Elbúcsúztam Feztől és két ausztrál lyány társaságában, egy öreg, a csomagjainktól roskadozó Fiat Unonak álcázott taxival elzötyögtem a vasútállomásra. A Meknes felé tartó szerelvényre ültem fel. Onnan pedig a kék Chefchaouenbe és a szent Moulay Idrissbe vándoroltam.

Marokkóban két féle taxi közül lehet választani: városi és városközötti. A városi taxik többnyire Fiat Unók, a távolságiak Mercedesek. A városi taxik csak a városon belül fuvarozhatnak, a távolsági taxik viszont csak ott nem. Utóbbiak állomását furfangos módon a városok határainál építették ki, ahová leginkább csak a városi hiénák segítségével juthatunk el.

Szóval az ausztrálok Marrakesbe utaztak, én pedig Meknesbe. Elég kultúrált, kényelmes vonatot csúsztattak alám. Igaz, a franciák keményen besegítenek az infrastruktúra fejlesztésébe.

Meknes, Bab Mansour

Az egykor a marokkói szultánság székhelyéül szolgáló Meknes nevezetessége az óriási főteret elfoglaló, impozáns, mozaikokkal kirakott Bab Mansour kapu és a szigorúan őrzött királyi palota. A kapu érdekessége, hogy állandóan zárva van, de egy megkerülős csellel a másik oldala is megtekinthető. A kaputól nem messze egy fószer püfölte a birkagyapjút szorgalmasan. Európai szemmel nézve nem mindennapi látvány.

Meknes, gyapjú kikészítő mester

A palotának csak a több kilométernyi hosszú falait szemlélhettem, még a kapuját sem fotózhattam le. Ehelyett Meknes soukjában, vagyis a bazárban vesztem el. Meglestem, milyen repülő szőnyegeket, bőrárukat és ruhaféléket igyekeznek rásózni a páciensekre.  Belebotlottam a Nagy Mecsetbe, de csak kívülről szemlélhettem. Érdekessége a gazdagon díszített és faragott nyugati kapu és a zöld minaret. A 12. században épült, de az idők folyamán többször bővítették, átalakították. Jelenleg tizenegy kapuval rendelkezik.

Meknes, a Nagy Mecset nyugati kapuja

Az egykor birodalmi városként ismert Meknes némileg szerényebb és kevésbé turistás, mint Fez, de bőven találni érdekességet.

Időm végeztével megkerestem a buszállomást. Egy rozoga járgányra kapaszkodtam fel, hogy eljussak Moulay Idriss faluba. A nap eléggé befűtött, a menetszél alig enyhített a körülményeken. Az utasok csak bámultak rám, mint akik még nem láttak fehér embert buszon. Egy angolul beszélő utastársam is akadt, ami eléggé meglepő errefelé, lévén az angol nyelvet elég kevés marokkói beszéli. Vagy francia, vagy francia. Arab persze a hivatalos nyelv, de egy berber inkább franciául beszélgetne, mint arabul.

“Világot látni ó be szép, világot látni jó…”

Utastársam egy öregúr, aki videólejátszót vásárolt Meknesben. VHS videóról van szó! Hát, ott még 20. század van. Büszkén ölelgette a dobozt, hatalmas boldogság látszódott az arcán. Megdolgozott érte. Képzelem, hány kiló olivabogyót és olivaolajat termelt meg és adott el. Merthogy gazdálkodó volt az öreg.

Megérkeztem a szent Moulay Idrissbe, ahonnan egyenesen Volubilisbe gyalogoltam. A cirka négy kilométeres távot simán teljesítettem a rekkenő hőségben. Volubilis egy római kori romváros, fénykorában húszezer ember lakta. Eredetileg karthágói település volt, de a rómaiak i.sz. 40 körül elfoglalták. Furcsa, hogy egyik tv adó sem adta élőben a harcot és Volubilis bevételét. A 2. és a 3. századra datáló épületek maradványai, mint például a bazilika falai, a diadalív, néhány mozaik és a tingisi kapu szép állapotban maradt fenn az utókornak.

