Legújabb cikkek
- Látványos szurdokok Vorarlberg - 3 2025-10-26
- Montafon régió Vorarlberg - 2 2025-10-24
- Alpesi terepen Vorarlberg - 1 2025-10-22
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
Napkeltekor értem La Pazba. A világ legmagasabban fekvő fővárosa háromezer-hartszáznegyven méteren terül el. Mivel hegyoldalban épült ki, a fenti érték valószínű átlagot mutat. Ha a La Pazzal egybenőtt, négyezer-egyszázötven méteren fekvő El Altót is bevennénk a buliba, biztos más szám jönne ki. A La Paz és El Alto közötti magasságkülönbség kabinos felvonóval is leküzdhető.
Az Uyuni sómező felől érkező buszok egyébként El Altón keresztül kanyarognak le a la pazi pályaudvarra. Felhőtlen időben garantált a remek panoráma a vakolatlan házakra.
Nem akartam semmit a várostól. Igyekeztem a hegyek felé. Ám a helyi közlekedés durván feladta a leckét. Pontosabban a káosz és a felfordulás. Átláthatatlan dzsungel porral és vakító napsütéssel.
A metropolisz keleti végébe tartottam, de két órába telt, mire rájöttem, hogy jutok el oda. Taxisoktól és az utca emberétől kértem segítséget, de két egyforma információt soha nem kaptam. Amit a Lonely Planet útikalauz javasolt, az nem létezett. Az utcai piac irdatlan tömegén is átpaszíroztam magam. Hihetetlen, hogy a belvárost mennyire ellepik a kofák gyümölccsel, zöldséggel, virággal és sok más portékával. Leülnek a járda szélére és várják a megváltó vásárlót.
A tehetetlenség és a remény szavak jutottak eszembe, amikor a gugli térkép tanácsára beálltam a célállomásom irányába, a főtérhez közel és vártam az áhított járatot.
Ezek lehetnek kombik vagy mikrobuszok. Előbbit trufinak hívják. A járatok tetején a járat száma és a desztinációk, míg a szélvédőre kiragasztott rengeteg matricán a főbb megállók olvashatók. Szóval a sok információt a haladó járművek és a zsúfolt út miatt képtelenség leolvasni. Ráadásul nincs buszmegálló. Ott szállsz be és ki, ahol akarsz. Fúú, nagyon el voltam veszve.
Az egyre türelmetlenebb várakozás közben a gugli térképén alternatív helységeket kerestem. Gondoltam, legalább az úticélom közelébe hadd jussak el. Csak összejött. Egy trufinak nevezett iránytaxi vett fel, de a nagy hátizsákom miatt alig fértem be a hátsó ülésre. Közben a polgárok egymás hátán átmászva szálltak ki és be. Végül cirka másfél kilométerrel a cél előtt dobtak ki. Nem ment tovább a járat. De így volt jobb.
Egy piac előtt találtam magam. És ha már errejártam, feldöntöttem egy kukoricás zsákot. A szűk piaci kocsibeállóból tolatott ki egy ürge. Én pedig próbáltam behúzódni a zöldségek és a gyümölcsök közé, hogy elférjen. Így sikerült. A kukoricát áruló néninek nem tetszett az akcióm, de összeszedtem minden egyes szemét.
Innen brutális városi emelkedőket abszolválva, gyalog baktattam el a majd négyezer méteren húzódó Valle de las Ánimas nevű szurdokhoz. Szerencsére, a ritkább levegőhöz hozzászoktam az elmúlt hetekben.
A Valle de las Ánimas, – magyarul a lelkek völgye – közvetlenül a lakott terület szomszédságában terül el. Az utolsó házak jelentik tulajdonképpen a szurdok kapuját. Eszméletlenül drámai táj, fenséges sziklatornyai tiszteletet parancsolóak. A szél által okozott hangok miatt furcsa, misztikus hely. A kiszáradt folyó mentén haladó ösvény sokáig egyértelmű, de egészen bent a katlanban egyre több az akadály. Nagy hátizsákkal nem érdemes túrázni, mert a sziklák között nem fér el vele az ember.
Egy adag salchipapas (ejtsd: szálcsipápás) vagyis virslis sültkrumpli beburkolása után újabb mikrobuszos játékra invitáltam magam. A szurdok szélén, a külvárosban sem volt könnyebb, mint La Paz belvárosában. Két helyi néni adta az ötletet: a zöld táblájú kocsit kell leintenem. De ilyen nem volt. Aztán kiderült, hogy a betű színe zöld, nem a tábláé. El is kaptam egy járgányt, de tele volt. Rohadt sokat vártam, míg végül felvett egy és eljutottam a Palca kanyon közelébe.
A szurdok túloldalán fekszik Palca falu. Épp egy rezesbanda dáridózott az iskola udvarán. Bolíviában talán minden iskolának van egy kizárólag fiúkból álló rezesbandája, több alkalommal belefutottam gyakorlásokba.
