Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Éjjeli buszjáratom reggel fél hatra ért Sucrébe. Én meg fél hétre az ágyba. A sofőr mögött, a csomagokon feküdve képtelen voltam aludni. Szerencsére a hostel góréja beengedett a korai órák ellenére. Délután fedeztem fel a kétezernyolcszáz méter magasan fekvő várost.
Első élményem a Népművészeti Múzeumhoz kötődik, mely a dombtetőn fekvő felső város egyik terén üzemel, közel az egykori ferences kolostorhoz.
A kiállítás szenzációsan mutatja be a bennszülött népek kultúráját. A tinguipayai textilekre, valamint a jalq’a nép és Tarabuco község szőtteseire fókuszál.
Tinguipaya Bolívia egyik legszegényebb települése. Kecsuák lakják és mintegy százhetven kilométerre fekszik Sucrétől. Régebben lámaféléket tenyésztettek, ma már inkább birkát. A tingupayai stílus két féle technikát alkalmaz a textíliák díszítéséhez: az egyik az úgynevezett llana (ejtsd: jáná), ahol két különböző színű fonalat használnak, illetve a roscara, ahol három különböző fonalat. Melyekkel aztán cikkcakkos és romboid alakzatú díszeket készítenek. A kötés a férfiak művészete. Akár több tűt is használnak egyszer
A szintén kecsua nyelvet beszélő jalq’ák a magas völgyekben élnek, burgonya, kinoa, kukorica, borsó és bab termesztéssel foglalkoznak. Háziállataik a juh és a kecske. A jalq’a szőttesek talán a legkülönlegesebbek Bolíviában. Mítikus föld alatti világot sugallnak, ahol a homály és a káosz fontos fogalmak. Sötétebb mintázatukban a szent anyaföldhöz köthető figuratív nyelv jelenik meg. Gyakori szín a piros és a fekete. A férfi gobelin szövők furcsa, képzeletbeli állatokkal, vagy a prekolumbuszi időkből származó gobelinekről vett figurákkal díszítik az alkotásukat.
Ami a zenei kultúrájukat illeti, három fő hangszerük van: a thurumi (fa furulya), a charango (pici gitárféle) és az erque (klarinét). Az erque a legfontosabb, a hangja a rituálék istensége. A jalq’ák zenei naptárat is használnak. Minden egyes dalt és hangszert az év csak egy bizonyos időszakában vesznek elő.
A tarabuco iskola a világosabb csíkozást és az absztrakt díszeket vegyíti a figuratív nyelvvel. Szőtteseik annyira részletesen kidolgozott darabok, hogy nincs két egyforma. Már csak azért sincs, mert ezeket nem gyártják előre. Egy húszszor húsz centiméteres darab elkészítése akár egy hónapig is eltarthat.
A tarabuco kultúrához köthető yampara férfiak bőr sisakot és poncsót hordanak, a nők pedig kalapot és ékszereket. Többségük fogatlan.
A múzeumban látott szőttesek annyira felcsigáztak, hogy másnap meglátogattam a tarabucói piacot.
Tarabuco egy apró község a bolíviai magasföldön, cirka hatvan kilométerre fekszik Sucrétől és zsúfolt mikrobuszok járnak arra.
A települést láthatóan elkerülte a modernizáció. Kizárólag yampara indiánok lakják. Közülük a legtöbben a kecsua nyelvet beszélik. A házak között, napellenzők alatt megbújó piac alkalmával megteltek az utcák, a terek és a vásárcsarnok előtti helyek a környék falvaiból érkező árusokkal és az alkudozó vásárlókkal. Hovatovább egy naranccsal csurig pakolt teherautó is vonzotta a népet.
A gyümölcs, a zöldség, a kokalevél, a kütyü és a sok étek mellett rengetegen kínáltak szőtteseket. A piros-fekete jalq’a és a világosabb színekből álló tarabuco textíliákkal máshol ritkábban fut össze az ember. De találunk itt lámából vagy alpakkából készült, télre szánt ruhadarabokat. A láma és az alpakka gyapjú melegebb, mint a bárány, ezenkívül állítólag víz- és tűzálló is.
Egy család nagybevásárlást csinált, kisiskolás lurkójukat befogták a kétkerekű kocsi mögé, és ő tolta haza az árut.
Szerencsésen visszaértem Tarabucóból Sucrébe. Az igény szerint közlekedő, üres üléssel el nem induló mikrobuszjáratok miatt nem volt egyszerű.
Na de Sucréről még nem meséltem. Míg La Paz a kormány és a kincstár székhelye, Sucre a nép fővárosa. Bolívia talán legszebb települését kopár hegyek veszik körbe. A központot szépen karbantartott, fehér falú, koloniális épületek uralják. Kertes, pálmafás főterén gyakori látnivaló a lustálkodó helybeli.
