Baranyától a Marosig
Magyar karika – 2. rész
Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Biciklitúrám hátrahagyta az Ormánságot. Az első említésre méltó település a pár házból álló, fura nevű Tótokföldje. Az egy főre jutó méhészek száma nagy eséllyel itt a legnagyobb az országban. Nem nőgyógyász, méhész. Méhekkel foglalkozó polgár.
Aztán elkanyarodtam a beás cigányok által lakott Alsószentmárton felé. Egy Bitlisz nevezetű kocsma csalogatott ide.
Bevallom őszintén, nem mertem az ivó előtt hagyni a cangát. Szemközt, a buszmegállóban parkoltam le. Fránya előítélet. Pedig az egyik hűsölő-iszogató tag megkérdezte, miben segíthet.
Az ivó teraszán szinte megmoccanni nem lehetett. Ha az apraja nem is, a falu nagyja ott lazsált. Szerintem még ők is meglepődtek, amikor biciklis sisakban beállítottam oda.
A beás cigányok anyanyelve a román és a Wikipédia szerint rejtett kisebbséget alkotnak, vagyis nincs képviselőjük és nincs értelmiségi rétegük sem.
A Bitlisz
Innen földutakon pattogva, némi kerülővel jutottam el Oldba. Old egy zsákfalu, templomát bezsúfolták a házak közé, ezért tornya csak messziről látható. A falu déli vége egykor legelő volt. Most meg biciklis pihenő és játszótér.
Oldról közvetlenül Magyarország legdélebbi pontja felé vettem volna az irányt, de sorompóval elzárták az amúgy biciklivel kissé nehezen járható földutat. Ezért óriási kerülővel, betonon közelítettem meg a déli pontot.
Mely két kilométerre fekszik Beremendtől és egy kopjafa jelzi azt. Hozzáteszem, hogy ez csak az ország legdélibb, autóval megközelíthető pontja. A szó szerinti legdélibbet valahol a prérin, a horvát határnál kell keresni.
Beremenden van még egy látványosság, a kristálybarlang, ám előzetes próbálkozás és levelezés ellenére sem sikerült bejutnom.
Ehelyett termőföldi pedálozás következett. Ilyet sem éltem még át. A szépen kitaposott nyomvonalon vígan romboltam át. Ilocskánál köszöntött az újabb beton.
Majd az országúton csapatva értem el előbb a mohácsi csatateret, végül Kölkedet. Kölkedből indul ki az az út, amely bevezet a Duna-Dráva Nemzeti Park mélyére.
Arra számítottam, hogy a Lábasház nevezetű hostel tárt karokkal vár majd. Hát nem. Előre foglalni kellett volna, csakhát nem tudtam, hogy itt fog érni bármelyik este.
Sajnos nem volt lehetőségem bejárni a parkot, pedig nagyon tetszett volna. A kiürült kajakészlet és az éhség végül Mohácsig vezényelt.
Utólag kiszámítva, ezzel egész túrám leghosszabb napi adagját teljesítettem: Drávasztárától százhatvankét kilométert pedáloztam Mohácsig.
Ahol egyszer csak egy lovaskocsi nyargalt át a belvároson. Van még ilyen?
Mohácsi rév
Országjáró pedálozásomat némi hajókázás után a Duna bal partján folytattam. Méghozzá egy kitűnő bringaúton, az Eurovelo 6-on.
Az Eurovelo 6 egy Európát átszelő útvonal, mely az Atlanti-óceán francia partjaitól a Fekete-tengerig húzódik és Magyarországon a Dunát követi. Csatlakoztam rá egészen a szerb határig. Vagy a horvát határig? Nem egyértelmű.
A határon túli terület ugyanis vitatott. Történt, hogy a 19. századi folyamszabályozás előtt a Duna megyehatárként is szolgált. A folyó eltérítése után azonban a határvonalon nem változtattak. Jugoszlávia felbomlása után a horvát-szerb határt a hagyományokat követve húzták meg.
