Legújabb cikkek
- Látványos szurdokok Vorarlberg - 3 2025-10-26
- Montafon régió Vorarlberg - 2 2025-10-24
- Alpesi terepen Vorarlberg - 1 2025-10-22
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
Egy éjszakai buszjárattal érkeztem a Titicaca-tó partján fekvő Punóba. De az utazás nem volt épp kellemes. Leginkább a busz budijával randiztam. Vagyis alvásról szó se lehetett.
Vagy az előző napi, matek feladatokra evett csirkehús, vagy az indulás előtt beburkolt hamburger forgatta fel a gyomromat. Minél jobban rázkódott a busz, annál nagyobb területet hánytam tele a wc-ben. Lehúzni persze nem lehetett, a végére egész pöpec szobrot alkottam a számból kicsattanó anyagokból. Puno város lakóit is okádással köszöntöttem kora reggel.
Az első nap koplalással telt. A keksz és a banán szenzációs ízharmóniáját azóta sem feledem. Koka tea és kamilla tea iramodott utánuk.
Annyi erőm azért volt, hogy megkukkantsak egy utcai ünnepséget. Jézus, a csodák ura – vagyis a Senor de los Milagros – tiszteletére rendezték. A hívők egy emelvényen hordozták körbe a képét, miközben az utcákat teleszórták festett fűrészporral. Rózsaszirmokat osztogattak, melyekkel a hívők aztán keresztet vetettek. A rövid ünnepség egész látványosra sikeredett.
Puno a Titicaca-tó partján fekszik háromezer-nyolcszáz méteren és egy kis hányást ölel át. Gyanús, hogy utcai árusok számában kenterbe veri a többi perui települést. Ennyi gyümölcsöt egy rakáson életemben nem láttam. Ezzel párhuzamosan sokan készítenek mennyei turmixokat. De a tömegre és a tumultusra sem panaszkodhattam.
A belvárosi utcák és terek szépek. Sokkal nyugisabbak, mint a piac. Különösen szép a kertes Plaza de Armas, ahol a barokk katedrális áll. A főtérről nyíló sétálóutca járólapjai a helyi kultúrához köthető figurákat ábrázolnak. Az egyik férfi alak akár a magyar népmesékben is elférne.
Eleve a sétálóutca ritkaság. Sem Bolíviában, sem Brazíliában nem találkoztam hasonlóval.
A város plázájának élelmiszer részlegén Németországban gyártott téliszalámira bukkantam, az első emeleten pedig étkezőre és önkiszolgáló mikrosütőkre. Utóbbiak készen vásárolt kajákra vártak. Van egyáltalán valaki, aki otthon főz?
Mert az egyszerű, ám népszerű ebédlőkben – spanyolul almuerzókban – nehéz üres asztalt találni. Az igaz, két fogás hét solba, azaz kevesebb, mint két euróba került. Példának okáért egyik nap zöldséglevessel és olluquitóval kényeztettem magam. Az olluquito az olluco nevű krumpliféléből, rizsből és főtt marhahúsból készül.
A centrumtól távoli utcákban a vakolatlan házak és betontömbök domináltak, a tetejükön a jellegzetes víztartállyal. Kémény egy szál sem. Pedig az éjszakai nulla fok nem ritka vendég.
Puno a kultúra fővárosa, rengeteg eseménynek ad otthont az év során. Például maraton és rally. Meglepetésre a legnépszerűbb sport a röplabda. Iskolaudvaron, strandon egyaránt játsszák. Pedig a peruiak alacsony növésűek. Autórádiókból általában kubai zene szól, az iskolák felől pedig gyakorolgató rezes bandák ritmusai.
Úgy tartják, Puno a választóvonal a kecsua és az ajmara nép között. Attól északra a kecsuák élnek, délre pedig az ajmarák. A városban meg mindenki.
És ha már etnikum: ellátogattam a turisták tömkelegét vonzó Uros nádszigetekre. Vízibusszal, sűrű nádasok között közelítettem sok-sok utastárssal együtt. Az uros egy ajmara nyelven beszélő nép, akik hagyományosan a tó sekély részén, az úszó szigeteken élnek, egy külön mikrogazdaságot alkotva. Arany színű, totora nádból kreált vityillóik mintegy négy kilométer hosszan, a nádasok szélén két sorban lebegnek a Titicaca-tavon.
A látogatás alkalmával bemutatták, hogy épül fel egy sziget és hogy milyen körülmények között élnek az urosok. Minden egyes szigetet tíz-húsz, gyökerekből álló, szabályosan vágott tömb tart össze. Ez egy sziget alapja. A tömbök összetartásához kötelet használnak. A gyökér alapra két vastag rétegben, sok-sok friss nádszálat raknak egymással keresztbe elhelyezve. Egy idő után az alsó réteg elrohad, ezért a felső réteget rendszeresen, durván hat hetente újjáépítik.
A szigetek nagysága változó, némelyik oldala eléri a harminc-negyven métert. Egy sziget lakóinak száma is változó. Egy vagy akár huszonöt család is lakhat rajta. A rokonok, családtagok jellemzően egymáshoz közel élnek, akár ugyanazon a szigeten.
