Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Sicuani egy nagyjából ötvenezres város. Bővelkedik szállás- és étteremkínálatban. Valamint remek gócpont a kevésbé látogatott régiók felé.
Buszpályaudvarának környékén visszaköszönnek a Bolíviában hallott, desztinációkat hírdető megafonok. Folyamatosan ismételgetik a városneveket. Talán mérhető, egy perc alatt hányszor hangzik el egymás után, hogy Lima. Vagy hogy Arequipa. Mert mást nem mondanak.
A belvárosi tetőkről, feltehetően a légkondikból folyamatosan ömlik a víz az utcára, egy-egy csövön át. Talán az elbambuló járókelők fejére.
Mégjobban megismertem Sicuanit: a két piac közül az egyik a belvárostól délre fekszik és a síneket súrolja. Ha nagy ritkán jön a vonat, néhány kofának pakolásznia kell. Viszont olyan szép szőtteseket láttam, amiket sehol máshol és még utcai pizza árussal is találkoztam. A kis sütödéje előtt gyurmázta az előkészített tésztát. Ja, tenyérnyi nagyságú pizzáról van szó.
A másik piac a központtól északra áll és van étkezdéje. A szomszédságában ragyog a kék-fehér Senor de Pampacucho kápolna, melynek egyik festménye a legenda szerint gyógyító hatással bír. A lúdtalpamat mindenesetre meggyógyította.
A leggyakoribb vendéglő – ahogy országszerte is – a polleria (grill- és sültcsirkés) és a chifa (kínai-perui keverék konyha).
A város főterén elkaptam a fiesta patrias ünnepséget. A neve alapján valami hazafias felvonulás lehetett. Rezes banda és egyenruhába öltözött iskolások masíroztak a hivatalnokok előtt.
A lófrálás közben aztán álláshírdetésekbe botlottam egy iroda külső falán: a fizetést kevés munkáltató hozta nyilvánosságra, de egy innen háromszáz kilométerre működő pékség 1500 solos – cirka 375 eurós – havi fizetéssel keresett eladót. Egy buszos társaság havi ezer solt – durván 250 eurót – kínált egy kalauznői állásért, a Cusco-Sicuani vonalon.
Másnap reggel egy tóparti településre, Layoba mikrobuszoztam. Nem hagytak nyugodni a korábban látott csíkos hegyek és még egyet felkerestem. Van néhány Peruban. A menetdíjat furcsa mód már a beszállásnál elkérték, pedig általában utólag fizetnek a polgárok. Aztán meg hiába volt tele a kocsi, a tanyákról érkező, az út szélén várakozó iskolásokat felvették.
Persze ezek a tanyák csak elvétve láthatók az autóból, vagyis néhány nebuló biztos gyalogol egy keveset az országútig. Úgy tűnt, a sofőrtől függ, mikor érnek be a gyerekek az iskolába. Ugyanis nincs menetrend. Akkor indul a járat, ha minden ülést elfoglaltak.
A tóparti Layo annyira távol esik az ország vérkeringésétől, hogy az utolsó cirka harminc kilométerre nem jutott aszfalt. A gugli térképén kinéztem néhány hostelt és campinget, de valamennyi átverésnek bizonyult. Rájöttem, a gugli és a dél-amerikai valóság között sok különbség van. Bár az igaz, újfent leléptem a térképről.
Végül egy épülő-szépülő modern szálláshely telkén sátraztam engedéllyel. Négy kilométerre Layo központjától, de a kopár hegyek tövében, 4160 méter magasan. Az engedélyt egy pufi dzsekis nőtől kaptam, aki egy piciny vályogházban lakott a fiával ugyanazon a telken.
Bár a lábujjaim majd lefagytak, szerencsére túléltem az éjjeli három fokot és az este hattól reggel ötig tartó hosszú sötétséget. Annak ellenére indultam neki a színes hegyeknek, hogy a szállásadóm meghívott ebédre az unokatestvéréhez. Nemet mondtam. Óriási hiba volt, de ezt csak később fogtam fel. A hegyek megvártak volna.
