húsos-halas és zöldséges stand. A szemem előtt halmokban álló nyersanyagból készült a vacsora, miután nagy nehezen eldöntöttem, mit akarok.

Vacsora kínálat Marrakes főterén

A séfek humorbonbont zabálhattak egész nap, jókat kuncogtam rajtuk. Mindent bevetettek, hogy megpróbálják a járókelőket a büféjükhöz csalogatni. Az egyik séf magánbeszélgetésbe kezdett egy paprika segítségével. A paprikát a füléhez emelte, mint egy telefont és telefonált az anyukájának, hogy eldicsekedjen, milyen jót főzött és hogy jöjjön el, kóstolja meg. Még a telefonszámot is beütötte a paprikán. Ezt több nyelven eljátszotta. Fetrengtem.

Vacsora után elbúcsúztam germán túratársaimtól, majd megcéloztam a csoki- és teaárust. Portékái kissé tömények, de mennyeiek voltak. Egy keveset még lézengtem a zenétől hangos téren, majd ütemre lépkedve feltántorogtam a hálóteraszra. Annyira kellemesre enyhült le a levegő az éjjel, hogy fel sem merült a didergés gondolata. Pulóver nélkül, a hálózsák nyújtotta kényelemben húztam a lóbőrt.