Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Kissé kacifántosan, egy egész napos buszozás árán jutottam el Maquinéből a mintegy száz kilométerre fekvő Taquarába. Célom az volt, hogy ismét felfedezzek egy környékbeli vízesést. Ehhez azonban biciklire lett volna szükségem.
Szerencsére a szállásadóm annyira szívélyes és segítőkész volt, hogy végigtelefonálta a várost, csak hogy bringát szerezzen nekem. Sikerült.
Sőt, a bringakölcsönzős ürge eleinte még csak pénzt sem akart kérni a szolgáltatásért, mondván, ha jó ismerőse vagyok a szállásadómnak, akkor az ő jó ismerőse is vagyok. Persze nem hagytam, és fizettem.
A zuhatagig tartó cirka ötven kilométeres távot simán abszolváltam. Többnyire kertek alatt, teszem hozzá.
A hetvenhat méter magas chuvisqueiro (ejtsd: csuviszkéiru) vízesésről van szó, mely a vörös szikláival hamar ámulatbaejt. Még a zuhatag mögé is vezet út.
Csakhogy tele volt szeméttel. Flakonok, cigis és sörös dobozok borzolták a kedélyemet. Pedig maga a vízesés privát telken található, belépőt is kérnek a látogatáshoz.
Szemétgyűjtésbe kezdtem, az eredményt pedig elcipeltem a pénztárhoz. Ám ott senkinek még csak az ingerküszöbe sem moccant. Unott, lusta fejüket tovább támasztották. Végül az egyik tag hanyagul felemelte a kezét, majd az ujjával megmutatta az irányt a szemetes felé. Esze ágában nem volt segíteni.
A leszarom magatartásuk miatt aztán elgurult a gyógyszerem és leszórtam az egészet a pénztáros bódé padlójára. Persze, erre hívták a főnököt, aki ki akart rúgni a parkból. Nem hagytam magam.
Az aznapi programnak nem volt még vége. Hazafelé tartva elgurultam egy pitaja ültetvény mellett, majd megfürödtem a Sinos folyóban.
Visszatérve Taquarába meglátogattam egy elvitelre szakosodott pizzázót. Nem azt kaptam, amire számítottam, mégis így lett jó. Ugyanis csak elősütötték a pizzát és rárakták a feltéteket. A további sütést a szálláson intéztem el. Vagyis nem egy félig kihűlt pizzát majszoltam.
Szállásom házigazdája egyébként egy rendkívül sokat csacsogó nő volt, aki egy német-spanyol felmenőjű nő volt, aki titokban tartja német leszármazását. Állítólag Brazíliában még mindig a nácikra asszociálnak egy németes név hallatán.
Ennek ellenére sok a németes cégnév és utcanév errefelé. Sőt, az egyik szomszédos városban minden évben oktoberfestet tartanak.
Azt is érdekesnek tartottam, hogy állítólag Taquara környékén helytelenül beszélnek az emberek.
Mindezt a vendéglátóm beszélőkéje mesélte, aki egyik este még főzött is rám.
Sőt, annyira közvetlen volt, hogy elvitt kirándulni. Éppen a laptopja előtt ücsörgött és dolgozott, ám hirtelen úgy gondolta, elég a munkából, kell egy kis szünet.
Jött a fia is. Úgy döntött, velünk tart inkább, mint hogy iskolába menjen. Igaz, két pontja bánta. Pontozásos rendszer van az iskolákban. Pontosabban a magánintézményekben. Az elhanyagolt, lenézett állami oktatást kevesen, jórészt a legszegényebbek veszik igénybe.
Pontokat a tanárok tiszteletéért is lehet kapni, viszont rossz magatartás miatt veszíteni is lehet. Az például, hogy beszélt velem angolul, plusz két pontot ér. Azt mondjuk nem tudom, hogy bizonyítja.
Szóval egy folyópartra utaztunk, ahonnan raftingtúrák szoktak indulni, de lehet íjászkodni és paintballozni is. De nem találtunk személyzetet. Igazából nem is tudom, miért választotta ezt a helyet a nő. Ennek örömére elmentünk ebédelni.