Volubilis, mozaik

Volublis, a templom boltívei

Volubilis, Tingisi kapu

Visszabattyogtam Moulay Idrissbe, ahol az első utam egy gyomornyugtatóhoz vezetett. Sokáig kerestem, mit is kéne enni, de aztán egy legyek által megszállt bárányhúsból összeállított szendvicset választottam. Szerencsére a hús sütésekor a legyek elrepültek.

Moulay Idrisst nemrég annyira szent helyként tartották számon, hogy kizárólag muszlimok tehették be a lábukat a faluba. Aztán egy rövid időszakban bemehettek a másképp gondolkodók, de nem szállhattak meg. Bár ennek a kornak vége, a települést mégis elkerülik a turisták. Igazi Marokkó.

Moulay Idrisst Moulay Idrissről nevezték el. Ez az ürge Mohammed próféta dédunokája, iszlám hittérítő, Marokkó első uralkodói dinasztiájának alapítója, az egyik legtiszteltebb szent Marokkóban. Ez a nyugis falu két dombon fekszik, messziről úgy néz ki, mintha egy-egy nagy fehér szeméthalom lenne. De nem. Minden ház fehér, még a mecset is, ahova nem-muszlim lévén nem ugorhattam be.

Vajon miből gondolják, hogy nem vagyok muszlim? A fehér bőr és a fotógép csak annyit árul el, hogy messziről jöttem, vallásom ebből nem kikövetkeztethető.

Ekkor egy helybeli önkéntes idegenvezető felvitt egy dombra, ahonnan ráláthattam a mecsetre és a mecset udvarára. Fez utcai hiénáihoz hasonlóan ő is kért pénzt, és ő is vár rá még mindig. A mai napot a piacon zártam, ahol egy remek kanári dinnyével és egy nagy adag kaktuszgyümölccsel gazdagodtam.

Moulay Idriss a távolból

Hajnali allah akbar előtt újfent eltántorogtam egy buszmegállóhoz, hogy eljussak a Rif-hegység lábánál elterülő, nyugis Chefchaouenbe (ejtsd: sáfsauen – jelentése: nézd a csúcsokat). A vár kivételével minden ház kék. Többségüket vaskos, szegecses faajtó őrzi, és vöröscserepes tetőszerkezet borítja. Utóbbi andalúz megoldás. Régen leginkább spanyolul beszélő zsidók éltek a településen, akik Granadából menekültek ide a 15. században. Hozzájuk köthető a kék árnyalat. Vallásukban a kék az isteniséget jelenti, egyben az ég és a tenger, illetve a szerencse színe.

Órákat kóvályogtam a szűk sikátorokban, élveztem a szokatlant, a különlegességet. És azt, hogy egy önkéntes idegenvezető sem próbált pénzt kicsalni tőlem.

Chefchaouen, kék sikátor

Chefchaouen, még egy kék sikátor

Chefchaouen, na még egy

Meglátogattam a várat, melyet a település alapítója építtetett a 15. és a 16. században, hogy megvédje a térséget a portugál hódítóktól, akik előszeretettel háborgatták Észak-Afrikát. Az árkádos, kupolás, egykor börtönnek is otthont adó vár tizenegy toronnyal rendelkezik, közülük néhány megmászható.

A történelem órát egy jól megérdemelt tál kuszkusz követte a főtéren. Ahol két marokkói zenész lepte meg a népet. Gondoltam, megér egy fotót. Amint lekaptam őket, abbahagyták a zenélést és odalibbentek hozzám, hogy fizessek. Azóta is várnak a pénzre.

