Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Átmenetileg a zsúfolt La Pazba vetett a sors. Szerencsére, csak átmenetileg. Bőven elég volt átkínlódni az egyik buszállomástól a másikig. Uszkve hét kilométer. Tömegközlekedéssel szinte az örökkévalóságig tart. Tiahuanakóba készültem és az oda induló járatok megállóját próbáltam felkutatni. Sikerült.
Csakhogy én voltam az egyetlen játékos, akit érdekeltek a tiahuanakói monolitok és boltívek. Üres üléssel semmelyik buszsofőr nem indul el Bolíviában. Annyi pénzem meg nem volt, hogy az összes helyet megvegyem. Vártam. Jó sokat. Türelmetlenül. Nagyon nem akartam La Pazban éjszakázni.
Aztán megjelent öt vállalkozó a tizenöt helyre. Persze ez sem volt elegendő létszám, de mindannyian bevállaltuk a felárat. Húsz helyett ötven bolivianost fizettem, vagyis nagyjából két és fél euro helyett hat és felet a nyolcvan kilométerre.
Tiahuanaco két misztikus hely, a Titicaca tó és a Illimani hegy közelében épült, a tó déli partjától húsz kilométerre. Nevezetessége az inka előtti időkből eredő, kőből, de kötőanyag nélkül épült kultikus hely romjai.
A háromezer-kilencszáz méteren fekvő komplexum egy teraszosan kialakított, Akapanának nevezett piramisból, egy piramistól keletre eső szektorból, a Kantatallita templomból, egy gödörbe épült templomból, a Kalasasaya dísztérből, több monolitból, valamint a Putuni földalatti csatornarendszerből áll. Az épületek építésekor nagy jelentőséget tulajdonítottak a tájolásnak, vagyis csillagászatban otthon voltak a titokzatos idegenek.
Kevés információ van arról, kik létesítették ezt a vallási és kulturális központot. Egy biztos, én nem. Rám ne mutogasson senki, tisztelt bíróság.
Annyi ismert, hogy a precízen kifaragott kövek díszei és motívumai megjelennek a wari és az inka kultúrában is. Viszont az inkák nem építettek piramisokat. Mivel semmilyen növény nem terem meg a környéken, kevés az esélye, hogy laktak is itt.
Az sem egyértelmű, mikor építették. Jelenleg Krisztus után száztíz a legelfogadottabb évszám.
De misztikum az is, hogy cipelték ide az andezit és homokkő tömböket a hetven kilométerre fekvő Khapia hegy bányájából. A kőelemek egy része több tonnás, a legsúlyosabb 131 tonnás. Annyi tudható, hogy valamilyen módon elvontatták a Titicaca tó partjára, onnan tutajjal áteveztek vele, majd a parttól elcsúsztatták Tiahuanacóig. De mégis hogy? Már a bányában kifaragták a köveket? Száztízben már volt darus kocsi és bányagép?
A másik nagy kérdőjel a hetes szám. Az építkezésben, az inka kereszten egyaránt megjelenik valamilyen formában: ez a régészeti komplexum több épület romjaiból áll, és valamennyi épületbe hét lépcsőfokon lehetett bejutni. Piramisuknak hét terasza volt. A Kalasasaya dísztér északi és déli falánál hét-hét mauzóleum kapott helyet, ahol a múmiákat tartották. És akkor még nem beszéltem a hét törpéről és a hétfejű sárkányról.
A Kalasasayán egyébként csillagászattal és a mezőgazdasági naptár összeállításával foglalkoztak. De ha nem termett meg semmi a környéken, akkor miért kellett a naptár?
A “nap ajtaja” talán a legrejtélyesebb alkotás. Ez egy kapu, mely egyetlen finoman kidolgozott andezit kő blokkból áll. 2,8 méter magas, 3,8 méter széles és fél méter mély. Régészek azt gyanítják, hogy a preinka időkben ez az ajtó nem a jelenlegi helyén állt. Hogy mi célt szolgált, nincs információ. A kapunyílás fölötti részen Virakocsa napisten domborműve látható.
Érdekesség még a fantasztikus faragások. A két méter mély, hétszáz négyzetméteres gödörbe épült templom falain például faragott emberfejek láthatók. A templom közepén két monolit áll, az egyikre faragott ujjakat, kezeket, kígyókat és macskaféléket véstek.
