Fez és a sivatag közötti, éjszakán átnyúló kilenc órás buszozás kibírhatatlanul hosszú volt. Csipám Errachidiában (ejtsd: errasídia) pottyant ki a szememből, ahol többedmagammal áttelepedtem egy grand taxiba. Rissaniba, a sivatag előtti utolsó településre tekertünk. Ott átraktak minket egy terepjáróba, és már raliztunk is a tevékkel őrzött, sivatagi szálláshelyre.

A homokvár terasza

Tuareg arcok fogadtak minket a homokkőből épített, egykor várként funkcionáló hajlék előtt. A tuaregek, vagy más néven kék emberek egy észak-afrikai, mohamedán vallású nomád nép a berber népcsoporton belül, akik klánokban élnek és akiket kék ruházatukról ismerhetünk fel. A férfiak turbánt és huszonöt éves koruktól kezdve fátyolt hordanak, mely igen előnyös egy homokviharban. Szaharai országok lakói, de mindenütt kisebbségben vannak. Talán Marokkóban él a legkevesebb. Eredetileg kereskedő nép, az alkudozások mesterei, akik Afrika mélyéről szállították az árut a mediterrán térségbe. Persze csakis olyan áru jöhetett szóba, amely egyrészt nagy haszonnal kecsegtetett, másrészt kevés helyet foglalt el a karavánon. Mint például az ékszer és a bőr.

A várban mindannyian kaptunk egy-egy szobát. Nem lett volna mulatságos a fárasztó éjszakai buszozás után egyből nekiindulni teveháton. Délután négy óra körül startolt a tevegelés, szóval szinte fél napon keresztül gyűjthettük az energiát.

Nem lustálkodtam végig, felfedeztem a sivatagot egyedül. Nagy élvezettel, gyermeki vigyorral lépkedtem a homokban a meredező dűnehegyek irányába, amelyek néhol száz-kétszáz méter magasra emelkedtek.

Erg Chebbi sivatag dűnéi

Elérkezett a nyeregbe pattanás ideje, de még előtte megkértek, hogy fizessek. Képtelen voltam. Udvariasan a bank automatát tettem felelőssé. Még jó, hogy nem zavartak el. Szóval délután elindult a csapat teveháton az Erg Chebbi-sivatag homokdűnéi közé egy tuareg srác vezetésével.

Tuareg krapek

A tevéket összekötötték és libasorban haladtunk előre. Irgalmatlanul rázkódtam az egypúpún. Legjobban a breaktánchoz hasonlított a mozgásom. Jó, hogy nem hoztam pálinkát, még a végén kilöttyintettem volna. A púpról állandóan lecsúsztam, amely mintha cinikus megjegyzéseket adott volna ki magából: na most fényképezz, ha tudsz. Öröm az ürömben: egyik párosujjú sem köpött le.

Az élvezetes út során homokgerincen baktattunk, balra és jobbra is mély szakadék. Szerencsére a tevék nem hülyék, és tudták, hová ne lépjenek. Ha a gerinc szélére araszoltak volna, lezúdultunk volna. Az árnyékok jópofán játszadoztak a dűnéken örömöt csalva a szemembe.

Erg Chebbi sivatag – hosszúlábú dromedárok

Erg Chebbi sivatag, nagy kincs a víz

Épp naplementekor érkeztünk a táborba, úgyhogy mindenki előkapta a fotógépét, aztán futott fel a homokdombra. Persze a homokdomb tetején egy másik, magasabb homokdomb lógott bele képbe, tehát naplemente szempontjából nem sokat változott a helyzet. Gyönyörködtünk. Ugyanolyan gyermeki örömmel trappoltam, mint délelőtt.

A bázis három nagy sátorból állt, köztük pedig szőnyegek hevertek. A vacsorát az egyik sátorban szolgálták fel. Bizakodtam egy némi tevehúsban, de be kellett érnem főfogásként egy tál tazsinnal, desszertként pedig kanári dinnyével. Vacsora után elterültünk a szőnyegeken és dumáltunk. Sajnos az angol nyelv ezúttal sem számított sokat. Leginkább spanyolul folyt az eszmecsere.

De csak a mi beszélgetésünk hallatszott, semmi más. Mindentől távol voltunk. Se lámpafény, se autózaj, se kutyaugatás, se tücsökciripelés. Csak a síri csend, a csillagos, teliholdos, Vénusz bolygós ég és a térerő. Igen, a sivatagban működött a mobiltelefon. Hihetetlen.

