Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Az igazi kaland megkezdődött. Bevállaltam egy repülőutat Sao Paulóból a Mato Grosso do Sul államban fekvő Bonitóba. Ám a felszállás előtt akadt némi galiba. Hogyhogynem a nép egyszer csak rohangálni kezdett fel-alá a reptér kapujai között. Köztük én is. Megváltoztatták a járatom indulásának helyét. Kétszer. Végül csak beszálltunk. A jó repülőbe.
Az 1948-ban létrejött Bonito annyira vidéki hely, hogy nincs tömegközlekedés a repülőtér és a település között. Így hát beálltam a taxira vágyó utazók hosszú sorába. Mígnem többen összeverődtünk a fejenkénti alacsonyabb menetdíj érdekében. Én egy campinget céloztam meg, ám a taxi sofőr soha életében nem hallott bonitói campingről. Ezért inkább a többiekkel együtt kipattantam a központban.
Természetesen létezett a camping, megtaláltam Bonito határában. Még főzőfülke és rengeteg féle madárhang is járt hozzá. Hajnali ötkor például szürkenyakú erdeityúkok rikácsoltak a fákról. Aludtam volna még. Bezzeg a tukán csak átrepült a fejem fölött, ahelyett, hogy modellt állt volna nekem. Pedig rá nagyon éleztem a fotógépemet. Pech.
Maga Bonito kevésbé érdekes, de legalább drágák az éttermek. Bár életemben itt láttam először teherautót a hátsó két kerekén állva. Egy konténert próbált éppen a platójára emelni, de az nehezebb volt a vártnál. Sőt, életemben itt láttam először a hot dogot lefordítva: cachorro (ejtsd: kásorru, vagyis kutya).
Az igazi vonzerőt a környék természeti kincsei jelentik: a tavas- és cseppkőbarlangok, a kristálytiszta folyók, a káprázatos vízesések, és az üdezöld erdők igencsak csábítóak.
Csak egy a bökkenő: mindez kizárólag utazási irodákon keresztül látogatható. Ugyanis az attrakciók többsége magántulajdonban van, a jegyek pedig az irodáknál, ami európai szemmel nézve kissé furcsa. Tehát a tulajnál nem válthatsz belépőt.
No de nem keseregtem ezen. Az egyik helyi ügynökség segítségével jutottam el az Aquario Natural nevezetű rezorthoz, ahol egy szervezett program keretében sznorkeltúrán vettem részt a szenzációsan tiszta Formoso folyón. Az átlátszó víz a meszes talajnak köszönhető.
Óriási élmény volt megannyi hallal együtt tátogni. Gyakran lemaradtam a csoporttól a hosszabb úszkálás reményében. Elkísért minket egy profi fotós, aki a víz alól kattogtatott a pazar képek érdekében. A cirka egy kilométeren át tartó tempózást követően drótkötélpályáról ugrálgattunk a folyóba. Senki nem merte bevállalni a seggest.
A rezort területén egyébiránt brutál drága étterem, bár, medence és erdei-lápos ösvény is megbújik néhány emlőssel és hüllővel egyetemben.
Sajnos volt idegesítő része is a kikapcsolódásnak: az utazási irodás ugyanis nem jött el értem a program végén. A rezort csapata próbált utánajárni az ügynek. Végül másfél órát kellett volna várnom. Így hát megpróbálkoztam a lehetetlennel és kiálltam stoppolni a földes útra, ahol a hihetetlenül gyéren lakott, erdős környék miatt igazából nincs is forgalom. Szerencsém volt, mert pont a rezort előtt elkaptam egy muksót, aki készségesen beengedett a kocsijába.
Tanulván a történtekből, a huszonkét kilométerre fekvő Lago Azul nevű tavasbarlanghoz biciklit béreltem. Egy eléggé rozogát. Szerencsére bírta az egyenetlen, salakos országutat.