A Kantatallita fejgerendája is emberalakú figurákat ábrázol, melyek díszítéséhez aranyat használtak. Aztán van egy másik kőoszlop, az Estela Ponce: emberi ábrázolásán megjelenik a fejpánt, a maszk, a fülbevaló, a karkötő, illetve a szoknya.
Tiahuanacóban nemcsak romok vannak, hanem ép házak, egy tágas, zárt, szökőkutas főtér és egy működő templom is. Az 1612-ben felszentelt templom és a hozzátartozó díszes kapu építéséhez a fenti régészeti helyről durrantották meg a köveket. Egyetlen hosszú hajója van.
Ez volt az utolsó állomásom Bolíviában. Tiahunacótól a negyven kilométerre fekvő perui határhoz próbáltam eljutni. A tömegközlekedés esélytelen volt annak ellenére, hogy egy nagyobb település fekszik a határon.
A taxiállomás nem Tiahuanacóban telepedett le, hanem onnan két kilométerre, a La Pazt és Perut összekötő országúton. Kicsoszogtam. A menetdíjért végül száz bolivianost – cirka tizenhárom eurót – fizettem. Meglepett, milyen olcsón megúsztam.
A határon akár át is vitethettem volna magam háromkerekű triciklis taxival, de azt a pár métert inkább legyalogoltam.
Bolívia rendkívül érdekes és változatos ország. A bennszülött népektől a ritka természeti kincsekig, az alföldi dzsungelektől a fennsíki félsivatagokig és a hatezer méteres csúcsokig, a többezer éves romoktól a koloniális stílusú épületekig, rengeteg csábító látnivalót kínál. A turizmus még nem fejlődött ki igazán, de pont ezért vonzó. A sómezőn és Sucrén kívül alig láttam külföldi portyázót. A samaipatai kalandokban noha külföldiekkel vettem részt, napokig vártam, míg összejött a túrához szükséges megfelelő létszám.
Ami az ételeket illeti: húst hússal. Leginkább marha és csirke. És leginkább a rántott és a sült változat. Vegetáriánus utazóknak nem lehet egyszerű. Bár a rizs, a krumpli és a rengeteg féle gyümölcs szintén jellemző Bolíviára.
Gyakori étek a pisztráng, a virslis sültkrumpli mustárral és majonézzel, a kolbászos hotdog, a darálthússal töltött krumplikrokett és a rengeteg féle leves. Utóbbi lehet tésztaleves vagy zöldségleves. Vagy akár földimogyoró-krémleves hússal vagy hús nélkül.
A legfontosabb étkezés az ebéd. Ilyenkor megtelnek az almuerzók, vagyis az étkezdék, ahol általában egy vagy kétféle menüből választhat a vendég. Nagyon népszerű az empanada és a saltena, melyet gyakorlatilag reggeltől estig esznek. Mindkettő egy összehajtott, olajban sült tésztabunda, melyben a töltelék lehet csirkehús, marhahús, krumpli vagy sajt. A különbség a tészta előállításánál van: míg az empanada lisztből készül, a saltena kukoricadarából.
A különlegesebb gyümölcsfélék közül megtalálható a lucuma, a papaja, a maracuja. De rengeteg a banán, a mangó és az ananász is. Utcai standokon, piacokon remek gyümölcsturmixokat kóstolhatunk. A tej hozzáadásával készült papaya turmix lett a kedvencem. A kukoricából készült chicha ital pedig talán a helyiek kedvence.
Hasonlóan gyakoriak a kóbor kutyák. Megszámlálhatatlanul sokan vannak városban és falun egyaránt. Egy külön etnikumot alkothatnának. Nem veszélyesek, de a guruló kerekeket nem bírják.
A dél-amerikai országok közül Bolíviában él a legtöbb bennszülött. Harminchat etnikum osztozik az országon, valamennyi különösen vallásos. A leggyakoribb egyház a római katolikus. Az ajmara és a kecsua női viseletet sajnos nem tudtam megkülönböztetni. Sokáig azt gondoltam, hogy a kalapot csak az ajmarák hordják és a díszes fejkendő a kecsuáké, de az utazásom során ez megcáfolódott.
