Október 13., szombat. Gyalogságomat átcsoportosítottam Montenegró déli, az albán határhoz közeli részére, pontosabban a Skadar-tó Nemzeti Parkba, hogy rajtaütést kivitelezzek a helyi folyami flotta ellen. Kis merülésű, páncélozott hadikajakok elkobzására specializálódtam.

Így hát korán reggel búcsút intettem a hegyeknek és az ébredező Zabljak városkának, buszra pattantam és egy podgoricai átszállás után, a Cetinje felé vezető országúton, Meterizi falu közelében landoltam. Innen tömegközlekedés hiányában elsétáltam Rijeka Crnojevicába, a nemzeti park egyik aranyos falujába.

Útközben egyszer csak felbukkant a Skadar-tóba ömlő Crnojevica folyó, amely kanyargott a képeslapokra illő zöld dombok között. A folyóvölgy hosszában belátható, így a távoli zöld dombok is a látómezőmbe kerültek.

Skadar-tó Nemzeti Park

Ezután értem csak be a régi kőhídjáról nevezetes Rijeka Crnojevicába, ahol először megkajáltam. Jó ötlet volt, mert amint átléptem az étterem küszöbét, leszakadt az ég. És elállt, amint kifizettem az ebédet. Zuhogott, amíg a pisztrángom sült és amíg a desszertként tálalt montenegrói sajttál le nem gurult a gyomromba.

Kajakvadászatom ekkor kezdődött, de csak megkötve találtam néhányat. A gazdájukat meg még megkötve sem. Ezért felbéreltem egy helybelit, hogy suhanjunk egyet a motorcsónakjával a kacskaringós folyón.

Még a gazdag madárvilág is elcsodálkozott, amint nagy zajt csapva feléjük fordítottam a fotógépemet. Pelikánok, kormoránok, szürke gémek és rengeteg más vízicsicsergő fészkelt egymás mellett a dús lápvilágban. Élvezettel tanulmányoztam őket. Madár- és természetkedvelőknek illik ellátogatni ide. Fél óra alatt nem értünk még csak a Skadar-tó közelébe sem, de a békés folyó kárpótolt. Utólag beismerem, hogy kajakkal a nemzeti park tizedét sem láttam volna, tehát a motorcsónakos megoldás kapóra jött.

Skadar-tó Nemzeti Park, kormoránok

Skadar-tó Nemzeti Park, tükröződés

Egy kocsmában fizettem ki a túra árát. Perkálás után, amint lépek lefelé a csehó lépcsőin, megcsúsztam és hatalmasat vágódtam a lépcsőre. Gondolom rájöttek, hogy már fél Montenegrót elfoglaltam, és egy ilyen csellel próbáltak eltenni láb alól. Szerencsére a hátizsákom a hátamon ficegett, így a lépcsőfok széle nem a gerincemmel találkozott.

Ezek után felkerekedtem, hogy eljussak valahogy valahova, ahol ágyat is találok. Crnojevicához semmi nincs közel. Titokban reménykedtem, hogy stoppolással elérek Cetinjébe vagy Budvába. Ehhez a 4-5 kilométerre húzódó országút kínált nagyobb esélyt. Meredek emelkedővel nyitott az út. Nem is láttam a végét a szerpentinek miatt.

Crnojevica, öreg híd

Ekkor hirtelen megállt mellettem egy öreg úr egy öreg kocsival. Intett, hogy szálljak be, kivisz a főútra. Legszívesebben persze megkértem volna, hogy oda vigyen, ahol ágyat találok, de a szerb nyelvtudásom erre nem specializálódott. Az öreg kocsi persze alig bírt felkapaszkodni a szerpentinen. Amíg a tata a kanyarokra koncentrált, addig én a kilátásban gyönyörködtem. Mind Crnojevica falu, mind a folyó alattam hevert. Majd megszólalt a papa, és felajánlotta, hogy öt euróért elvisz Cetinjébe. Egyből belecsaptam a jó fej tata tenyerébe. Cserébe nem törtem be a kocsi szélvédőjét.

Mivel a kelleténél hamarabb elértem Cetinjét, úgy gondoltam, hogy aznap talán még a tengerparti Budvát is megostromolhatom. Menetrend híján azonban nem tudtam, érdemes-e várakozni a buszmegállóban. Egy másik járat sofőrjét kezdtem el vallatni. Szerencséje, hogy öreganyámnak szólított és hogy megnyugtatott, el tudok jutni Budvába. Cserébe az ő szélvédőjét sem törtem ki. Kis várakozás után bekanyarodott a buszom és már zúgtunk is le a hegyekből a tengerpart felé. Közben besötétedett és már messziről, a hegyoldalból megpillantottam a kivilágított Budva városát.

Mondanom sem kell, senki nem várt szobakulccsal a budvai buszállomáson, így nyomban szállás után kajtattam. Elég sok helyen kinn állt a bűvös “soba” (azaz szoba) felirat, de a többség bezárt már. Persze nem lettem hajléktalan, találtam egy panziót.

