Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
A Yungas (ejtsd: jungász) egy csapadékosabb, erdős biorégió az Andok keleti lankáin. Ennek legvonzóbb látnivalói Corioco környékén találhatók.
Maga a város egy hegy oldalában csücsül. Mély, sűrűn benőtt szurdokok, felhők által ellepett hegycsúcsok, csendes falvak, kávéültetvények és citrusfélék ölelik. Extrém sportolási lehetőségekben sem utolsó.
Legnagyobb attrakciója a világ legveszélyesebb útvonala. Mielőtt az új országút megépült volna 2007-ben, a La Paz és Coroico (ejtsd: koroiko) közötti közlekedést erre terelték. Rengeteg veszélyt hordozott magában. Évente átlagban huszonhat autó zuhant a szakadékba a függőleges sziklafalak tövében kanyargó keskeny, sáros útról.
Ma már kizárólag a biciklistáké és az őket kísérő mikrobuszoké a terep. Az egyenetlen ösvény több helyen csupán három méter széles, a függőleges szakadékok elérik a hatszáz méter mélységet.
A hegyvidéki kiindulóponttól a völgyben fekvő Yolosita (ejtsd: joloszitá) faluig harminchat kilométer hosszú, a szintkülönbség pedig háromezer-hatszáz méter. Védőkorlátokat csak nyomokban tartalmaz.
Az önfeledt száguldozáshoz strapabíró, downhill pályákra alkalmas bicikli és tökéletesen működő fék szükséges.
No meg bátorság és józan ész. Ezt hoztam én. A bringát, a sisakot és a védőfelszerelést béreltem. Méghozzá Coroicóban, egy ügynökségtől, melynek vezetője velem tartott. Mivel én voltam az egyetlen adrenalinfüggő a településen, nem kalauzom kocsijára pakoltuk fel a bringákat, hanem egy helyijáratként funkcionáló mikrobusz tetejére. Logisztikai szempontból ezt tartotta ésszerűbbnek a csóka.
Mivel ezek a buszok üres üléssel nem indulnak el, vártunk egy keveset, míg összegyűlt a kellő számú utas. De aztán nekilódultunk. Előbb le a völgybe Coroicóból, majd a völgyből fel négyezer méter magasságba. A “halálút” elágazásánál kipattantunk, rápattantunk a nyeregre és már száguldoztunk is az izgalmasnak ígérkező lejtőn.
Majd elértük a gyönyörűen szép, növényekkel benőtt sziklafalakat és a mély szakadékokat. Itt-ott mohákkal szegélyezett vízesések tették sárossá a pályát. A keskenyebb részeken el nem tudtam képzelni, anno hogy fért el egymás mellett két autó. Bámulatosan szép táj. A felhők teljesen eltakarták a magasabb pontokat, ezáltal misztikussá téve a környéket.
Nagyjából féltávnál, két fedett pihenőpont között eleredt az eső. Mire elértük a másodikat, szépen eláztunk. De sebaj. Az út eddigre ugyanis már kiszélesedett. Az utolsó pár kilométert egy technikásabb szakaszon tettük meg, és nem pedig a fő nyomvonalon. Simán, épségben leértünk. Óriási élmény volt. Szívesen tettem volna még pár kört.
De nem csak bringát béreltem Coroicóban. Több napra érkeztem, de “hála” a sok esőnek, tovább maradtam a kelleténél. Az első éjszakára kiválasztott szállás közös zuhanyzója iszonyat mocskos volt, ezért másnap költözésre került sor. Gyorsan elintéztem, mert látni akartam az énekesekkel és rezes bandával kísért reggeli felvonulást.
A cintányéros csaj meglepő módon szőke volt és fehér bőrű. A menet a főtéri templomba vezetett nőnap alkalmából. A tömeg elején masírozók egy emelvényt cipeltek, rajta egy menyasszony-szerű figurával. Bolíviában októberben is tartanak nőnapot, amely egyben egy múlt századforduló táján élt híres költőnőről és tanítónőről, az első feminista mozgalom megalapítójáról is megemlékezik. Bár nem nemzeti ünnep, egyes szektorokban a nők fél napot dolgoznak csak.
Aztán elgyalogoltam a kilenc kilométerre álló Coca Wasi nevezetű koka múzeumhoz. A guglin talált nyitvatartási idő azonban nem fedte a valóságot. Potyára jöttem. Később kiderítettem, hogy a múzeum végleg bezárt. Mire visszaértem a coroicói hegytetőre, délután lett.
A városi kóválygás során feltűnt a sok gyerek munkás. Boltokban, éttermekben, presszókban. Az egyik kislány például két kiszolgálás között leckét írt egy képregényeket és más csecsebecséket áruló üzlet ajtajában üldögélve. A kislány “főnöke” egy nagyobb fiú volt. Szülők sehol.
Coroico központja egyébként elég forgalmas. Sok helybeli kiül a pálmafás, árnyékos térre ücsörögni, trécselni. Gyakori látnivaló az ajmara népviseletbe öltözött, puttonyos, kétcopfos, keménykalapos asszony. A puttony tulajdonképpen egy kézi szövésű pléd, neve aguayo (ejtsd: aguájo) és gyereket, kaját, holmit cipelnek benne. Az egy darabból álló szoknya a pollera. Kalapjuk pedig úgy néz ki, mint Charlie Chapliné. Szóval a többnyire földművelő ajmarák azok, akik Coroico főtere körül, a járdákon üldögélve gyümölccsel vagy zöldséggel bizniszelnek.