Palcából elmásztam még Ventillába, mert innen indul ki a hőn áhított Takesi inka út. Csakhogy a ventillai szálláson lakat lógott. Gyalogolhattam vissza Palcába, ahol egy igazi falusi, de brutál egyszerű szálláson kértem menedéket. Alacsony ajtó, kényelmetlen ágy, ütött-kopott falak és koszos fürdő járt hozzá. Cirka négy euróért megérte. Wc papírt a szállást adó néni vegyesboltjában vettem.
A Takesi inka ösvényre kaja szempontjából nem volt egyszerű felkészülni. Ugyanis ezek a falusi boltok többnyire sokáig eltartható árukat kínálnak, mint például keksz, csoki és társai. Ezek pedig nem adnak elég energiát egy hosszú gyalogtúrára. Szerencsére Ventillában árult egy néni csirkehúsos-répás-hagymás-majonézes szendvicset, meg almát és ráadásul korán kinyitott.
Aztán váratlanul felvett egy sofőr és elvitt az inka út előtti utolsó településre, az isten háta mögötti Choquecotába (ejtsd: csokékotá). Vagyis lecsaltam néhány kilométert. Innen kezdődött a gyalogtúrám a friss szélben és a vakító napsütésben.
A Takesi túraútvonal az inkák által épített harmincezer kilométeres úthálózatának egy negyven kilométeres szakasza. A háromezer-hatszáz méteren fekvő Ventillát köti össze a kellemesebb klímájú, kétezer méteren elterülő Yanacachival (ejtsd: jánákácsi) az Andok hegyein keresztül. Legmagasabb pontja négyezer-ötszázhetven méter. Eredeti kő burkolata több helyen kítűnően megmaradt, a köveket mesterien összeillesztve rakták ki.
Ösvényeket korábban is létesítettek, de az egész birodalmat behálózó útrendszerré az inkák fejlesztették ki. Az inkák felszíni vagy földalatti vízelvezető csatornákkal látták el, mely a magas műszaki tudásról árulkodik. Az ösvény legszélesebb része nyolc méter, a támfalak magassága három-négy méter.
Egykor fontos útvonal volt, a környéken ugyanis kokát, fát, mézet és bányászati erőforrásokat termeltek. Az inka birodalom javára évente kétszázhetven kosárnyi kokalevelet kellett beszolgáltatni. A takesi szó egyébként szenvedést jelent ajmara nyelven, ami egyrészt az út nehézségére utal, másrészt létezett egy közösség ezen a néven a hegyek között. A közösség egykori házai ma is állnak.
Az ősi táj első kilométerei kocsiúton vezetnek és enyhén lankásak. Hatalmas terepen vágtat át. Körös-körül sárga vadfüvek, legelésző lámák, alpakák és birkák. A háttérben pedig kolosszális hegyek. Az elhagyatott San Francisco bányánál kezdődik a fekete gránitsziklákkal szegélyezett gyalogút. Felfelé és többnyire a burkolt inka úton.
A szél közben erősebbé válik és bekúsznak a nyereg túloldaláról érkező felhők. A panoráma mesés. Nagyjából két órányi járás után éri el az ösvény a legmagasabb pontot, az Apacheta átkelőt. Aztán sűrű felhőben lekúszik néhány menedékháznak látszó, de elhagyatott kőviskó felé, míg eléri a kietlen tájon, sziklafalak alatt fekvő Luru Kheri és Wara Warani tavat.
Inka lépcsőkön ereszkedik tovább az út a Takesi patak mentén. Felbukkan egy mély völgy. No meg sok-sok legelésző láma és alpaka. A kilátás pazar.
A lejtő kiér egy terebélyes fennsíkra, de tovább követi a patakot. Kicsit arrébb felbukkannak a már említett Takesi közösség egykori házai. Majd egy szűk völgy és hosszú lejtő következik. Néha nem világos, a patak melyik partján halad a csapás.
Az egész útvonal – mint a legtöbb hasonló – egy remek föcióra, egy ökológiai kurzus: a magaslati kopárságból fokozatosan vált át a terep előbb füvessé, majd bokrossá és végül erdőssé.
A lenti területeken az inkák nem építettek semmit. Gondolom, elfogyott az építkezéshez nélkülözhetetlen sör és pálinka. A nyom két völgy találkozásánál, de még fenn a hegyoldalban folytatódik. Újabb szenzációs panoráma. Majd hosszú erdős szakasz következik. Ez már a Yungas.
Yungasnak nevezik azt az erdős biorégiót, amely az Andok keleti lejtőjén átmenetet képez a kietlen száraz hegyvidék és a párás, szubtrópusi zónák között.
A starttól, vagyis Choquecotától számítva nagyjából kilenc-tíz órás gyaloglás után érhető el az első lakott terület, de kocsiút továbbra sincs. A dzsungelben, távol a civilizációtól álló apró falu pár állandó lakosból és menedékházból áll. Egy idős helybeli szerint a legközelebbi bolt lent a völgyben, három órányi erdei járásra található.
