Legújabb cikkek
- Látványos szurdokok Vorarlberg - 3 2025-10-26
- Montafon régió Vorarlberg - 2 2025-10-24
- Alpesi terepen Vorarlberg - 1 2025-10-22
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
Arequipa városa és a Colca canyon közötti buszút számos furcsaságot tartogatott. Például először láttam úticélokkal kimatricázott szélvédőket buszokon. Addig bolíviai szokásnak véltem. Aztán módfelett vicces látvány volt a kormány mögött elhelyezett wc papír tekercs.
Arequipából nem szabadultunk ki egyszerűen. Hatalmas káosz uralkodott a városi utakon. Leginkább a kresz hiányzott. Elérkeztünk egy olyan kereszteződéshez, ahová az öt elágazóból kettő egymással párhuzamosan ért be. Lámpa sehol. A baloldali útról jobbra kanyarodtak a pilóták, a jobboldaliról meg balra. Teljes felfordulás.
Aztán a sofőr minden logika nélkül váltott a párhuzamosan futó főutak között. Persze a kietlen földön át, nem a kijelölt sávban. Aztán megállt utasokra vadászni. Épp elfogyott a türelmem, amikor végül sikerrel járt.
Később a kanyargós országúton utolértünk egy guruló házat. Pontosabban egy kamiont, amelyik két sávnyi széles épületet fuvarozott. A szembejövők legnagyobb örömére, persze.
A táj eközben és egészen a Colca Canyon kapujának számító Chivay faluig mit sem változott. Kietlenség mindenütt. No meg rengeteg vikunya és legalább ennyi szemét. Aztán a távolban felbukkant néhány vulkán, közülük az egyik füstölgött is. Majd egy szerpentint abszolválva beértünk a célba, Chivayba (ejtsd: csiváj).
Chivay kopár hegyek között bújik meg háromezer-hatszáz méter magasan. Északi határánál, egy szurdokot áttörve folyik a Colca folyó. A település házai szegényesek, határán teraszos földművelés alakult ki. A terek, az utcák békések, hangulatuk hegyvidéki. Az asszonyok közt többen népviseletben járnak.
A gyarmati időkben az arany miatt virágzott a település, most elvileg a turistáktól. Bár elég keveset láttam belőlük. Pedig még kölcsönözhető biciklik is akadnak a faluban. Igaz, rozsdásak, de a fék és a váltó működik.
Nem is kellett több, elkerekeztem a fél órányi tekerésre található Yanque (ejtsd: jánké) faluba és a szomszédságában fekvő Chacapi (ejtsd: csákápi) termálfürdőhöz.
A termőföldekkel körülölelt Yanque még szerényebb, mint Chivay. A házak roskadoznak, a főtér üres, faragott homlokzatú, vaskos tornyokkal rendelkező templomát mintha évtizedek óta tataroznák. Hol vannak a helyiek?
A termálfürdő innen még pár kilométer lejtmenet. A Colca folyó mindkét partja fölött, kövekből kialakított piciny medencékben lányok pancsolnak. Pár száz méterrel arrébb egy gyógyszálló vendégei áztatják lábukat a harminc fokos vízben.
Másnap átköltöztem Cabanacondéba, hogy közelebb legyek a kanyon legmélyebb részéhez. Majd megindítottam a gyalogtúrámat a katlanba.
A San Miguel kilátónál indult ki az ösvény, de rögtön egy akadály megállított. Úgy hívták, belépőt szedő asszony. Hetven solt kért, vagyis mintegy tizenhét eurót. Teljesen elhűltem. Alkudozni kezdtem. Végül megengedte, hogy a dél-amerikai turistáknak kalkulált negyven solos árat fizessem ki.
Egyébként a jegy más kirándulóhelyekre is érvényes és öt napig használható fel. A sziklafalak peremén lefelé kígyózó ösvény eleinte könnyed volt, később meredekké és csúszóssá vált. A hatalmas katlan mélyén feltűntek a Sangalle oázis házai.
Majd egyre inkább csökkent az élmény faktor, hiszen egyre többet néztem az orrom elé az orrabukást elkerülendő. A kiinduló ponttól hat kilométerre húzódó híd volt az első vízszintes terep. Innen tizenöt percnyi sétára találtam egy fogadót, a Posada de Royt. Eszméletlen szép helyen fekszik. Teraszáról a katlan túloldala, vagyis a szinte függőleges sziklafalak láthatók. Itt kellett volna megszállnom.
A késői ebéd remekül sikerült: a spárgakrémlevest főétel gyanánt alpaka hús követte rizzsel és avokádóval. Desszertre papaját majszoltam. Az avokádó egyébként elég népszerű egész Peruban. Még szendvicsben is simán előfordul.
Amúgy a fogadó közelében fekvő San Juan de Chucchóból (ejtsd: szán huán de csuccsó) túraösvények indulnak ki, tehát a kanyon több napra való kalandot ígér. Nem éltem vele.
