Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Rio Grande do Sul állam (ejtsd: riu grándzsi do szul) atlanti parti sávjába tettem át székhelyemet. Pontosabban Cambara do Sul településre.
Már az odaút során felfordult a világ egy kicsit. A vidéki Brazíliában más szokások dívnak. Például a buszjegyet leszálláskor, a sofőrtől kellett megváltanom.
Vagy említhetném a közel sem egyértelmű csatlakozásokat. A menetrendek nem feltétlenül igazodtak a valósághoz, az állomások pénztárosai pedig nem igazán voltak urai a kialakult helyzetnek.
Az utcákat hangfallal felszerelt hírdető járgányok járták.
Cambara do Sul egy apró falu. A helyiek egykor fakitermelésből éltek, ma a farmgazdálkodás a legfontosabb megélhetési forrás. A turizmus viszont rohamosan fejlődik köszönhetően a környék szurdokainak. Kár, hogy ezt a fejlesztést nem a buszjáratok kialakításával kezdték.
Autó nélkül ugyanis nem egyszerű meglátogatni ezeket a szurdokokat. Biciklit bérelni pedig csak horror áron lehet.
Kivéve, ha azóta a Cape Town hostel főnöke beinvesztált néhány kétkerekűbe. Nála szálltam meg és elpöttyintettem neki, hogy vágjon bele a bringakölcsönzésbe.
Szóval nem csoda, hogy mindkét látványosságot stoppal értem el. És még csak nem is vártam sokat a segítségre. Sőt, a Fortaleza-kanyonhoz szállító sofőr felajánlotta a tartalék dzsekijét, mondván fúj a szél és hideg van. Nem éltem vele.
Ami a szurdokokat illeti, a legszebb talán az Itaimbezinho (ejtsd: itaimbezinnyu) és a Fortaleza.
Ebben a térségben a hegyvidék és a tengerparti lapos sáv között lényegében nincs átmenet. A tengerszint feletti magasság hirtelen, a kanyonoknál esik le.
Az Itaimbezinho-kanyon közel hat kilométer hosszú, kilencszáz méter mély és tele van vízesésekkel. A hatalmas mélység az oka annak, hogy mire a magasból induló vízesések földet érnének, ködbe vésznek. Az alacsonyabb pontokról mélybe zuhanó vizek alkotják az óceán felé csordogáló Boi folyót.
Az évi átlagos hőmérséklet nagyjából tizenhat fok. A nagy magasságkülönbség miatt kialakult légnyomásdifferencia gyakran okoz felhős időjárást.
A látogatóközpontok kilátóiról a vízesések és a szakadékok remekül szemügyrevehetők, feltéve, hogy a köd nem piszkít bele a panorámába.
Az Itaimbezinho-kanyon falai közé a síksági településről, Praia Grandeből (ejtsd: prájá grándzsi) kiindulva és egy patakban lépkedve juthatunk be. Kizárólag túravezetővel látogatható. Az ezzel kapcsolatos logisztikát azonban nem bírtam összehozni.
A Fortaleza-kanyon egy másik útvonalon érhető el Cambarából. Talán impozánsabb, jobban belátható, mint az Itaimbezinho. Hét és fél kilométer hosszú és nyolcszáz méter mély. Vulkanikus láva alakította ki a Föld legeslegnagyobb magmás eseménye során, százhúsz millió évvel ezelőtt.
Mintha csak tegnap lett volna.
Cambarában egyébként öt napot töltöttem. Egyrészt a kanyon pénztárainak nyitvatartásához kellett igazodnom, másrészt remek szállást és igen kedves, barátságos személyzetet fogtam ki.
Sőt, a szintén közvetlen vendégeknek köszönhetően ismerkedtem meg a chimarrao (ejtsd: csimárráo) ital készítésének módjával.
A chimarrao a gaucho kultúra része. Spanyol nyelvterületen matének nevezik. Négy alkatrész szükséges hozzá: őrölt mate levél, meleg víz, a bombilhának (ejtsd: bombijjá) nevezett fém szívószál és a lopótökből készült pohár. Esetleg még a termosz, ha a nedű nem kerül azonnal elfogyasztásra.
Óriási rituálé előzi meg a készítését. Nem mindegy, milyen meleg a víz és nem mindegy mennyi őrölt levelet adnak hozzá. A túl forró, vagyis cirka nyolcvan foknál melegebb víz megégetheti a leveleket, ami keserű italt eredményezhet.
Az se jó, ha közvetlenül ráöntik a vizet a levelekre. Ezért a matével teli poharat megdöntik, oldalra rázzák a tartalmat és így juttatják be a vizet a pohár aljára.