Igen ám, de ez egy elszigetelt térséget eredményezett. Vagyis elvileg hiába tartozik Horvátországhoz, onnan nem vezet abba a térségbe út. Ráadásul a szerbek úgy tartják, hogy a jelenlegi határ a mostani Duna vonalát követi és nem pedig a szabályozás előtti állapotokat.
Ezt a bénáskodást és civakodást egy pici falu amúgy magyar nyelvű lakói szívják meg igazán, akiknek Horvátországban bejegyzett címük van, mégis Szerbia felügyeli a területüket és csak Szerbián keresztül juthatnak el Horvátországba. Vagyis kizárólag útlevéllel.
Duna ártéri biciklipálya
A fentebb említett, kitűnő minőségű bringaútról letérve, átkarikáztam a karapancsai erdős, mocsaras területen, mely szintén áldozatául esett a Duna szabályozásának. Igaz, hogy kevesebb lett az árvíz, ám a terület szárazabbá vált, a nádasok helyét pedig felszántották.
Vagyis ezzel a lakók életformája is megváltozott. Karapancsa most a Mohácsi-szigeten fekszik.
Ahol a karapancsai kastély is. A Habsburg-ház egyik főhercege, Albert gondolta úgy 1879-ben, hogy ő itt szívesen vadászgatna és pihengetne. A felhúzott “kiskastély” azonban rövid időn belül szűkössé vált, a sok sznob vendég nem fért el.
Így hát lépett és a “kicsi” szomszédságában építtetett egy nagyobbat. Sőt, egy díszparkot is álmodott hozzá, ahol manapság tiszafák és virágágyak tetszelegnek. A ház vendége volt többek között Ferenc Jóska is. Biztos meghívták kakaóra.
1956-ban hatalmas, jeges árvíz sújtotta a birtokot. A kastély falán látható jel szerint cirka két méteres magasságig ért a víz. A környéken eddig három, világrekord agancsú gímszarvast ejtettek el. Legutóbb 1986-ban.
Karapancsai kastély
Következő megálló: hercegszántói Mária-kegyhely. Messziről látható, hatalmas Mária szobor emelkedik ki a termőföldek között. Sokác katolikusok imahelye. A sokác pedig egy horvát anyanyelvű kisebbség, akik Mohács és Bácska környékén élnek.
A legenda szerint egyszer egy parasztnak megjelent Szent Anna és a kisded Mária egy kút vízében. Én is vettem abból a drogból.
Szóval a paraszt annyira elhitette ezt a sztorit az emberekkel, hogy a kút zarándokhellyé vált. Ennek emlékére állíttattak ide előbb egy kápolnát, majd pedig egy Mária-szobrot.
Mária-kegyhely
Mezei bringázással folytatódott csodálatos kalandom. Bácsszentgyörgybe próbáltam eljutni.
Egy vakondtúrással jelzett mezei kereszteződésnél be is fordultam a falu irányába, ám a nyom cirka egy kilométer után elfogyott. Csapathattam vissza. Végül Szentgyörgy határánál értem el az újabb betonos szakaszt.
Nem ez volt az utolsó terepbiciklizésem. Gara után újra kipróbáltam. A legközelebbi bámészkodó helyet a német, szerb és magyar nyelvű lakossággal rendelkező Katymár után találtam meg: a Kígyós-tó késztetett satufékre.
Dél-alföldi mércével egészen szemrevaló horgászhely a puszta közepén. Rejtekhelynek tökéletes. Apró fa bungalók ölelik körbe.
Kunbajánál is sikerült zsákutcát választanom. Egy erdei utat zártak el kapuval és kerítéssel. Így betonon közelítettem meg a gyönyörű tompai Szent Anna templomot. A neogótika remekét színes palákkal fedték be. Emiatt is különleges. A budai Mátyás templom kicsinyített mása.
Kígyós-tó
A kelebiai templom sem éppen puruttya látvány
Kelebián tűnt fel először, hogy hiányzik a fű az udvarokból. A szőlőtőkéket is a kietlen, száraz földbe verték be.