A neheze ugyanis csak ezután jött. A cirka ezer méternyi szintkülönbségnek újból nekifeszültem, ám ezúttal felfelé. A szurdok legfelső szakaszáról még hallottam a Colca folyó csobogását. Épp sötétedés előtt értem a cabanacondei szállásra.
Másnap a Pinchollo gejzír és annak működtetője, a Sabancaya vulkán csábításainak próbáltam eleget tenni. A gyalogtúra során senki nem kért jegyet, igaz, egyedül szeltem a kilométereket.
A Hualca Hualca hegy lábánál felszínre törő gejzírre nehezen találtam rá, ugyanis a jelnek számító gőzt a szél befújta egy szűk katlanba. Elsőre az uszoda szag döbbentett meg, másodjára a gejzír alatti patak hideg vize. Maga a gejzír igazán látványos és hangos, bár a kilövellt vízsugara pici.
A füstölgő Sabancaya vulkánról végül idő hiányában lemondtam.
Helyette a tömegturizmus kilátóihoz gyalogoltam sok-sok kilométeren át. Próbálkoztam volna stoppolással, de az üres utakon nem sok esély mutatkozott rá.
A kilátópontokról nem látható a szurdokban folyó Colca, de a drámai sziklafalak kárpótolnak. És ha még néhány kondorkeselyű is a látómezőbe téved, az már döfi.
A Colca Canyon egyébként a világ második legmélyebb szurdoka, igaz, a teteje alatt a kissé távolabb fekvő vulkánokat értik.
Szerencsére colectivóval, azaz mikrobusszal tértem vissza Cabanacondéba. A szállás közös fürdőiben tisztaság uralkodott ugyan, de míg az egyikben volt villany és meleg víz nem, addig a másikban meleg víz volt és villany nem. Amelyikben nem volt meleg víz, ott a csap is el volt törve. A fűtés persze az egész kócerájból hiányzott. Szokásos módon vastag plédek álltak ellen meg az éjjeli nulla fok éles karmainak.
Cabanacondét Chivayhoz hasonlóan elkerüli a tömegturizmus, a szervezett utakat csupán az előbb említett kilátókhoz viszik. Pedig a nyugis településről több túraútvonal kiindul.
A Colca folyó vidéke demográfiailag is érdekes. Felső folyása, vagyis Chivay környéke az ajmara nyelvet beszélő collagua nép területe, míg Cabanaconde térsége a kecsuául beszélő cabana etnikumé.
A collaguák eredetileg az Andok magasabb vidékeiről vándoroltak ide, közösségük a 13-15 század között élte virágkorát. Hitvallásuk szerint ők a Collaguata vulkán gyermekei.
Textilben erősek. Láma vagy alpaka rostokból szövik a ruházatukat, valamint a palástot és a takarót. A nők kalapjai fehérek és színes flitterekkel díszítettek. Kemény anyagból készül, karimájának elejét lefelé hajtják. Ruháik színesek, a festékanyagot a kosenil nevezetű tetűből nyerik. Legjellemzőbb szín a piros, a világoskék és a fehér.
Chivayban a főtéri szobrok szoknyás collagua férfiakat is ábrázolnak, ám a hétköznapokban ilyet nem látni.
A cabana etnikum ugyancsak textil őrült, szövési technikájuk a collaguákéhoz hasonló. A nők laposabb, lekerekített kalapot hordanak. Karimájukat hátul felhajtják. Díszítésük aprólékos, kívül-belül színes. Mellényük, szoknyájuk ugyancsak gazdagon hímzett.
A prehispán időkben mindkét nép kultúrájára jellemző volt a csecsemők koponyájának deformálása. Míg a collaguák a magasabb, elkeskenyedő koponyájú gyermekeket preferáltak, a cabanák a laposabb fejformát választották. Ennek a hagyománynak a spanyolok vetettek véget. Érdekesség még, hogy míg az ajmara és a kecsua nőknél a két copf a megszokott, a cabanák és a collaguák megelégszenek az eggyel.
Utolsó óráim ketyegtek Peruban. Az Arequipába tartó korareggeli járaton óriási tumultus alakult ki. A fél falu és ötven kiló cukor szállt buszra.
Férfiakon, nőkön egyaránt kalap fityegett. Néhány nő díszes ruhát is felvett. Egyikük fokhagymával kente a csuklóját és a homlokát. Beszélgetésük gyakori témája volt a vallás. Azt ecsetelték, kinek mit mondott a lelkész.
Aztán hirtelen egy fickó felállt, a busz elejébe dülöngélt, majd szónokolni kezdett az egészségről. Szerinte azt nem lehet megvenni, illetve az ember akkor boldog igazán, ha az egészsége rendben van. Csakhogy az állandó stressz sok problémát okoz. Ezért az embernek több vitaminra, ásványianyagra és fehérjére van szüksége. Ekkor előrántotta a Maca Negra nevezetű étrendkiegészítőit és üzletelésbe kezdett.
Arequipából szinte óránként indulnak buszok Tacnába, a chilei határ közelében fekvő városba. Arequipát elhagyva előbb kisebb szőlösök bukkannak fel, aztán hatalmas, körbekerített, sík magánbirtokok immáron a sivatagban, a semmi közepén. Majd bekebeleznek a dombok. A kietlenség és a szárazság az úr továbbra is. Teljes nihil.
