A keleti határvidék
Magyar karika – 3. rész
Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Csanádpalotát nagy meglepetésre egy pöpec minőségű bringaúton hagytam el. Mezőhegyesig meg sem álltam.
Itt áll a II. József király által alapított ménesbirtok, mely kétszáz éves épületekkel és egy parkkal dicsekedhet. Ottjártamkor építkezés folyt. Remélhetőleg hamarosan a lovasturizmus fellegvára lesz.
Mezőhegyesi lovarda
A Mezőhegyes és Battonya közötti táv igen keménynek bizonyult. A cirka tizenöt kilométeres, nyílegyenes szakasz hiába volt totál sík, akkora szembeszél fogadott, hogy az útközben eldörrentett tüsszentés eredménye visszajutott Mezőhegyesre.
Néha úgy éreztem, hátrafelé gurulok. Az erőfeszítésektől a nyelvem majd’ beakadt a küllők közé. Hozzáteszem, ekkor már három napja, vagyis a bácskai térség óta folyamatosan szembeszélben tekertem.
Valamelyest persze számítottam erre. Hiába a sík alföldi vidék, az nem jelent feltétlenül könnyed biciklizést. Célszerű áramvonalassá fogyni, mielőtt erretéved az ember.
Gyula, Kossuth tér
Gyulán aztán másfél napra leszálltam a bicikliről. Egy campinget választottam szálláshelyül, ahol az amúgy közvetlen és jó humorú házinéne eléggé hasraütésszerűen állapította meg a sátorhely árát. Például az előttem fizetőktől teljesen más összeget kért. Alkudozásom eredményre vezetett.
Épp a pünkösdi rendezvények kellős közepébe csöppentem. Ám a koncertek helyett jobban érdekelt a helyi vár, a kolbász múzeum, no meg a szabadkígyósi Wenckheim-kastély.
Gyula vára
A gyulai várhoz két fontos esemény köthető: az 1566 évi török ostrom és az 1695-ben történt visszafoglalás. Az ostrom idején a törökök szépen megszivatták a magyar védőket.
Előbb elvezették a várvédők számára létfontosságú vizet, majd megszegtek egy egyezséget. Az egyezség arról szólt volna, hogy a magyarok a szabad elvonulásért cserébe átadják a várat. Az apró betűs részen azonban ott állt, hogy a programváltoztatást jogát fenntartják a törökök. Így hát lekaszaboltak mindenkit, aki kilépett a vár küszöbén.
A visszafoglaláskor hasonló stratégiát alkalmaztak a császári seregek, ám a szomjaztatás helyett az éheztetést választották. Mindenféle ellátási lehetőséget elzártak a várvédő törökök elől, akik az üres hasukra hivatkozva végül megadták magukat.
A kiköltözés 1694. december 21-én kezdődött és három hét alatt ment végbe. Talán azért ilyen lassan, mert közben sült a karácsonyi bejgli és szilveszteri buli is volt.
Ortodox templom a román betelepülők tiszteletére
Ez idő tájt, köszönhetően a fent említett harcoknak és az elmocsarasodott területeknek, a gyulai térségben alig éldegélt valaki.
Az 1720-as években kezdődött el az újrabetelepítés. Elsősorban magyarok, románok és svábok érkeztek. Nem véletlen hát a gyulai városrészek elnevezése: Magyarváros, Nagyrománváros, Németváros.
Utóbbi szülötte az apai ágon sváb származású Erkel Ferenc, akinek a szülőháza ma is látható.
Szóval az új lakosok egyik legfontosabb megélhetési forrása az állattartás lett, legfőképpen a sertéstenyésztés. Olyannyira fellendült ez az ágazat, hogy a 19. század közepén már hatalmas állatvásárokat tartottak Gyulán.
1868-ban készült el az első vágóhíd, melynek jelenleg éppen romos épülete ma már a kolbászmúzeumhoz tartozik. Itt tudtam meg, hogy a gyulai kolbász receptjét egy bizonyos ifjabb Balogh József hentesmester alkotta meg. Ez a recept az idők folyamán semmit sem változott.