Hallottál-e már Rózsa Sándorról, a híres betyárról, akinek még az apja is marhatolvaj volt? A “családi hagyományokat” a Sanyi is folytatta, csakhogy míg az apját agyonverték bűncselekménye miatt, őt csak másfél évnyi fogságra és százötven botütésre ítélték.
Ám meglépett a fogságból. A folyamatos bújkálásai során néha tűzharcokba keveredett, így hát gyűjtötte szorgalmasan a fekete pontokat.
A legenda szerint egyszer a pandúrok elszántan kergették. A betyár elvágtatott egy fa alatt, melynek egyik ágára felkapaszkodott. A lova továbbszaladt és a pandúrok az üres nyerget üldözték tovább.
Na, azt a fát én is meglátogattam. Ásotthalom határában áll századok óta. Hozzáteszem, én nem hagytam el a nyergemet.
Rúzsafa
A csinos Mórahalmon réteskóstolásba fektettem az időmet, majd ráfeküdtem a Szegedig húzódó biciklipályára. Amely épp a legforgalmasabb és legveszélyesebb részen, az autópálya feletti hídon szűnt meg. Érthetetlen.
Aztán elkanyarodtam a kiskundorozsmai, Faragó-féle, négylapátos szélmalom felé. Az eredeti malom 1821-ben épült és 1900-tól kezdték használni iparszerűen. A környéken volt még ezenkívül hét malom, de az 1879-es tiszai árvíz ötöt szétkapott. Ma már csak ez az egy létezik Szeged térségében. Zömök tornyát fehérre meszelték.
Szegeden ugyan bebarangoltam a centrumot és meglátogattam a fenséges dóm pompázatos, gazdagon díszített főhajóját, nem szándékoztam alaposabban megismerni a várost.
Dorozsmai malom
Hívott a természet. Na, nem úgy! Magyarország legmélyebb pontját, egy erdőszéli pihenőhelyet értek ezalatt Tiszasziget szomszédságában. 75,8 méterrel fekszik a tengerszint felett.
Találtam itt egy szuszékoló ipsét. A legmélyebb álmába szenderült a legmélyebb helyen. Ennél nincs lejjebb.
Soha nem gondoltam volna, hogy a magyar-szerb-román hármashatárnál fekvő Kübekháza lesz az a település, amelyik meglep. Majdnem továbbsuhantam, de feltűnt a rendezett főutca és a sok zöldellő fa. No meg a faluszéli körforgalomnál elhelyezett üdvözlő tábla, melyen ez állt: “A mi kis falunk”.
A kimondottan kulturált, virágos település még egy szép parkot is felvonultat a központjában. Hovatovább talán egyetlen vendéglőjében valami fantasztikusan mennyei gőzgombócot falatoztam. Soha nem láttam még ezt az eledelt étlapon.
Az ország legmélyebb pontja. Búvárfelszerelés nélkül látogatható
A mennyei gőzgombóc
Kübekháza
A Makóig tartó út kicsit kacifántosra sikeredett. Történt, hogy a kinézett földút egy részét felszántották és bevetették, vagyis potyára tekertem cirka egy kilométert.
Majd későn vettem észre azt a nyomot, mely a 43-as országút mentén halad Kiszombor felé. Vagyis mintegy hét kilométert országúton tekertem. Kiszombor és Makó között aztán már felkarolt a bicikliút.
A Makó és Nagylak közötti szakaszt jobbára a Marost követő gátakon és a földeken abszolváltam. Majd a sínek mentén haladva, egy kólás dobozokkal feldíszített fát érintve értem el Csanádpalotát.
Itt találtam rá kirándulásom egyik legfurcsább szállására. A panzió szolgáltatásai között elfért ugyanis egy lottózó, egy cukrászda és egy menza is.
Még időutazásra is lehetőség van: míg a szoba, különösen a zuhanyzó a legmodernebb időket idézi, addig a menzaszerűen kialakított étterem és az ócska műanyag kancsóban felszolgált, agyoncukrozott tea a nyolcvanas éveket.
Csanádpalota