Micsoda kalandos útban volt részem! Amilyen egyszerűnek indult, annyira különlegesen végződött. Öt napra terveztem, de tizenegy lett belőle. Katalóniában viszont csak kilenc napot töltöttem. Nem egyértelmű? Sok a számadat? Reklám után elmagyarázom, ne menj sehova.

A gépem Gironában szállt le és amint kiléptem az utastérből a lépcsőre, hirtelen megcsapott a hőhullám. Napsütés, amire vágytam. Ha már itt értem földet, Gironát nem akartam kihagyni.

Ez egy nagyjából 100 ezer lakosú település, amely egyeteméről, katedrálisáról és az egykori zsidó negyedéről ismert. Ami a zsidókat illeti, őket egy 1492-es rendelet kiűzte Spanyolországból. Ezt a rendeletet csak 1968-ban vonták vissza.

Mint sok mediterrán településen, itt is sikátorok szövik át a régi városrészt, amelyek az Onyar folyó keleti partján emelkedő dombon kanyarognak. Annyi lépcsőfokon felkapaszkodtam, hogy felértem volna egy húszemeletes ház tetejére. A Pujada Sant Domenec köznél még lépcsős kereszteződés is van. Innen az egyik út egy ház boltíve alatt visz tovább felfelé, a másik ága az egyetem felé vezet, harmadik ága pedig lecsúzdázik a főtér felé.

Girona, Pujada Sant Domenec

A város kongott az ürességtől. A Rambla de la Llibertat nevű sétálóutcán kívül alig láttam embereket. Lehet, mindenki elbújt a szikrázó napsütés elől és sziesztázott. Így például csak egy turistacsoport eltűnését kellett megvárnom ahhoz, hogy lefényképezhessem a gótikus katedrálist. Ez a katedrális egy ókori dóm helyére épült, amelyet a mórok mecsetként használtak. Ha kiállod a 86 lépcsőnyi erőpróbát, bejuthatsz a szent helyre.

Girona, katedrális

Elcsatangoltam a város egyik gyöngyszeméhez, a 12. századból eredő, román stílusú monostorhoz. Sant Pere de Galligants névre hallgat, három főhajóval és egy kereszthajóval rendelkezik. Nyolcszögletű tornyán lombard dupla ablakok láthatók. A főkapuját díszes faragásokkal látták el.

Girona, a Sant Pere de Galligants nyolcszögletű tornya

A város nagyon aranyos egyébként, bár egy nap alatt simán bejárható. Nem is maradtam tovább, vonattal Barcelonába száguldoztam. Még otthon a gugli térképén megkerestem a szállásomat és ki is nyomtattam a térképet, hogy könnyen megtalálhassam. A vasútállomást azonban nem éppen a szállásom bejáratánál építették.

Vagy fél órát gyalogoltam, hogy megtaláljam az utcát. De ekkor a ház még nem volt meg. Annyira figyeltem a házszámokat, hogy elsétáltam mellette és majdnem kikötöttem a Sagrada Família lábánál. Úgy éreztem, rossz házszámnál járok, így visszafordultam. Meg is találtam a Sagrada Famíliára cseppet sem hasonlító házat, majd a csengőt is. Azonban nem nyitott senki ajtót. Kicsit később érkeztem, mint amit jósoltam a szállásadómnak, de azt nem gondoltam volna, hogy nem lesz elérhető. Egy pár percre visszamentem a katedrálishoz, majd egy kis várakozás után újra becsengettem. Szerencsére ezúttal beengedtek és nem adták oda másnak a szobámat.

Egy bérház-szerű épület egyik emeletének egyik lakásába toppantam be. A nappali recepcióként is szolgált. Az nem derült ki, hogy a csajé-e a kégli, aki fogadott, vagy ő is csak egy lakrészt bérelt. Két másik szobában is laktak fiatalok, de nem tudom, hogy vendégek-e, vagy állandó lakosok. A nappaliból is nyílt egy másik lakásrész, ahol a csaj lakott. A lényeg, hogy kaptam egy pici, egyágyas szobát 4 éjszakára.

Amint lepakoltam, le is léptem, hogy még sötétedés előtt tüzetesebben meglessem a pár utcával arrébb álló Sagrada Famíliát, azaz a Szent Család-templomot. Amikor megláttam a tatarozó állványokat és a darukat, először majd megütött a guta. Hogy néz ki egy állványokkal megtámasztott templomról készített fotó? Csak később esett le az öt pöngő, hogy a Sagrada Família építését tulajdonképpen még soha nem fejezték be. Nem tudom, mi lehet olyan bonyolult, de már 1882-ben lerakták az első követ. És még mindig nincs kész. Remélem, befejezi az, aki elkezdte. 🙂 Ha én ilyen tempóban dolgoznék, már rég kirúgtak volna.

Mint sok más épület ebben a városban, ez a templom is Antoni Gaudí műve. Gaudí kedvelte a természetességet, az íveket, az ívelt vonalvezetést. Szerinte a természetben nincsenek egyenes vonalak. Ez tükröződik vissza a templomon és a többi művein.

Tizennyolc tornya közül a Jézus torony emelkedik majd a legmagasabbra, százhetven méterre. Ez egy méterrel alacsonyabb, mint a szintén barcelonai Montjuic domb. A mester azt vallotta, hogy egy emberi alkotás sem lehet magasabb Isten alkotásánál.

Sagrada Familia, vagyis a Szent Család-templom – a legmagasabb torony Jézus nevét viseli majd.