A panzió recepcióján felfedeztem egy autóbérlést reklámozó prospektust, majd megkértem a recepciós nőt, hogy segítsen a foglalásban. A segítség abból állt, hogy odaadta a prospektust és mondta, hogy hívjam fel a rajta levő számot. Hát, erre magamtól is rájöttem volna. Késő este nem álltam neki telefonálgatni, hanem inkább bevonultam az éjjel is aktív óvárosba.

Szent Száva és Szent Mária templomok Budva óvárosában, melynek történetéről a következő fejezetben mesélek

Budva nagyobb település és igazi turistahely. Az óváros falain belül jó néhány éjszakai bárba és sok-sok mulatozó fiatalba botlottam. Engem is elkapott a szombat esti láz és nyomozni kezdtem diszkók után. Csak egy ajánlatot kaptam, de ott leginkább tinik partiztak, így nem ugrottam be. Mindegy is, a hangulatosan megvilágított szűk utcácskák jobban izgattak.

Aztán amint meguntam a csavargást és a kégli felé vetem az irányt, leszakadt az ég. De ezúttal elég komolyan. A lassan futó záporban egy perc alatt bőrig áztam, és pechemre három perc kellett, hogy valami fedelet találjak. Hirtelen két-három kilóval nehezebb lettem, annyi eső ért.

Budva, óváros a tengerparton

Másnap autókölcsönző nyomozással nyitottam. Az útmenti hirdetőtáblák segítségével botlottam bele egy cégbe, amelyik egy pláza egyik emeletén fészkelte be magát. Miután egyetértettem a kölcsönzési feltételekkel, odaadtam nekik a javarészt magyarul íródott nemzetközi jogosítványomat, ami saláta álnév alatt volt nyílvántartva nálam. Bár rendesen átnyálazták, a magyar nyelv láthatóan megfogta őket. Ekkor előhúztam a zsebemből azt az angol nyelvű oldalt, amely elszabadult a jogsiból. Ezzel már elboldogultak.

Egy piros Toyota Yarisba csüccsentem be, amivel nyomban az Adriai-tengerbe nyúló Lustica félszigetre autóztam. A főút Tivat városa előtt érte el a félszigetet, első kilométerei a Kotori-öböl partján épültek ki. A díjnyertes kilátás gyakran elvonta a figyelmemet az útról, sőt, még a fényviszonyok is elbűvöltek. Egy pár perc erejéig mindenhol beborult, csak egy kis templomsziget fölött sütött a nap.

Kotori-öböl, Gospa od Miloste templomsziget

Az első állomás a Zaliv Traste-öböl egyik partja volt. Nem különösebben szép strand, még csak nem is vad, így továbbautóztam. Miriste falucska mellett találtam rá arra a partszakaszra, ahol végülis fürödtem. Persze itt sem a kiépített strandot választottam. Először elgyalogoltam egy régi vártoronyhoz, melynek tövében, kövek között merészkedtem be a kellemesen enyhe vízbe.

A horvát partok messziről köszöntek nekem, és Mamula szigete integetett. Mamula egy kétszáz méter átmérőjű sziget, ahol a 19. században egy vár épült. Ez a vár egy börtönnek és kínzókamrának adott otthont a második világháború idején.

A remek tengeri relaxálás után visszapattantam a kocsiba és felvezettem a Kotor fölött magasodó hegyekbe. A tűélesen kanyargó szerpentinekbe az ember már-már beleszédül. Annyira megszoktam a kanyarokat, hogy kiérve az egyenes részre még mindig tekertem a kormányt. Részegen autózva könnyen összefuthatunk egy sziklával vagy egy szakadékkal.

A pazar látványt nyújtó Kotori-öbölt korábban már megcsodáltam a partról és a várdombról is, de innen a hegyekből letekintve verhetetlen a panoráma igazán. A világ egyik legszebb öble. Minden kilométer után megálltam fotót csinálni, és csak tátottam a számat.

Kotori-öböl, kilátás a hegyi útról

Felkocsikáztam egészen a Gorazda erődig, amelyet egykor az Osztrák-Magyar Monarchia birtokolt. Az erőd elég elhanyagolt állapotban várt engem. Egy kis állagmegőrzéssel lehetne javítani rajta. Különben unokáink sem fogják látni.

Eztán legurultam a hegytetőről egészen az ormok között megbúvó Njegusi faluig, a Petrovic uralkodói dinasztia szülőhelyéig. Ez a Lovceni Nemzeti Parkon belül fekvő község egy élő skanzen, telis tele régi kőházakkal. Egyes utcákat még mindig terméskő borítja, ki tudja hány száz éve már. 2003-as adatok alapján a lakosság csak tizenhét főből áll, amely kissé meglepő a pazar látványt és híres pálinkájukat vizsgálván. Bár, amikor beléptem a faluba, épp akkor született valaki, szóval a statisztikát tizennyolcra lehetne javítani.