Aztán egyszer csak a busz megállt és a sofőr letessékelt mindenkit. Kiderült, csomagvizsgálaton kell átesnünk. De csak a kézipoggyászomat világították át, a hátizsákomat nem kellett elővennem a csomagtartóból. Végül hat és fél órás, súlyosan fárasztó utazást követően értük el Tacnát. Ahol némi alkudozás után megszálltam egy pályaudvar közeli hotelben.
Másnap reggel újabb buszozásra került sor. Öt percet kaptam, hogy megváltsam a chilei Arica városába szóló menetjegyet és kifizessem pluszban a szokásos felszállási díjat. A sofőr elkérte ellenőrzésre az útlevelemet és a határig vissza sem adta. Ezzel perui kalandom véget ért.
Peru eszméletlen szép és változatos ország. Változatosságát a keveredések is bizonyítják: gazdag és szegény, modern és ősrégi, mezőgazdasági és városi, bennszülött és fehér. Illetve a gasztronómia szempontjából perui és kínai.
Rengeteg élmény ért az öt hét alatt. Vinicunca csíkos hegyei messze kiemelkedtek közülük. Machu Picchu a kanyarban sincs.
Peru végtelen szabadságot adott. Oda mentem, ahová akartam és akkor, amikor akartam. Teljesen önállóan, saját szervezésben, ad hoc módon utaztam át a déli régiókat. Az utazási irodákat messze elkerültem. Csupán a Machu Picchuhoz és a Puno fesztiválhoz alkalmazkodtam. A főző és növénytermesztő órák vezetői szinte azon nyomban a rendelkezésemre álltak.
Imádtam a rugalmas tömegközlekedést. És annak ellenére volt rugalmas, hogy a colectivóknak nevezett mikrobuszok üres üléssel nem indultak el. Amint megjelentem egy buszállomáson, kezembe nyomták a névre szóló helyjegyet és pár percen belül már úton voltunk.
A mikrobuszosok és az iránytaxisok őrülten vezetnek, a nagyobb távolsági buszok biztonságosabbak. Ezeken a nagyobb buszokon rendszeres az USB csatlakozó és a leszállást kopogással jelzik. Ugyanis a sofőr és az utastér közötti ajtót bezárják a felszállás után.
Peru a furcsaságok országa is. Például a visszajárók körüli hercehurcát napi szinten megtapasztaltam. Bár végül mindig megoldották, soha senkinél nem volt apró. A bankautomatákból egyszerre felvehető maximális pénzösszeg nagyjából száztíz euró.
A boltok többségében a hűtők ki voltak kapcsolva, ennek eredménye a langyos víz és üdítő.
A reggelenkénti járdalocsolás nagy sláger. Percekig folyatják a vizet a slagból.
Jókat mulattam a Cusco határában sárga szatyorral legyező asszonyokon, akik így próbálták becsalni a sofőröket az üzletükbe.
Tanúja voltam annak az eseménynek, amikor egy áruszállító teherautós leállt az út szélére, megvárt egy utasokkal teli mikrobuszt, áruinak egy részét átpakolta a mikrobuszba és az vitte tovább.
Amikor a csokifarmról utaztam vissza Quillabambába, egy rozsdás, ütött-kopott, őskori verdát hajtó iránytaxis vett fel. A nagy melegben füstölögni kezdett a motorja, de szerencséjére egy útszéli vízeséshez értünk.
Aztán nagy élmény volt elbeszélgetni egy vendéglőssel, aki amúgy a kajáldája mögötti zuhatagokat is őrízte. Diskuráltunk gazdasági helyzetről, háborúról, fociról. Magyarország teljesen fekete folt volt az agyában. Azt hitte, Európában mindenki angolul beszél. Mivel nála kajáltam, adott némi kedvezményt a vízesésekhez szóló belépőből. Így sem érte meg – zárójel bezárva.
A peruiak és a többi dél-amerikai nemzet között két közös nevezőt találtam: az egyik a kilóra mért pékáru, a másik pedig a blokkokban gondolkodás útbaigazítás során. Nem sarkokról vagy utcanevekről beszélnek tehát. Menj két blokkot előre, majd három blokkot balra – mondják.
A szállásokkal általában meg voltam elégedve. Eleve egyszerűeket választottam. Bár a matracok olykor kényelmetlennek bizonyultak, illetve közös fürdő esetén nagy volt a dzsuva. A kaja eszméletlenül olcsó, főleg, ha a helyi kifőzdéket részesíti előnyben az ember. A gyümölcsökért odáig voltam, a választék hatalmas: mangó-, papaya- és banánhegyekbe úton-útfélen belebotlottam.
Lakosai konzervatívak mind öltözködésben, mind a hagyományaikat és a vallást tekintve. Angolul kevesen értenek. Viszont talpraesettek és segítőkészek.
Bármikor visszamennék Peruba, hogy felfedezzem az északi régiókat és a dzsungeleket.
De most irány Chile!