Az utcanévtáblákon egy mondatban megindokolják az utca elnevezését. Például a Batalla de Ayacucho (ajakucsoi csata) utcát régen Estrella utcának (Csillag) hívták, a mai név pedig a függetlenséget elérő felszabadító hadsereg győzelmére emlékezik.
Úgy tartják, Sucre az a város, ahol Bolívia született. A főtéren áll a belső udvarral rendelkező Szabadság háza, ahol egy tárlatvezetés keretében megtudtam, 1825-ben e falak között írták alá az ország függetlenségéről szóló nyilatkozatot. Pontosabban a jezsuiták egykori házikápolnájában, ahol a fenti fontos eseményt követően a bolíviai kongresszus ülésezett.
A korabeli bútorokkal és elöljárók festményeivel berendezett termek leginkább a gyarmatosítás és a függetlenné válás idejére fókuszálnak, ismertetik a 18. században uralkodott III. Károly király fontosabb intézkedéseit a dél-amerikai gyarmatokkal kapcsolatban és bemutatnak egy 1775-ből származó térképet.
Igen szép kiállítás, csak várnom kellett egy hétköznapra, hogy megtekinthessem. Aztán meg a pénztárosra vártam, hogy előkerítse a visszajárót. Megleptem ezzel a feladattal, de megoldotta.
A főtér másik érdekes épülete az úgynevezett Nemzeti Palota, amely ma tartományi székházként funkcionál. Klasszicista és barokk elemeket hordozó homlokzatán egy hatalmas boltív díszeleg.
Mellette található a 16. századból eredő katedrális. Kívülről a vaskos fehér harangtorony és a többféle stílus tűnik ki. Belülről nem tekintettem meg, mert az őslakos kultúra és a tarabucói piac elsőbbséget élvezett.
A tértől délnyugatra terül el az apró Cochabamba tér. 1582-ben építették, és eredetileg egy templomból, kolostorból és gyümölcsösökből álló komplexum része volt. Itt áll a helyi kövekből emelt San Felipe de Neri templom. Ez az utolsó templom, amelyet még a gyarmati időszakban építettek. Az épület az üldözöttek és a lázadók menedéke volt.
A főtértől északkeletre, a központi piac szomszédságában a Szent Ferenc terecske bújik meg. Helyén egykor szent mező volt. Mellette, 1540-ben épült meg az első kis templom, hogy hetven évvel később már egy jóval kibővített változat és egy kolostor fogadja a híveket.
Na de a piac: legendás hely. Nyitva hétvégén is és csurig van gyümölccsel, mindenféle érdekes áruval és kiváncsi emberrel. No meg remekül főző asszonyokkal. A piac első emelete ugyanis az éhes pocakoké.
Én Julia néni (Dona Julia) főztjét kóstoltam meg, pontosabban egy tál szaftos mondongót. A mondongo a Sucrét is magában foglaló Chuquisaca (ejtsd: csukiszáká) tartomány egyik legnépszerűbb étele. Alapanyagai a sertéshús, lehetőleg gyomor, piros és sárga chili, kömény, burgonya és áztatott mote kukorica. A mote kukorica fehér és nagyobb szemű, mint európai fajtársai. A kukorica nélkül határozottan jobban ízlett volna az eledel.
Ellátogattam a temetőbe, ahol az urnás temetkezés dívik. Ezek az egymásra rakott fülkék egy lakótelep benyomását keltették. A temető pálmafáin rikácsoló zöld papagájok majdnem elnyomták az autózajt.
Ahogy Santa Cruzban, ezúttal is feltűnt az igen kevés kopasz és az ősz hajú. Sőt, kopasszal talán nem is találkoztam. Az ősz haj is leginkább az európaibb vonású, idősebb emberek sajátja volt.
A lakóházak félig kész állapotát jól jelzik a vakolatlan falak és a lapos tetőkön ágaskodó betonacél rudak. Hiába a magaslat és az éjszakai hideg, a kémény hiányzik róluk. A fogyasztásra használt víz a tetőkre szerelt tartályokból folyik a lakásokba. Mindez persze országszerte jellemző, nem csak Sucrében.
Sucre remek hely, sokkal élhetőbb és színvonalasabb, mint Santa Cruz. Remek volt a hostel, láttam a kék eget és gyakran sütött a nap. Igaz, majd kibökte a szememet. A magaslat okozta enyhe alvászavar ellenére rendkívül jól éreztem magam itt.
Újabb, de rövidebb buszozás következett, Potosí felé. Ezúttal sem volt elég jegyet váltani az utazáshoz. Állomáshasználati díj címen külön elkértek még két bolivianost (kb 25 eurocent). Persze akadtak furfangos egyének, akik ezt elkerülendő az állomástól pár méterre próbáltak felszállni a buszra. Ám a sofőrnél nem volt jegy. A pénztárosok eközben eszeveszett futást követően utolérték a buszt, legombolták a trükkösöket és megoldódott a probléma.