Járókelők, tömegközlekedők és otthon relaxálók kezében egyaránt gyakran látni. A brazil verzió egyébként nem annyira erős, mint például az argentin, amit matének hívnak.
Az öt nap alatt jutott idő rövidebb csavargásokra. Így jutottam el a Tio Franca (ejtsd: csiu fránká) vízeséshez és a Lajeado das Margaridas (ejtsd: lázsiádu dáz márgárídáz) nevezetű víz alatti sziklaformációhoz.
A sekély Camisas folyó az oka, ami miatt a formációból semmi sem látszik. Átfolyik rajta. A táj viszont parádés. A környék zöld dombjai, a csordogáló víz nyugtató hangja és a csend teremtik meg az idillt.
A hely magánterületen található ugyan, némi jattért cserébe bármikor megtekinthető. Akár lóháton is, szervezett körülmények között.
Arról nem is beszélve, hogy a környék zöldellő dombjain őshonos a különleges alakú délfenyő.
Cambarából az Atlanti-óceán partján fekvő Torresbe utaztam. A mintegy hetven kilométeres távolságot sikerült másfél nap alatt abszolválnom, hála a tömegközlekedésnek.
Torresben találtam rá utazásom talán legigénytelenebb szállására. AirBnB-n böktem ki.
Egy egész kis lakást kaptam málló vakolattal, fülledt idővel, koszos fürdőszobával, düledező bútorokkal és szomszédból áthallatszó tv műsorokkal. Legalább olcsó volt. Söpréssel kezdtem. Eközben a tulaj elugrott ágyneműért, mert az sem volt.
Torres legnagyobb szenzációja a tengerpart. Ez az a régió, mely átmenetet képez az északabbra fekvő sziklás partszakasz és a délre fekvő, végtelen homokos tengerpartok között.
A Torreshez tartozó délre eső strandot Guaritának hívják. Itt látható a Guarita szikla és a Guarita hegy is. Mindkettő arról tanúskodik, hogy valaha Afrika és Dél-Amerika partja összeért. A Triász korban a ma ismert kontinensek egyetlen egy megakontinenst alkottak, amit Gondwanának hívnak.
A várost keresztező folyó partján különleges állatokat pillantottam meg. Ők a vízidisznók. A világ legnagyobb rágcsálója. Bármilyen síksági vízparton eléldegélnek és egyre gyakrabban fordulnak meg lakott területen. Jópofák voltak a kölkök, ahogy egymás hegyén hátán pancsoltak a vízben. Egy felnőtt példány méretre egy kisebb házidisznóhoz hasonlít.
A következő desztinációm Maquine falu és annak térsége volt. Az egyik korábbi részben említettem, hogy meghívtak egy podcastba. És a műsorvezető ajánlotta a figyelmembe ezt a tájegységet. Leginkább a dzsungelek és a vízesések miatt.
Egy idilli fekvésű folyóparti campinget választottam szálláshelyül, ahol gyakori vendégek voltak a kormos íbiszek.
Nulla portugál tudásom ellenére párbeszédbe keveredtem a camping tulajával. Annyit azért megértettem például, hogy a környék települései csupán negyven-ötven évesek.
A beszélgetésért cserébe ingyen banánnal és acai lével jutalmazott a krapek. Az acai (ejtsd: aszai) az Amazóniában termő acai pálma szőlőnél kisebb szemű, bordó gyümölcse.
A fent említett folyó felső folyásánál, vagyis mintegy harminc kilométerre Maquinétől, a dzsungel mélyén, több szépséges vízesés és medence bújik meg. Közülük látogattam meg az egyiket, méghozzá a Garaipát.
Tömegközlekedés híján két stoppal és egy hosszú gyaloglással értem el. Némi fűrdőzésre vágytam, de a brutál hideg víz megálljt parancsolt. Ettől függetlenül megérte. Elbűvőlő volt, amit láttam.
Maquinétől nem messze vert tanyát egy cachacát (ejtsd: kácsászá) készítő üzem. Ez egy cukornádból készült, nagyjából negyven fokos párlat. Egy aranyszínű, átlátszó pia, melynek színét a fa hordónak köszönheti.
Három fázisú erjesztésen megy keresztül. A lepárlást rézüstökben végzik. Az íz korrigálásához cukrot és ivóvizet használnak.
A cachaca a caipirinha koktél alapanyaga.
Az üzemlátogatáshoz kóstoló is járt. Kétféle évjáratot és még kétféle ízt, a fahéjasat és a banánosat próbáltam. A fahéjas mindent vitt.