Először láttam külön húsos embert, aki az orrom előtt, kérésre szelte a húst. Bár a legfinomabb falatnak számító picanhából (ejtsd: pikánnyá) nekem már nem jutott.
Szóval szépen eltöltöttük együtt a napot, még ha javarészt csupán kocsikázás is lett belőle.
Dél-amerikai csavargásom utolsó felfedeznivalója volt Gramado. Pont kifogtam egy borús, hűvös időszakot. Az állandó tizennégy foknak és a csöpögő esőnek nem örültem. Persze, akadtak napsütéses másodpercek is.
Gramado egy csilivili brazil település, a leggazdagabbak egyike. Házainak stílusában németes beütést fedezhető fel. Nem véletlenül.
Volt egyszer egy brazil bevándorlási projekt, amely érintette Rio Grande do Sul államot, vagyis Gramado térségét is. A legelső hullámban haminckilenc fő érkezett, méghozzá 1824 márciusában, egy Protector nevű vitorláson, Hamburg kikötőjéből.
Ezt a hullámot aztán még több követte. Még a második világháború után is telepedtek át németek Rio Grande do Sul államba. Akik természetesen földeket és különféle segélyeket kaptak cserébe, csakhogy segítsék a terület fejlődését.
Egyébként nem a németekhez kötődik a legelső, Brazíliába irányuló migráció. 1752-t tekintik kiindulópontnak, amikor néhány azori-szigeteki család költözött Rio Grande do Sul-ba.
Mindezt az akkori Portugál királyság kezdeményezte és ösztönözte. A mezőgazdaság fellendülését várták ettől.
Ráadásul akkortájt az Azori-szigetek túlnépesedett és a rossz földelosztások miatt gazdasági nehézségekkel küszködött. Hovatovább a vulkáni tevékenységek és a földrengések befolyásolták az ottani életet. Vagyis egyfajta félelemből is költöztek az azoriak Brazíliába.
Mindezeket egyébként Gramado történelmi múzeumában olvastam, amiről a helyi utazási irodás nem tudott.
Azt viszont még a kiállítás sem tudta, hogy Gramado a cseh bevándorlók körében sem volt ismeretlen. A szállásadóm a tanúja ennek, aki a város egy külső, parkos körzetében, egy dombtetőn élt a családjával. Kicsit messze ugyan a központtól, de imádtam a sok zöldet és a csendet. Laknék ott.
Gramado annyira csilivili, gazdag és már-már sznob, hogy sokan a legszebb ruhájukban korzóznak az utcákon. Különösen a nők. Mintha minden egyes nap ünnep lenne. Valószínű, az átlag brazil ide nem jön.
Ennek megfelelően az árak kissé elszálltak. Nem beszélve a rengeteg nyálas üzletről: külön van plüss maci bolt és plüss nyúl bolt. De rengeteg a csoki, a szalámi, és a boros üzlet.
Talán meglepetésként hangzik a belvárosban működő kürtőskalácsos. Igaz, román eredettel reklámozzák ezt az édességet. A választék elég széles, vanília fagyival együtt például én még soha nem ettem kalácsot.
Nagyon népszerűek a városi tavak is. Különösen a Lago Negro, ahol egy hattyús vízibicikli átszámítva tíz euróért kölcsönözhető.
Ám ami miatt igazán érdekelt Gramado, az a húsvét. Kevés hely van a világon, ahol ezt az ünnepet az utcára viszik. A feldíszített közterek és üzletek talán elsőre kissé giccsesek, mégis jópofák és adnak egyfajta hangulatot a városnak. Feltéve, hogy nem esik az eső közben.
A legemlékezetesebb esemény az est folyamán megrendezett nagypénteki körmenet. Mozgószínpadok vonultak végig a főutcán és minden egyes színpadon Jézus keresztre feszítésének egy-egy jelenetét mutatták be.
Tehát az egyik emelvényen például Krisztus Pilátus előtti története játszódott, míg a másikon Krisztus a keresztfán. De volt egy másik Krisztus, aki a keresztet cipelte, miközben ostorral csapkodták.