Kegyetlenül kopár, vad vidéken, olykor gleccserek mellett mászott fel a busz feljebb és feljebb. Azt hinné az ember, errefelé, bőven háromezer méter fölött nincsenek termőföldek. Pedig a krumpli és a kinoa megterem.
Potosí távolsági buszoknak szánt állomását – mint minden valamirevaló bolíviai városban – messze a központtól húzták fel. Ez remek ötlet a környezetkímélés miatt, viszont a taxi, vagy a helyijárat ezért megkerülhetetlen. Négy-öt kilométert ugyanis nem szívesen mászik az ember ritka levegőjű, meredek helyen, hátizsákkal.
Potosí négyezer méteren fekszik, ezért a belváros felfedezése sok lihegéssel járt. Bár sokkal jobban bírtam, mint annak idején Nepálban. A várost 1545-ben alapították azok után, hogy aranyat találtak a környéken. Majd ezüstöt is. A földrész leggazdagabb városa volt egészen addig, amíg el nem fogyott az ezüst. Utána zuhanórepülésben esett a színvonal, a polgárok elszegényedtek. A manapság is működő bányákban ezüstércet, ónt és ólmot bányásznak.
Sucréhez hasonlóan rengeteg a templom. Ráadásul igen szép faragásokkal díszített templom.
Potosíban is a főtéri épületek viszik a prímet. A Szent Bazilika egy mesteri neoklasszikus templom, amely egy összedőlt templom alapjaira épült. A gyarmatosítás idején láttak hozzá a kőművesek és az 1825-ben kikiáltott köztársasági időszakban fejezték be. Harangtornyából szépen belátható a városon túli kopárság.
Potosíban már 1555-ben kórházat alapítottak, amelyet az úgynevezett betlehemista rend később átalakított templommá és kolostorrá. Az épületben jelenleg főiskola működik.
A főtértől több sikátor indul ki. Az egyiket régen “Tüdőgyulladás” utcának nevezték a beáramló jeges szél miatt. Az itteni háztömb volt az egyetlen, amelynek nem volt ajtaja az utcára. Érdekes még a főtéren álló, andezitből kreált bíróság épülete, az egykori táncház, valamint a tartományi székház.
A főtértől nyugatra áll az árkádos, szökőkutas udvarral rendelkező, homlokzatán szenzációs kőfaragásokat felvonutató egykori pénzverde.
A többi sikátort és templomot is érdemes meglátogatni, mert bár kissé elhanyagoltak a műemlékek, mindenképpen érdekesek. A sikátorok épületein hol zárt, hol nyitott erkélyek ficeregnek.
A zsúfoltság ellenére imádtam a keskeny utcácskákat. Főleg, amikor a buszok próbáltak ezekbe bekanyarodni. Harmadjára sikerült nekik. A járdák keskenyek, egyszerre csak egy ember fér el, és két egymással szembejövő egyén közül az marad rajt, aki morcosabban néz. Nincs erőszak, de udvariasság sincs.
A remek piac Potosíből sem hiányzik, bár a mellette fekvő téren a felfordulás és a káosz szavak jutottak eszembe. De talán így van ez rendjén. A piacot szinte valamennyi lakos beilleszti a napi programjába. Ugyanúgy, mint a banki sorban állást. Ez egy bolíviai szokás lehet. Sucrében és Santa Cruzban szintén kígyózott a sor minden munkanap a bankok előtt.
Feltűnt még az iskolák udvarán gyakorló és menetelő, fiúkból álló rezesbanda. Zenéjük belepte az egész belvárost.
A nap persze állandóan tűz. Nincs túl meleg, de a magaslat miatt kisül az ember szeme. Éjjelre pedig akár húsz fokkal is csökkenhet a hőmérséklet.
Hétfőnként az éttermek zárva tartanak. Csak egy gyorskajáldás gondolta ezt másként. Még jó, különben éhen haltam volna. Étlapjáról akár őszibarackos-cseresznyés-sonkás-csokis pizzát is választhattam volna, de maradtam egy konzervatív verziónál.
A pizzához külön kistányér és szedőlapát járt. Vagyis maga a kaja az asztal közepén landolt.
A legkényelmetlenebb ágyat Potosíban fogtam ki. Eddig sem voltam kibékülve a matracok minőségével, de ez mindent überelt. Akkora U betűt írt le, hogy ráfeküdve a derekam húsz centivel lejjebb volt, mint a fejem, meg a lábam. Nem is bírtam sokáig. Ráadásul radiátor egy szál se, tehát még hideg is volt. A földre fektetett matracomon, hálózsákban aludtam.
Egy egész nap elég Potosíra, pláne, ha az ember agya rááll a híres-nevezetes sómezőre. Erről lesz szó majd a következő irományomban…