A bolíviaiak nagyon segítőkészek és talpraesettek. Szájukból sokszor elhangzik a “tranquillo” szó, vagyis nyugi. Míg a hegyvidéki népek – mint például az ajmarák – konzervatívabbak, kevésbé nyílnak meg és keményebben dolgoznak, addig az alföldi emberek – mint például a Santa Cruz környékén élő chiquitanók – nyitottabb gondolkodásúak, lazábbak. De mondjuk a brazilokhoz képest a chiquitanók is sokkal konzervatívabbak. (Ahogy az első részben említettem, Brazíliából érkeztem Bolíviába).
Bolíviában nagyon kevés az angolul beszélők száma. A turizmusban dolgozók is inkább csak spanyolul és az etnikumuk nyelvén beszélnek. Viszont ha szervezett túráról van szó, sokkal aktívabbak és kezdeményezőbbek, mint a brazilok. Bolíviában előfordul, hogy egy-egy utazási irodás az utcán keres klienst magának.
A közlekedés hajmeresztő, kresz tábla alig van, sávon belül előznek és a gyalogosokat semmibe veszik. A tömegközlekedésen nehéz kiigazodni. Négy féle busz létezik: az egyik az úgynevezett “flota”, vagyis a távolsági emeletes buszok. Kivételesen rendszerben működnek. Megbízhatóak, kényelmesek és USB töltő jár minden üléshez. Legalább két sofőr ügyel a biztonságunkért.
Aztán vannak a mikrók, vagyis a nagyobb városokban közlekedő helyijáratok. Illetve rövidebb vidéki fuvarokat vállalnak be. Például Sucréből Potosíba ilyennel utaztam.
A harmadik kategória a minibuszok, avagy colectivók. Ezek városon belül és települések között közlekedhetnek és bárhol lefékez neked, nem kell hozzá megálló. Ezek azok, amelyek addig nem indulnak el, amíg minden ülést el nem adnak. Gyakran sérült autók, hol a szélvédőn van repedés, hol az oldala van behorpadva. Csomagküldő szolgálatot is teljesítenek. Illetve a sofőrök olykor megállnak vásárolni.
A negyedik típus az iránytaxik, mely többnyire kombik és a nagyobb városokban láthatók. Ezeket hívják trufinak. A lényege, hogy egy-egy bizonyos útvonalat járnak be és bárhol leinthetők. Ha megtelik, igen zsúfolt tud lenni. Egymás hátán másznak ki és be az utasok.
Ami a távolsági buszpályaudvarokat illeti, messze – néha négy-öt kilométerre – terülnek el a központtól. A fontosabb településeken több állomás található, a kívánt desztinációtól függ, melyiket érdemes választani. A rengeteg busztársaság elsőre zavaró és kaotikus lehet, az úticélt ordibáló jegyárusokra érdemes talán koncentrálni. Valamennyi pályaudvaron külön felszállási díjat – vagy ha úgy tetszik, állomás használati díjat – kell fizetni.
Az iránytaxisok és a minibusz sofőrök őrülten vezetnek. A fékkel láthatóan nincsenek jó barátságban. A kokalevéllel annál inkább. Talán fontosabb még a levegővételnél is.
Érdekesség, hogy a teherautók országszerte és kizárólag Volvók. Mindegy, hogy ötven vagy tíz évesek, de Volvók.
Viszont a leggyakoribb jármű a kismotor, melyen néha egy egész család utazik.
Feltűnt még a rengeteg politikai hírdetés. Kerítéseken, házfalakon rendre láthatunk politikus portrékat.
Bolívia a legolcsóbb dél-amerikai országok egyike. Fillérekbe kerül mind az étel, mind a buszjegy. Az olcsó szállás sem ritka. A utazási irodák árai húzzák fel csak az átlagot.
Szóval Bolívia nagyon is megéri. Három hetet töltöttem itt, de a hat hét sem lett volna sok. Olyan látnivalókkal és kultúrával dicsekedhet, melynek párja nincs az egész világon.
Na, de ahogy feljebb említettem, Peru felé vettem az irányt
Tupananchiskama Bolívia, azaz viszlát Bolívia.