A nyugatra néző Szenvedés kapuja homlokzaton található egy négyszer négyes négyzetrács, rajta tizenhat számmal. A tizes kétszer szerepel. Ha függőlegesen vagy vízszintesen összeadjuk a számokat, mindig harminchárom jön ki. Egyes feltételezések szerint az összeg arra utal, hogy Krisztust harminchárom évesen feszítették keresztre. Ami még érdekes, hogy a tizenkettes szám hiányzik. Állítólag Gaudí nem hitt a tizenkét apostol létezésében.

Állítólag ez lesz a világ legnagyobb bazilikája, miután elkészül. Hát, ez az: elkészül ez egyáltalán? És mi van, ha soha nem készül el? Gaudí meghalt, nem szólhat bele. Hihetetlen, hogy ez a látnivaló befejezetlenül vonz milliókat évtizedek óta.

Már kissé későre járt, ezért nem léphettem be a templomba, de a múzeum még fogadott látogatókat. Be is libbentem, ahol bemutatták az egész templom projektet a kezdetektől napjainkig.

Sagrada Família, Születés kapuja homlokzat – Jézus születését és az élet teremtését ábrázolja

Reggel azon töprengtem, hogy még nem láttam eleget a katedrálist, ezért negyedszer is visszataláltam. Persze ezúttal a templom belseje izgatott. Ledöbbentem, amikor beléptem és észrevettem a markolókat, és az építészeket. Nem hittem a szememnek. Több, mint száz éve építik, de egy szaros oltárt nem bírtak még berakni. Ilyen hosszú lenne egy szieszta? Semmi látnivalót nem találtam. Nyílván azt felfogtam, hogy ez egy hatalmas főhajó lesz, majd ha elkészül. Dehát itt minden a “ha elkészül”-ről szól.

Lehetőség nyílt felliftezni az egyik toronyba, de sokáig hezitáltam ezen. Két eurót kellett lepengetni a liftért, de az eddig látottak nem győztek meg. Bevállaltam, de nem érte meg. Majd nagypapa koromban eljövök erre megint, hátha addigra beszerelnek legalább egy oltárt.

Kigyalogoltam inkább a Park Güell-be, Gaudí másik történetébe. Itt annyi turista mászkált fel-alá, hogy alig lehetett megmozdulni. Mindenféle furcsa építmények tarkították a parkot. Közel száz éve épült, de csak két épület készült el a tervezettből. Úgy látszik, Gaudí nekilátott sokmindennek, aztán felénél mindent abbahagyott. Ezért kellett gyakran az ebédjét is kidobni.

A tájkertészet jegyeit láthatjuk az alkotásokon. A mesterséges formák már-már jobban hasonlítanak a természeteshez, mint maguk a természetes formák. A főkaputól felvezető lépcső harminchárom fokot számlál. Tehát a Sagrada Familia után újfent megjelenik a bűvös harminchármas, vagyis Krisztus ennyi évet élt. Itt egy mozaik sárkány fogadja a látogatót, a lépcső pedig egy kőoszlopokkal teli erdőbe vezet. Némelyik kőoszlop egy meghajlott fához hasonlít. Eredetileg ide tervezték a piacot. A művész egykori háza manapság a Gaudí Múzeumnak ad otthont, ahol Gaudí bútorait és emléktárgyait tekinthetjük meg.

Barcelona, Park Güell

A barangolást folytatván Barcelona belvárosában elhaladtam Gaudí első fontos műve, a Casa Vicens mellett is.

Közben azért betoltam egy igazi, iberico sonkás szendvicset. Minden utcában lesben állnak a kocsmák, melynek pultjai fölött sonkák lógnak. Az eladó csak levesz egyet és elkezdi farigcsálni, amit aztán beletesz a szenyóba. Elmondhatatlanul ízletes sonka, a pármai a nyomába sem ér. Nem is óccsó.

A Nou Camp stadion aztán jobban érdekelt, mint bármi más Barcelonában. Azt kell mondjam, hogy az FC Barcelona legalább akkora látványosság, mint a többi. Főleg, hogy magyar vonatkozása is van. Ekkor még csak múzeumot és stadiont látogattam. Hatalmas nagy komplexum az egész. Ez a városrész nemcsak a foci stadionnak ad otthont, hanem a kézilabda csarnoknak is. Óriási élmény volt belépni a sportparkba. Elsőként Kubala László szobra fogadott.

Kubala 1951 és 1961 között szerepelt a katalán egyletben és háromszor pályára lépett a magyar válogatott mezében is. Csak hozzáteszem, hogy 1954-ben már spanyol válogatott volt, ezért nem játszott magyar színekben a svájci világbajnokságon és ezért nem lett Puskásékkal együtt ezüstérmes.

Kubala-szobor

Nem maradhatott ki egy csoportos stadiontúra sem, amelyre egy idegenvezető kalauzolt el. Benéztünk a vendégöltözőbe, ahol még egy jacuzzit is láttam. Ettől lenne jobb a spanyol foci a magyarnál? Majd kivezettek minket a stadionba, ahol senki nem szurkolt nekem. Próbáltam elképzelni, hogy milyen lesz itt pár nap múlva. A majd’ egy órás túra a sajtószobával végződött. A hazai öltöző kimaradt.

A múzeumot már önállóan kerestem fel. Rengeteg érdekes fotót és ereklyét mutattak be. A legjobbak viszont a két hosszú pultra rászerkesztett, éríntőgombos monitorok, ahol korábbi nagyságok fontos góljait játszhatjuk le. Jó sok időt el lehet ezekkel tölteni. És még csak nem is vagyok Barcelona-szurker.

Közel két óra bámészkodás és a meccsjegyem felvétele után visszatértem a belvárosba. Ez egy jó 4-5 km-es gyalogtúrát jelentett. Megvacsoráztam egy tapas bárban, mint a nagyok, majd véget ért a nap.