Erg Chebbi sivatag, naplemente

Néhányan, köztük én is elhatároztuk, hogy nem bújunk be a sátorba éjszakára, hanem a szőnyegen alszunk. Szenzációsan döntöttem, mert eszméletlen mélyen aludtam. Kicsit ugyan lehűlt a levegő az éjjel, de egy pulóver melegen tartott.

Azt is elhatároztuk, hogy napfelkeltére felkelünk. Hát én arról úgy lemaradtam, mint a pinty. Akkorát horpasztottam, hogy észre sem vettem a pirkadatot. Viszont amikor felébredtem, nem találtam körülöttem senkit. Egyedül lézengtem a sátrak körül. Igaz, a sátrak belsejét nem ellenőriztem. Elsőre furcsa érzés fogott el, de nem rosáltam be.

Ahogy indultam el a dűnék felé, lábnyomokat fedeztem fel. Majd pedig távoli hangokat. Túratársaim ujjongtak önfeledten. A napfelkelte varázsa kirobbantotta őket a szőnyegről.

Délelőtt indultunk vissza a szálláshoz, amikor is rájöttem, hogy elvesztettem a szobám kulcsát. A várba visszaérve természetesen kérték tőlem, de be kellett vallanom, hogy elhagytam. A huncut vezetők végül megnyugtattak, mert az egyik kolléga megtalálta a szőnyegen. Megúsztam.

Továbbálltunk. Beültünk a terepjáróba és beutaztunk Rissaniba. A rissani bankautomatákkal sem kötöttem jó barátságot, viszont a sivatagi tevegelés szervezője elfogadta az angol fontot. Jól is jártam, mert nem tudta az árfolyamot. Ötven fontot adtam neki a hetven euró helyet. Sokáig forgatta, méricskélte az idegen bankjegyet, mielőtt rábólintott.

A fontos kereskedőutak találkozásánál kiépült, különösen bőrben utazó Rissaniban piaclátogatásra adtuk a fejünket. Ez a település arról nevezetes, hogy négy népnek is van piaca: tuareg, berber, beduin és nomád. A tuaregit lestük meg. Fűszerhegyek, hentes, ruha-, juh- és szamárvásár.

Rissani, paprika- és kurkuminhegyek némi bab társaságában

Rissani, szamárvásár

Aztán felajánlották, hogy elvisznek minket kocsival a nagyjából százhetven kilométerre fekvő Todra-szurdokhoz. Mivel szlovén, spanyol és holland társaimnak is ez a szurdok jelentette a következő úticélt, egy kis áralkudozás után belevágtunk. Na nem mintha euró bányára leltem volna közben, de hitelben megoldottuk a problémát. A taxin kívül másra nem nagyon számíthattunk, hiszen se metró, se gyorsvonat, se rakétakilövő állomás nem akadt a közelben. Szamarat vehettünk volna, de azzal még mindig úton lennénk.

A völgyszoros felé tartva útközben megpihentünk egy presszónál, ahol találtam egy marokkói szakácskönyvet. Belelapozgattam, mert addig csak csalódtam a marokkói konyhában. A tazsinon és a kuszkuszon kívül alig leltem más főtt ételre utam során. Ez a könyv viszont igen szépen összegyűjtötte a helyi finomságokat. Vajon miért rejtegetik ezeket az éttermesek?

A taxis elfuvarozott egy panzióba a Todra-szurdok mellé, ahol kiderült, hogy az elfogadott ár ugyan tartalmazza a szállást, de négyünknek egy szoba jár. Mivel én még nem fizettem, jeleztem, hogy nekem ez nem felel meg és lelépek. Erre a taxis leordította a fejemet és követelte a szobaárat. Mivel a sivatag homokja nem rejtegetett egy árva dirhamot sem, nem sokra ment vele. Végül kaptunk még egy szobát felár nélkül, így maradtam. A sofőr azzal vált el, hogy másnap küld valakit, aki befuvaroz minket a közeli Tinerhirbe. A város egyik bankjában végül sikerült pénzt váltanom, így nem maradtam adósa senkinek.

Todra-szurdok

Estefelé felfedeztük a Todra-szurdokot. Pár száz méter erejéig utcaszélességűre szűkül a völgy, miközben óriási sziklafalak tornyosulnak a fejünk fölött. Egy-egy kisebb oázis színesíti az amúgy kietlen, csupasz tájat. Egy cirka négyszáz négyzetméteren még pálmafák is lengedeztek. Csillagunk közben lemenőben járt, de még megvilágította a kopár sziklák tetejét. Éjjel tevéket számlálgatva hunytam le a szemem.