Termékeit még az 1910-es brüsszeli világkiállításra is elvitte, ahol aranyéremmel jutalmazták.
Erkel Ferenc szülőháza
Az 1935-ös brüsszeli világkiállítást sem hagyta ki a gyulai kolbász, ahol a létező legnagyobb elismerést, az arany diplomát kapta. De ekkor már egy bizonyos Stéberl András hentesé volt a Balogh-féle üzlet.
A Stéberl família a hentesüzem területén lakott a kommunizmusban is, amikor is hajnali kettőkor rájuk törték az ajtót, majd azonnal kihajították őket az utcára. Mondván, a hentesüzem mostantól a népé.
A gyulai kolbász szerencséjére aztán Rákosi egy erdélyi cigánnyal akarta bezáratni a húsüzemet. Azért szerencsére, mert ez a cigány értett a hentességhez és elérte Rákosinál, hogy változtassa meg a döntését.
Neki is köszönhető, hogy 1977-re egy napi négyezer sertés levágására és feldolgozására képes húskombinát épült, mely nemcsak a magyar pocakokat örvendeztette meg, hanem a korgó szovjet gyomrokat is.
Vagyis a politika gyakran beleszólt és beleszól a gyulai kolbász életébe. Hol negatívan, hol pozitívan. Az üzem jelenleg a gyulai önkormányzat tulajdonát képezi.
Stéberlék hentesüzlete
A múzeumban a hentességhez köthető gépek és felszerelések mellett egy munkarend is megtekinthető, mely az 1881-ben előírt rendeleteken alapult. Ez alapján a munkaszüneti napok közé tartozott az Áldozó csütörtök – Húsvét után a negyvenedik nap, – és az Úrnapja – Pünkösd utáni második csütörtök – is. Illetve volt részleges munkaszünet farsang utolsó napján.
Gyuláról még annyit, hogy Albrecht Dürer, a világhírű festő édesapja magyar volt, Ajtósi Adalbert néven született a ma már a városhoz csatolt Ajtóson. Aranyművesként Németországba emigrált, miután rájött, meg tud lenni túró rudi nélkül. Ekkor németesítette a nevét.
A szabadkígyósi Wenckheim-kastély cirka tizennyolc kilométerre fekszik Gyulától. Bár Békéscsabán keresztül kijelölt bringaút is vezet ide, én tömegközlekedéssel érkeztem. Magyarország egyik legfontosabb kastélyáról van szó, melyet a legendás Ybl Miklós tervezett neoreneszánsz és eklektikus stílusban.
Az építtető pedig Wenckheim Krisztina grófnő és férje Wenckheim Frigyes királyi főpohárnokmester, országgyűlési képviselő, aki egyben Krisztina grófnő unokatestvérének a fia. 1879-ben költöztek be új otthonukba.
A kastély egyedisége abban rejlett, hogy a vízellátást egy toronyban elhelyezett tartályból oldották meg, ahová gőzgép emelte a vizet. Akkortájt ez a megoldás pedig ritkaságszámba ment.
Az országot körbekarikázó bicklitúrám Sarkad irányába folytatódott, méghozzá kijelölt úton.
Majd elértem Mezőgyánt, ahol egy érdekes szolgáltatásra lettem a figyelmes: tejbegyűjtő. Számomra ez újdonság volt. Mivel zárva találtam, közvetlen információm nincs a mai funkciójáról.
Valaha azonban létezett olyan, hogy állami tejbegyűjtés, ahová minden tehéntartó köteles volt tejet beadni. Ezt egész éven át teljesíteni kellett. Az egy-egy tehénre eső községi átlag a békés megyei Mezőgyánban havi 30-60 liter volt.
Békési táj
Aztán elgurultam az akkor éppen épülő-szépülő geszti Tisza-kastély felé. Paparazzikat meghazudtoló módon lopóztam be az építési területre. Csak kifelé menet vett észre a portás, de mire lendítette volna páros lábát, már rég a bicaj nyergében ültem.
Gesztről az alföldi kéktúra nyomvonalán, vagyis egyenetlen terepen, egy hatalmas birkanyájat kikerülve jutottam el Biharugrára. Biharugra térsége a szomszédos halastavaknak köszönhetően rengeteg madarfajt vonz.