Minden egyes kunyhónak van funkciója: az egyik a konyha, a másik a hálószoba. A sütést azonban a nádudvaron, kőtömbökön végzik, különben leégne az egész kóceráj. A tűz etetéséhez száraz nádat használnak. Edényeiket kerámiából készítik.
A hálószobákba két vagy három rétegnyi, nádból készült matracot fektetnek, melyekre öt-hat réteg plédet terítenek, hogy meg ne fagyjanak alvás közben. Az élelmesebb lakosok telkén – uniós támogatás nélkül felszerelt – napelem áll, melynek segítségével világítanak, esetleg tv-t néznek. Sőt, itt-ott bádog tetejű házikók is láthatók.
Legnagyobb problémájuk a wc, az ürülék ezért a tóban landol. A mosakodáshoz és a mosáshoz szintén adott a víz. Némelyik család ápol egy kis kertet, ahol gabonafélét termeszt, esetleg csirkét nevel. Legfontosabb ételük a hal, leginkább az őshonos, pici karacsi, illetve az Argentínából betelepített pisztráng és harcsa.
Ezenkívül gyakran esznek krumplit, kinoát, tojást és szárnyast – akár sirályt vagy kacsát. Bár egyre többen dolgoznak a jövedelmezőbb turizmusban – például ajándéktárgyakat készítenek – eredetileg ők hal-, tojás- és textilkereskedéssel foglalkoznak, valamint nádat vágnak.
A szövéshez alpaka vagy műanyag cérnát használnak. Az urosi textilmintákban – mint ahogy a kecsua és ajmara mintákban is – gyakori elem az isteneik, illetve a szentként tisztelt kondor, puma és kígyó. A kondor az eget jelképezi, a puma a földet, míg a kígyó a halottakat.
Legfőbb istenük – mint ahogy az ajmaráké és a kecsuáké is – a pachamama és a pachatata. A pachamama a Föld anyja, a pachatata pedig a Föld atyja.
A nőkön látható élénkszínű szoknyák is különlegesség. Az alkalomtól függ, mikor melyik színűt veszik fel. A férfiak a hidegre való tekintettel vastag, hosszúujjú pólót hordanak.
Az ügyesebbek nádból csónakokat készítenek. A kisebbeket halászásra használják, illetve a gyerekek járnak velük, míg a nagyobbakat távolsági közlekedési eszközként. Ezeket a balsának nevezett gondolákat félévente újrafestik, a kiszáradást és a szétfoszlást elkerülendő. Persze, szép számmal találhatunk motorcsónakokat is. Például a nádcsónakokban ücsörgő turistákat ahhoz kötve húzzák a vizen, különben evezéssel soha nem érnének el sehova.
A nép története is érdekes. Régen az urosok a tóparton éltek, a mélyebb vizek közelében. De aztán jöttek az inkák, majd pedig a spanyolok, akik elől nem tudtak elmenekülni. Így hát beköltöztek a tó sekélyebb területein élő nádasokba és szigeteket kezdtek el építeni. Amikor a spanyolok ezüstbányát nyitottak a környéken, sok uros elment oda dolgozni, de rabszolgaságba hajtották őket.
A szigetről szóló előadás és az urosok története rendkívül érdekes volt, az azt követő táncolós-éneklős műsor kissé nyálas és show jellegű. Csakhogy a helyiek ebből élnek. A jobb megélhetés reményében lejtenek és énekelnek modern dalokat a látogatók előtt.
A különleges helyről még többet akartam tanulni, ezért míg a többi turista folytatta a szervezett utat, én felbéreltem egy jégkrémet áruló helyi tagot, hogy motorcsónakjával fuvarozzon körbe. Pont egy beszédhibás tagot fogtam ki, egy szavát nem értettem, de legalább a rendelkezésemre állt.
Ekkor látogattam meg a pár épületből álló iskolát, ahová hat éves korig járnak a kölkök. Épp zárva volt, de az ablakon át pillantást vethettem a termekre. Hogy kerül a falra lengyel felirat? A nagyobb tanulók egyébként Punóba járnak vízibusszal.
Elrobogtunk még az adventista templom és a hal farm felé is. Eközben a helyiek jöttek-mentek. Az egyik csónak váltotta a másikat. Volt élet a vizen. Tehát csak bámészkodni is megéri. Jópofa, hogy szomszédoláshoz is csónakba ülnek. Őszintén kiváncsi lettem volna, hogy éli mindennapját egy nem a turizmusból élő család.
Kár a kunyhók mögötti hatalmas szeméttelepért és remélem, egyszer eljön az a kor, amikor a büdös benzinmotort elektromotorra cserélik.
A késői ebédre Puno kikötőjében kerítettem sort. Valamennyi étkezde szinte csurig megtelt. Így járt a bendőm is, miután kifogott rajta egy hatalmas adag sült pisztráng. És ezen még az egymást váltó éttermi koldusok sem változtattak.
Először egy nagydumás csávó akarta eladni a csecsebecséit, majd érkezett egy hobbi énekesnő a kislányával, no meg hangfallal és mikrofonnal, de végül nem jutott tovább a Ki mit tud döntőjébe. Őt csokit áruló gyerekek követték, majd egy gitáros-pánsípos fickó haknizott. Aztán végre csend lett.