Egy autónyi széles, kavicsos út vezetett fel az arany és bordó színben pompázó ormok közé. Neve: Pallay Punchu. Majd egy meredek, csúszós nyom az áhított sziklákhoz. Hihetetlen, a természet mire képes. Szürke, bordó és arany színek váltakoznak, helyenként csíkokban. Parádés. Vajon létezik kockás és hupikék hegy is? A panorámát a távoli Langui-tó gazdagítja.
A lazára vett túra minden percét élveztem. Pedig az erőteljes napsütés és a száraz levegő szinte kiégette a szememet.
Layo a kerti locsolók települése. Minden egyes telken öntözték a földet. A heti vásár meglepően nagy, ilyenkor megtelnek az utcák és a csarnok árusokkal. A kifeszített molinók szerint a falu rendszeresen rendez rodeóval színesített mezőgazdasági vásárt a Langui-tó partján, de vásár nélkül is sok cowboy kalapos muksó téblábol az utcákon.
A hivatalos nyelv a kecsua, spanyol csak elvétve hallható. Mindenki nagyon megbámult engem. Többen nagyokat köszöntek és integettek. Talán akkor láthattak először fehér embert. Bár a sátorhely tulajdonosának ősz haja és valamivel világosabb bőre arra engedett következtetni, hogy némi európai vér csoroghat az ereiben. Legalábbis ősz hajú kecsuát soha sem láttam.
Layóból visszazötyögtem Sicuaniba, de ez a zötyögés kalandosra sikerült. A sofőr a többi kollégájával ellentétben nem rakta fel a hátizsákomat a mikrobusz tetejére, így csomagostul másztam be a leghátsó ülésre. Ahol nem volt elég hely, ezért a mellettem ülő helybeli lány segített tartani a cuccot. Cserébe megkínáltam őt müzliszelettel. Azóta viszont se egy levél, se egy telefon…
De ez még mind semmi. Annyira brutál meleg volt, majd megkukultunk a zsúfolt kocsiban. A rendkívül poros út miatt az ablakok zárva maradtak. Majd amint kiértünk az aszfaltra, végre levegőhöz jutottunk. Eközben a sofőr furcsa szokásán értetlenkedtem: a fekvőrendőrök előtt lelassitott, de a gödrök előtt nem. Talán valami homorú-domború probléma lehetett nála.
Sicuaniba érve még aznap felkerestem a közeli inka romot, a fallal körülvett Raqchi (ejtsd: rákcsi) komplexumot. Az ókorban a warik éltek itt, majd jöttek az inkák és modernizálták a települést. Százötvenhárom kör alakú és hét téglalap alakú építményből állt, központja egy nyitott tér volt.
A házak falait agyaggal borították, a tetőhöz égerfát, cédrust és szalmát használtak. A padlót apró kövekkel rakták ki, majd arra agyag réteget húztak. Eredetileg lakásnak, fazekas műhelynek, textilüzemnek vagy kerámiaraktárnak építették. A kör alakú kunyhók belső átmérője hét és fél méter volt. A komplexum északi és déli oldalára egy-egy bejáratot helyeztek.
Találtak itt inka stílusú ikonográfiákat, melyek díszítésében megjelentek a párhuzamos vonalak, a gyémánt, a négyzet és háromszög alakzatok, valamint a növények, a madarak, a rovarok és a halak.
Az egykori agyagkunyhók mellett áll a Wiracocha (ejtsd: virákocsá) templom romja. A valaha kétszintes, nyeregtetős épületet a spanyolok rombolták le. A központi fal és a tartóoszlopok alapjai láthatók csak. Wiracocha egyébként egy rendkívül fontos istenség, minden élet teremtője. Ő hozta létre a napot és a holdat a Titicaca-tó felett.
Másnap egy combapatai átszállással felkerekedtem a híres inka híd felé. A busz keskeny szerpentineken araszolt fel a négyezer méter magas fennsíkon fekvő Yanaocáig. Csakhogy a híd innen még harminc kilométer. Futkároztam a faluban fel és alá, hogy járatot találjak. Nehezen jött össze, de az utolsó, tűkanyarokkal teli, öt-hat kilométeres lejtőt így is gyalog tettem meg.