Njegusi sajtjáról és füstölt sonkájáról híres. Utóbbi prsut néven ismert, a cordon bleu-höz hasonló Njegusi Steak elengedhetetlen hozzávalója és szerintem még a pármai sonkánál is finomabb.

A pálinka-, avagy a rakiafőzés mesterségét is űzik errefelé. Ezt onnan tudom, hogy ellibbentem egy ház mellett, aminek a pajtájában egy ürge éppen sündérkedett. A kiváncsiság és a fószer is beinvitált. A falon lógtak a nyálcsorgató sonkák, az egyik sarokban pedig egy nagy hordó álldogált, ahonnan csövön keresztül folyt a pia egy másik tartályba. Főtt a rakia. Megkínáltak egy kupica nedüvel, amit annak ellenére nem utasítottam vissza, hogy vezetnem kellett még. A kissé erős szeszt nem bírtam lehúzni egyszerre, csak két turnusban. Sajtot is gyártott az ürge, bent pihentek a pajta hűtőjében, de ezt nem kóstoltam.

Njegusi kőházai

Rakiától feltüzelve folytattam a kirándulást szűk, kanyargós hegyi utakon, Cetinje városa felé. Cetinje volt régen a királyi főváros, Montenegró elnökének rezidenciája itt található.

A legnagyobb nevezetessége azonban talán a Cetinje monostor. Ez vezetett engem ide. Alighogy beértem a városba, eleredt az eső, így az első tizenöt percet a kocsiban töltöttem. Aztán meglátogattam a belváros színes házait, és egy parkon keresztül közelítettem a monostor felé. A monostor melletti parkban áll a Cipur templom, emellett pedig római korból származó falromok fedezhetőek fel.

A nagy bámészkodás közepette odalépett hozzám egy bácsi. Szerbül köszöntem neki. Erre ő megkérdezte, hogy honnan jövök, mire én így feleltem: madjarska. Talán nem kellett volna a szerb nyelvet erőltetni, mert ezután vagy öt percig be nem állt a mandró szája. Valószínű, elmagyarázta, mit hol találok a városban, mit érdemes megnézni, talán azt is elárulta, hogy kit ábrázol az egyik közelben álló szobor, illetve, hogy a piros fokkefét kedveli.

Miután végzett, lelépett, de észrevette, hogy a közelben levő múzeum ablakához osonok. Visszajött és folytatta az előadást a múzeummal kapcsolatban. Ezúttal sem értettem egy kukkot sem. Mindenre bólogattam szorgalmasan. Annyira lelkesen beszélt, hogy nem volt szívem otthagyni. Pedig már nagyon meg akartam nézni azt a monostort.

Végül ez is megtörtént, épp misére értem oda, így nem mentem be teljesen. Ez egy 18. században épült szerb-ortodox monostor. Bár korábban állt itt egy másik, amit a 15. században építettek, de a velencei hadak lerombolták. Ezt a csatát nem adta egyik tv sem. Felháborító.

Cetinje, monostor

Állítólag itt látható Baptista Szent János jobbkeze és bal fülcimpája. Na jó, csak az előbbi igaz, bár az nem derült ki, miért hagyta itt. Már csak azért sem, mert nem tekinthettem meg. Fényképezni nem engedtek, és a rövidnadrág is tiltott dolognak számított.

Utóbbira akkor jöttem rá, amikor elhaladtam egy helybeli csóka mellett a monostorban. A szemein láttam a szúrós tekintetet. Gondoltam, jobb olajra lépni. Megfeledkeztem arról, hogy rövid nadrágban nem látogathatunk monostort.

Visszavezettem Budva felé, de útközben némi látnivaló reményében még böngészgettem a térképet. Az útra nem kellett figyelnem, mert egy jobb kanyar után mindig bal kanyar következett.

Végül kiböktem a Stanjevic monostort, ami messze az országúttól, egy hegytetőn állt. Az odavezető út csak egy darabig volt járható miniautóval, de engem furdalt a kiváncsiság, hogy mit tud a kis Toyota az egyenetlen, földes úton, ahol méretes kövek és gödrök próbáltak akadályt képezni. Egy idő után megálltam, mert rájöttem, hogy ezt az autót érdemes épségben visszavinni.

Nekiálltam gyalogolni. A nap lemenőben volt, én meg felmenőben a kolostorhoz. Udvarában teherautók sorakoztak, úgy tűnt, mintha a szent hely más funkciót is betöltött volna. Nem akadékoskodtam tovább.

Hogy elkapjak valami szép, igazi montenegrói naplementét, pár percre rá újból a gázpedált nyomtam. Sveti Stefan szigetéig meg sem álltam. Bár felhők gyülekeztek, pompás naplementével ajándékozott meg a sors. Egy pizzázás maradt még hátra Budva öreg falain belül.

Naplemente Sveti Stefan szigeténél