De volt, aki mozgóárusként rótta a központot. Ők jellemzően egy kis kocsit toltak, melyet csurig pakoltak mindenféle termékkel. Többnyire sok szarral. Az egyik például árult kólát, kávét, sprét, egércsapdát és istállókba szánt rovarírtót. Megafonon keresztül tudatták a jónéppel, mit érdemes nála vásárolni. A megafonosdi egyébként országos jelenség, nem csak Coroico sajátossága
Csakhogy a megafont egyik sem tartotta a szája elé. Nem jöttem rá a titok nyitjára, de talán összeköthették a hangosbeszélőt a telefonjukkal és az előre rögzített mondókájukat azon keresztül játszhatták le.
A helyi specialitásokat természetesen megkóstoltam. Ahogy mindenhol Bolíviában, Coroicóban is az empanadas a legmenőbb, ami nem más, mint hússal vagy sajttal töltött tésztabunda. Ennek yungasi változatát Jawitának (ejtsd: hávitá) nevezik. Finom.
Ebéd táján Coroicóban is megtelnek az almuerzók, vagyis az étkezdék. A választék szélesebb, mint a falvakban. Utcai grillen sütött chorizót (ejtsd: csoriszo) krémsajtos rizzsel például még sehol nem ettem. Az orrom messziről, az utcákban kóborolva megérezte a remek étek illatát.
Aztán a főtéren elkapott egy magát idegenvezetőnek kiadó fickó. Többféle programot hírdetett, köztük egy növénytani túrát. Fogalmam nem volt, mennyire hivatalos, de beneveztem.
A Coroicóval átellenben, a túlsó hegyvonulat lankáin megbújó Tocana (ejtsd: tokányá) faluba kalauzolt. Megmutatta a szúrszop gyümölcsöt, melynek fehér húsa állítólag hatásos a rák ellen.
A legfontosabb termesztett növény azonban a koka. Egyes földeken csak ez termeszthető, bár összeségében nem jelentős mennyiségű. Az egyik ház udvarán épp szárították a leveleket.
Másutt egy kis kávéültetvény, esetleg banán, bab, krumpli, paradicsom vagy citrusféle termett.
Természetesen minden organikus, vegyszermentes. Az itt megtermelt zöldségeket és gyümölcsöket Coroicóban adják el. A városban láttam raktárhelyiségeket rengeteg zsáknyi kokalevéllel telepakolva. Talán nagykereskedések lehettek.
A kávécserjékről azt tartják, nem emberek ültették, hanem a papagájok hullajtották el a magokat. A kávé májustól júliusig terem. A citrusfélék hónapja a június és a július. Vagyis a narancs, a mandarin, a pomelo és a citrom ekkor kerül a piacra.
Szóval sok minden megterem Tocana környékén, de semmiből sincs rengeteg.
Ami még érdekes Tocanával kapcsolatban, az az afrobolíviai kultúra és a tizenöt családból álló feketebőrű lakosság. Kalauzom szerint többségük földműves. Kultúrájukat a helyi múzeum mutatja be. Kár, hogy zárva találtam.
Az afrobolíviaiakat a spanyolok hurcolták be Nyugat-Afrikából és a potosí bányáknál használták őket. Néhány családot aztán áttelepítettek a Yungas vidékére.
1820-ban a környék fekete rabszolgái nem hivatalosan királyságot alapítottak. Ez a királyság – vagy nevezhetjük közösségnek – eredetileg elszigetelt törzsként élt, de száznyolcvanhét évvel később, vagyis 2007-ben a bolíviai kormány elismerte őket. Mindez Evo Moraleshez köthető, aki az ország történetének legelső bennszülött államfője volt. Bennszülött mivolta lévén egyenlő rangra emelte mind a harminchat etnikumot.
Manapság mintegy huszonháromezer állampolgár vallja magát afrobolíviainak. Királyságuk székhelye, Mururata tíz kilométerre fekszik Tocanától és ott él az afrobolíviai király, Pinedo. Ruházatában nem különbözik az átlag afrobolíviaitól. Egy vegyesboltot üzemeltet a házában.
Coroicóban egy nem mindennapi rendezvény eredményhírdetésének lehettem szemtanúja. Házilag eszkábált gokartok pilótáit jutalmazták a verseny után. Kreatívan, mégis viccesen felépített járgányokkal jelentek meg.
A nyeremények is legalább ennyire viccesek voltak. A harmadik helyezett például tizenkét liter kólát és negyvenhat kiló rizst nyert. A második helyezettet ugyanígy díjazták, de ő kapott emellé még kilencszáz bolivianost, vagyis durván százhúsz eurót. Az első helyezett a fenti kóla- és rizsadag mellé ezerötszáz bolivianost, vagyis cirka kétszáz eurót nyert. A díjazottak alig bírták elcipelni a rizst a pódiumról.
A Coroico környéki völgyekben több látványos vízesés található. Az El Vagante zuhatagot akartam gyalog felkeresni, de a gyakori esőzések várakozásra kényszerítettek. Bár megpróbáltam, egy délután nem bizonyult elegendőnek. Soha nem láttam a vízesést. De legalább tetőtől talpig beporoztak a rossz minőségű úton száguldozó autók.
Az eső tett keresztbe egy izgalmas hegyi kalandomnak is. La Pazból kiindulva szerettem volna megmászni a világ egyik legkönnyebb hatezres csúcsát, a Huayna Potosit. Coroicóban szándékoztam kivárni a jó időt, de az nem nagyon akart a kedvembe járni. La Pazba azért eljutottam.