Ezek a halastavak azután létesültek, hogy a rossz minőségű termőföldeket más célra kezdték el hasznosítani. A tavakat ma is a Sebes-Kőrösből, szivattyúk segítségével táplálják.
Olyan madarak telepedtek le itt, mint a viharsirály, a nagy goda, a bíbic, a barátréce, a nagy lilik, a sztyeppi sirály, a réti sas vagy a vidra. Na jó, a vidra nem madár. Valamennyi állatfaj közös jellemzője, hogy egyikükről sem készítettem fotót.
Biharugrai tájház
Biharkeresztesen is jártam. Nevezetessége az a vízforrás, amelyet minden falu figyelmébe ajánlanék. Ugyanis manapság egyre kevesebb helyen található működő artézi kút.
Biharkeresztesen nem hogy szépen beépítették, de még kellemes árnyékot adó tetőt is kapott. A csapból érkező friss, hűsítő víz szinte életet mentett ezen a meleg májusi napon.
Feltehetően a Csibeitató névre keresztelt kocsmában is elolthattam volna szomjúságomat, ám a csapvíz nincs egy kategóriában a hideg kútvízzel.
Viszont keveseltem a biciklik számát a kocsma előtt. És a dülöngélők is inkább kint cseréltek eszmét.
Csibeitató
Hajdú-Bihar vármegyei tekergésem érintette a térség egykor legnagyobb sztárjának, Bocskai Istvánnak a kúriáját. Nagykerekiben áll, kissé elhanyagolt állapotban. A bejáratot klasszicista oszlopok díszítik, ám ezek nem Bocskaihoz köthetők, hanem a 19. századi felújításokhoz.
Végre útitársat kaptam. Neki is köszönhetően elég hamar teljesítettem a Létavértesig tartó szakaszt. Majd némi pihenőt követően, a bocskai csata emlékműjét érintve karikáztam el Bagamérbe. A környéken vertem sátrat.
Az éjszaka folyamán esett némi eső, és ez elgondolkodtatott a folytatást illetően. Már csak azért, mert erdei földúton terveztem továbbpedálozni. Bevállaltam.
Bagamért elhagyva bevetettem magam a rengetegbe. Pocsolya pocsolya hátán természetesen. A haladási sebességem ennek megfelelően lecsökkent. Nagyjából nyolc kilométeren át dagonyáztam. Kalandot akartam. Megkaptam.
Az 1604. október 15-én végetért Bocskai-csata emlékműve. A hazaiak nyertek 1-0-ra.
Nyírábrány első házai között is csak földút kanyargott. Sőt, várt volna még rám némi egyenetlen, bukdácsolós ösvény és tócsa, de a Penészlek és Bátorliget közötti várható kínlódást inkább kitöröltem az útitervből.
Milyen furva név: Penészlek. Mintha egy ige lenne: én penészlek, te penészlesz. Állítólag a szó szláv eredetű és valószínű tavat jelent, mert volt pár belőle a falu határában.
Ehelyett Piricsét és Nyírpilist érintve lyukadtam ki Bátorligeten. Piricsén útbaesett a temető. Meglátogattam, de nem szándékoztam ott maradni. Ekkor jutott ugyanis eszembe, hogy ivóvízhez jó hely lehet egy temető.
Nyírpilisen meg minden második kertben zenés sütögetés folyt. Az amúgy szegényes település lakói egymással versenyeztek decibelben.
Nyírségi táj
Határmenti országjárásom legborzalmasabb etapjára Tiborszállást elhagyva tértem rá. A csapás eleinte még tartalmazott beton nyomokat, de később már azt sem.
Egy centiméternyi sík szakasz nem akadt. Sőt, a sorozatos gödrök miatt igencsak oda kellett figyelnem. Laza fogtöméssel nem ajánlott végigmenni rajt.
Ráadásul felbukkant két fakabát, akik azt hitték, határsértőt fogtak. Nem hitték el, hogy már napok óta biciklizek.
Ilyen élményekkel vágtattam be Csengerre.