A szurdokban található híd az Apurimac folyó fölött ível át és úgy hívják, hogy Q’eswachaka (ejtsd kb: keszvácsáká). Különlegessége abban áll, hogy szalmaféléből – kecsua nyelven qoyából, spanyolul paja bravából – készül és minden év júniusának első hetében újjáépítik. Az előzőt ugyanis az esős évszak állandóan tönkreteszi.
Négy környékbeli falu – Quehue, Huinchiri, Chaupibanda és Choccayhua – lakossága összegyűl és három napon át, a kecsua hagyományoknak megfelelően köteleket fonnak. Minden egyes család kap feladatot. Az első nap a szalmát összezúzzák, szárítják, áztatják, majd hengerelik és kinyújtják. Eztán hetven méter hosszú, vékonyabb köteleket szőnek belőlük, amelyeket q’eswas-nak (ejtsd: keszvász) neveznek. Ezeket lefektetik és szállítható méretűre csomagolják.
A második nap közel száz férfi a sok hosszú kötelet a híd helyszínén összecsavarja négy vastagabbá, melyek a híd padlózatát képezik. Egyetlen kész, vastaggá csavart kötélzet súlya több, mint egy tonna. Ezenkívül készítenek még kettő vastagot a korlátoknak. Ezután levágják a régi hidat, és felhelyezik az aljzatnak szánt négy vastag kötélegyüttest.
A harmadik nap kerül fel a két korlát és a botokból készült padlózat.
Van egy negyedik nap is, amikor kitombolják magukat. A siker örömére táncra perdülnek, esznek, isznak, mulatoznak.
Sajnos a programból október lévén semmit sem láttam, viszont belekóstoltam a kötélfonás tudományába. Bár a mesterek megmutatták az első lépéseket, az általam szőtt kötél maximum egy legyet bírt volna el. Így hát megkaptam azt ajándékba. Eközben a helyi arcok a leendő turistatömeg kedvéért hídhoz vezető, parkos ösvényeket építgettek.
Dolgom végeztével indultam vissza fel a fennsíkra. Alig léptem hármat a műúton, egy birkáit őrízgető néne szólított meg. Látta, hogy a szerpentinek felé vettem az irányt. Megmutatott egy sokkal rövidebb utat. Hamar felértem, de hátra volt még huszonöt kilométer a falusi buszállomásig. Ekkor hirtelen a semmiből előbukkant egy autós és alighogy kitettem a hüvelykujjam, készségesen megállt. Ezt nevezik szerencsének.
Yanaocában épp vásárt tartottak, de kevésbé volt érdekes és látványos. Helyette bepróbáltam egy helyi menzát. Miközben szürcsöltem a csirkéből barkácsolt húslevest, az asztalom melletti polcok között, a sok üres üveg és a mikrosütő társaságában matekfeladatokat vettem észre.
Például: ha az életkoromat megszoroznám hárommal és ennek eredményéből kivonnám a nyolccal megnövelt életkoromat, tizenhat éves lennék. Kérdés: hány éves vagyok most? Vagy ha úgy tetszik, a kapitány. Lehetséges válaszok: 11, 10, 15, 13, 12.
Vagy itt egy másik: egy vásáron tizenegy egérért öt billentyűzetet adnak cserébe, negyvenöt billentyűzetért két monitort, egy nyomtatóért pedig három monitort. Hány egér kell ahhoz, hogy két nyomtatóra el tudd őket cserélni? Lehetséges válaszok: szegény perui gyerekek, 315, 297, 300, 270, 225.
Az nem derült ki, melyik korosztálynak készítették a feladatokat, de úgy tűnik, a perui matek oktatás is egy nagy szopás. És simán elképzelem, hogy ezekre a feladatokra azzal készítették fel a tanulókat, mennyi kétszer kettő. Hát, majd kibüfiztem az ebédet a feladatok láttán. Füstölgő fejjel buszoztam vissza Sicuaniba.
Ahol a továbbutazáshoz egy egész napot kellett várnom. Na persze jól esett egy kis lazítás, de hatszor bejárni a belvárosi utcákat kicsit unalmas. Három buszos cég hírdetett utat Punóba, de csak egy árult jegyet is hozzá. Végül teljesen más cég járatára tessékeltek fel fél órával a 23:30-ra meghírdetett indulás után. Vajon mi értelme van egy öt óra hosszú utat éjfélkor indítani?