Egészen szépre és meghatóra sikeredett ez a körmenet. Egy biztos, a legkönnyebb dolga annak a Krisztust alakító színésznek volt, aki haldoklott.
Aztán meg a füstölőt szállító kocsi nem fért el a villanyvezetékek alatt, ezért némi szerencsétlenkedés költözött be az ünnepbe. De megoldották. Vajon minden évben ugyanazt a füstölős kocsit használják?
A gramadoi húsvét többi programja természetesen leginkább a giccsről és a gyerekekről szólt. Ám a jelmezes felvonulás legalább annyi kiváncsiskodót vonzott, mint a nagypénteki körmenet.
Ezzel dél-amerikai kalandozásom érdemi része befejeződött. Gramadóból Porto Alegrébe utaztam, ahol egy brutál egyszerű, szegényes “lebujban” szálltam meg. Vártam, mikor vágják ki a vesémet.
Porto Alegréből Sao Paulóba repültem, ahol szusszantam pár napot, és viszontláttam a barátaimat. Végül hét hónappal az érkezésem után elhagytam a Dél-Amerikát.
Ami Brazíliát illeti, összegzésként annyit megállapítottam, hogy itt él a világ egyik legkedvesebb, legbarátságosabb és legközvetlenebb népe. Bárkivel találkoztam, úgy éreztem, mintha már régi cimborák lettünk volna. Nem véletlen az ingyen vacsora és a majdnem ingyen biciklibérlés.
Ami még örömteli volt, az a stoppolás. Még a kissé eldugott területeken is könnyedén ment. Legalábbis Rio Grande do Sul államban. Sőt, volt olyan, aki felajánlotta a tartalék dzsekijét, nehogy megfázzak.
Érdeklődőek is, bár az meglepett, hogy a magyar nyelvről sokan nem is hallottak. Volt aki a hollandot, más a németet vagy az oroszt tippelte Magyarország hivatalos nyelvének.
Érdekes jelenségekből sem volt hiány. Ilyen például az országúti elágazásoknál látható, kijáratot jelentő, jobb kéz felé eső sáv. Ezt a sávot balra kanyarodás esetén veszik igénybe. Tehát nem a felezővonal közelébe húzódnak az autósok, hanem erről a bizonyos sávról keresztezik az országutat. Vagy ha nincs ilyen sáv, akkor általában lehúzódnak az út jobb szélére, elengedik a mögöttük jövőt, majd balra fordulnak.
Itt említeném meg a sajtburger jelenséget. Brazíliában ezt xis-nek (ejtsd: sisz) hívják. A “sisz” pedig az angol cheese (sajt) áthallása. Viszont húspogácsa nem feltétlenül jár hozzá. Készíthetik ugyanis csirkehússal, szalonnával vagy sonkával is.
És ha már étel: országszerte népszerűek az önkiszolgáló étkezdék. Valamennyi svédasztalos és az árat az adag súlya szerint állapítják meg.
No de az egész dél-amerikai portyámról is hadd írjak pár sort: életem első maratoni utazása fergetegesre sikerült. Számtalan felejthetetlen élményben volt részem.
Nehéz kiemelni egy látnivalót a sok közül, ám mégis azok fogtak meg leginkább, amikhez még csak hasonlót sem láttam korábban.
Ilyen például a Szívárvány-hegy és a Puno fesztivál Peruban, a vulkánok, a márványbarlang és a rengeteg féle kék víz szín Chilében, a sómező Bolíviában, valamint a Gleccser Nemzeti Park és a pingvinek Argentínában. Brazíliából talán az Iguazú vízesést és a Lago Azult emelném ki.
Arra is rájöttem, az utazásba is bele lehet fáradni egy kicsit. Amikor már nem vágyik az ember újabb látnivalóra. Vagyis jól esett a hét hónapnyi kikapcsolódás után kikapcsolódni. Otthon. Ettől függetlenül bízom abban, nem ez volt az utolsó maratoni kalandozásom.