Felfelé az mennyi? Hihetetlen, hol élnek emberek. Honnan szerzik be a budi papírt?
És valóban. Nem érek le. Pár kilométerrel odébb, egy lakatlan kunyhó előtti füves teraszon építek sátrat. A szürkületben és az eső előtt még elkapom a fantasztikus, völgyre néző panorámát.
A Takesi inka út tovább folytatódik az erdőben. Amint leér a völgybe, átugrik a Takesi folyó bal partjára. A völgy egyre szélesedik, a nyom kibújik az erdőből, majd a szemközti dombon feltűnik Choklla (ejtsd: csokllá) falu. Az immáron autónyi széles kavicsos út elhalad alatta, majd koka bokrok között felkunkorodik a wolframot és ónt termelő Choklla bánya felé. A bányától még negyven perc gyalog a cél, vagyis Yanacachi. A második szakaszt nagyjából öt óra alatt teljesítettem. És mindezt magánszervezésben! Végre!
Épp ebédidőre értem a faluba, ki is pécéztem az egyik almuerzót, vagyis ebédlőt. Kitűnő tésztalevest főztek, főfogáshoz a falusi étkezdékben gyakori sült húst adtak rizzsel és krumplival. Ezek az almuerzók Bolívia-szerte népszerűek a helyiek körében. Általában kicsi a választék, maximum két-három főételből lehet választani. Ezúttal csak egy féle főételt kínáltak. A leves, a második és a pohár üdítő nagyjából másfél eurót kóstált. De hogy kerül az étkezde polcára egy Romániából származó kuktafazék?
Yanacachi egyébként Bolívia egyik legősibb települése, cirka kétezer méteren fekszik egy hegyoldalban. Az ország egyik legrégebb óta működő katolikus templomának ad otthont. A település különösen a gyarmatosítás idején virágzott, amikor kokával és szubtrópikus gabonafélékkel kereskedtek itt.
Mikrobusz járattal utaztam vissza La Pazba. Az út kissé izgalmasra sikerült. Bolívia egyik legveszélyesebb útszakasza kanyarog a főváros felé. A yanacachi dombtetőről a fő országút felé lecsavarodó kavicsos nyom még rendben volt. A sziklafalak tövében, szakadékok szélén, összevissza kanyargó országút cseppet sem. Korlát és aszfalt nagyon ritkán bukkant fel.
A keskeny helyeken egyébként balkéz szabály van, hogy a szakadék felőli oldalon a sofőr láthassa, meddig húzódhat félre, a szembejövő elengedése érdekében. Sokan elmérték már.
A mi sofőrünk nem, ennek ellenére nem volt százas. Hol hátrafelé tekintgetett, hol a kocsiban babrált valamivel ahelyett, hogy az utat nézte volna. Az ablaktörlőt is bekapcsolta, pedig nem is esett. Ez a veszélyesen kanyargós szakasz cirka harminc kilométer megtétele után egy pöpecül aszfaltozott országútba torkollik. Ekkor azt hittem, a sofőr megnyugszik.
De nem: mivel ezúttal volt szembejövő sáv, a sofőr kihasználta. Közben – mint minden más pilóta – izomból nyomta a gázpedált. Az utasok türelmét és a szegény mikrobuszt egyaránt próbára tette. Állandóan előzni próbált, még szembejövő autó esetén is, de végül soha nem előzött. Eközben iramodtunk feljebb és feljebb, négyezer méterre.
La Paz bevezető útja iszonyat rossz minőségű és kátyus, ami miatt a sofőrök hol a bal oldalon, hol a jobb oldalon vezetnek. A főváros északi végében fekvő pályaudvarának tumultusát sem nagyon bírtam elviselni.
Coroicóba tartottam és megkérdezték, mikrobusszal vagy minibusszal szeretnék-e utazni. Amelyik előbb indul – válaszoltam. Alig fél óra múlva – mivel megtelt a járat – már ugyanazon az útvonalon rázkódtam, mint La Paz felé jövet, de ezúttal a dzsungelben fekvő Coroico volt a cél.
La Pazt elhagyván három állomásos ellenőrző pont köszöntötte az autósokat. A harmadiknál egy rendőr egy kötélsorompó emelgetésével engedte tovább a sofőröket. Ez aztán az állás!
Aztán a “vigyázat, felhő” kresz tábla és a harminc kilométer per órás sebességkorlátozás keltette fel a figyelmemet. Négyezer méter környékén ugyanis előfordul, hogy a felhők lerövidítik a látótávolságot.
A Coroicóba vezető út egész sokáig kitűnő minőségű, de aztán jött egy szakasz, amit valószínű lánctalpasoknak terveztek. Alagút is volt, abból kijőve egyszerre lepett meg minket a sűrű felhőzet és egy jobb kanyar. Aztán meg egy felhővel betakart híd, és a mindkét oldalon tátongó mélység. A köteles sorompó és az ellenőrző pont Coroicóból sem hiányzott.