A falu másik nevezetessége a kecskesajt és a hasis. Na nem kecskesajt hasissal. Jó fiúként nem éltem a lehetőséggel, de találkoztam turistákkal, akik kifejezetten beszédülni jöttek. Nem mintha legális lenne, csak errefelé sokat termesztenek. Nem szőlős van, hanem hasisos. Illetve kannabiszos.

Sajnos Afrika legmélyebb barlangjához már nem jutott idő. Visszacsorogtam a buszpályaudvarra, hogy eljussak Tangierbe, onnan meg Marrakesbe. Az állomásnál odajön hozzám két lány és útbaigazításért epekedtek. Ismerősnek tűnt az angol akcentusuk: hát persze, hogy magyarokkal hozott össze a sors. Jót kacagtunk ezen, majd elváltak útjaink. Bár mindent láttam Chefchaouenből, szívesen maradtam volna még.

Chefchaouen, színkavalkád

De majdnem maradtam is, mert a kinézett busz nem létezett és a menetrendek arra utaltak, hogy nincs esélyem továbbutazni. Máig nem értem, mi történt. Rögtönzött B tervembe Meknest iktattam be azzal a céllal, hogy onnan Marrakesbe utazom, de semmi esélyem nem volt. Rabat szintén elhatárolódott tőlem. Végül találtam egy járatot Fezbe, de nem tűnt szimpatikusnak, mivel jártam már ott. Más ötlet nem lévén visszabattyogtam Chefchaouen központja felé.

Hirtelen azonban a Fezbe tartó busz megállt az állomás kapujánál. Gyorsan odafutottam a sofőrhöz, gondoltam inkább Fez, mint Chefchaouen. A sofőr először nem engedett fel, és nem akarta megvárni, amíg jegyet váltok. De meggyőztem azzal, hogy több lesz a bevétele. Berohantam az állomásra és megváltottam a tikettet. Meglepő módon a pénztáros szoftverét franciául írták, a billentyűzeten pedig latin betűk szerepeltek.

Az átszervezéssel azt értem el, hogy a Marrakes-hegyek-sivatag útvonalat ellenkező irányban tettem meg. Amikor felkészültem a marokkói kalandra, felfedeztem, hogy Fezből indulnak buszok a sivatagba. Erre emlékeztem.

Chefchaouen, majdnem itt ragadtam

Éjfél előtt landoltam Fezben, de nem azon az állomáson, ahonnan a sivatag felé közlekedő járatok indulnak. A buszpályaudvart a csatlakozás reményében túrtam fel. Rá is bukkantam egyre, éppen az orrom előtt suhant el.

Aztán egyszer csak egy fickó jön oda hozzám és meghív egy menta teára. Rám akart sózni egy buszos-tevegelős csomagot kétszázötven euróért. Kinevettem. Azt hittem, rosszul hallok. Aztán jött egy másik tag, aki alkudozni kezdett. Kétszáz, százötven, százhúsz. Mindre nemmel feleltem. Egy száz eurós ajánlat préselt ki belőlem egy igent, de nem tudtam a teljes árat előre kifizetni. Kisebb euróhiányban szenvedtem. Dirham a hivatalos fizetőeszköz, de Marokkóban az euró szebben csillog

Alighogy megegyeztünk, már futottam is. A busz úton volt, de még Fez határain belül. A tag felhívta a sofőrt, hogy álljon meg. Betettek egy mikorbuszba, mint az emberrablós filmekben és megkerestük a járatot. Közben lefékeztünk egy bankautomatánál, de az nem engedelmeskedett nekem. Szóval még csak ki sem fizettem a teljes összeget, de felszállhattam a többi utas közé.

A száz euró tartalmazta ezt az éjszakai, kilenc-tíz órás, kemény erőpróbának beillő, kényelmetlen buszozást, terepjárózást a sivatag melletti szálláshelyre, kétszer egy órás tevegelést, táborhelyi vacsorát, valamint a túra végén a taxit a sivataghoz legközelebbi településre. Maradjunk annyiban, hogy egy keveset még alkudhattam volna.