Megpróbáltam kikerülni az utazási irodát és a barlang bejáratánál szándékoztam jegyet venni. Nem lehetett. Ekkor megpróbáltam belógni, de fülön csíptek.
De nem jöttem teljesen potyára. A közelben fekvő Sao Miguel cseppkőbarlanghoz nincs szükség utazási irodára. Ahogy általában a cseppkőbarlangokat, ezt is látványos sztalagmitok, sztalaktitok és brokkoli formák alkották. Az extrát a parkban fel-alá röpködő piros arák jelentették.
A barlangászást strandolás követte Bonitótól délre, a Formoso folyó felsőbb szakaszán. Igaz, a víz csupán térdig ért. De legalább nem kértek belépőt az amúgy egy campinghez tartozó folyóparton. Mire visszatekertem Bonitóba, az út vörös pora teljesen ellepett. Alig ismertem meg a saját magamat.
A Lago Azul barlangot végül nem hagytam ki, de másik utazási irodát választottam. Kizárólag a belépőjegyért és az idegenvezetésért fizettem ott. A biciklizés élményét megtartottam, pedig se a váltó, se az első teleszkóp nem működött normálisan. Varázslatos, mélykék színe miatt nagyon megérte visszamenni a cseppkövek alatt megbújó tóhoz.
Ami egyébként hetvennyolc méter mély. Állítólag a barlangban találtak egyszer egy holttestet, sőt kardfogú tigris és medve maradványokra is bukkantak már. Bár az egyik angolul beszélő brazil túratársam szerint ez mind kamu. Legszívesebben órákig bámultam volna a tavat, de hát az idegenvezetők ezeket általában nem hagyják. Nagyon nem szeretem őket.
A campingezőket annál inkább. Több érdekes arc megfordult a bonitói campingben, amíg ott sátoroztam és főzőcskéztem. Például egy német házaspár egy kamionból átalakított lakókocsival érkezett. Ezzel utazgattak évek óta. De megjelent néhány helyi is, akik némi iszogatás után magyar leckét vettek tőlem. Én meg portugált tőlük. A portugálom ekkor fejlődött a legtöbbet, igaz, nulláról félre. Hiába az előzetes felkészülés, nagyon nehezen boldogultam ezzel a nyelvvel. Nem adtam fel.
Volt idő minderre, hiszen a főzővíz egy óra alatt forrt fel. Aztán az asztalra került egy kevés snack. A camping tulaja megkínált minket sörrel, olivabogyóval és caipira sajttal. Jó fej és segítőkész volt az ürge. Ő járt közbe, hogy legyen biciklim a cseppkőbarlanghoz. Elutazásom reggelén pedig elfuvarozott a buszállomásra.
Corumbába, a Pantanal mocsárvilág déli részének legnagyobb városába tartottam. Nem volt egyszerű egy seggel végigülni a háromszázötven kilométeres utat. Óriási sík, füves területeket szeltünk át, itt-ott felbukkant egy-egy kisebb erdőség vagy egy-egy farm kapuja és a kilométer hosszú bejárója.
Corumbához közel aztán egyre több sűrű dzsindzsás jelent meg, ahol az állatvilág rejtőzködik kénye-kedvére. A busz ablakából vízidisznókat és feketenyakú gólyákat láttam. Mindezt jó jelként vettem, hiszen dzsungeltúrára fentem a fogamat.
Corumbában egyből megcsapott a párás, fülledt, meleg időjárás. Mire kettőt léptem, zuhatagszerűen folyt rólam a víz. A nagy forgalmú város autóiról brazil politikusok arcai köszöntek vissza. De szinte mindegyiken. Különösen a hátsó ablakokat díszítették velük. Választásra készültek a brazilok.
A folyóparton fekvő Corumba nemcsak a Pantanal miatt érdekes: a bolíviai határnál fekvő településen gyakori látvány a portékáit áruló szomszéd nép. Fizimiskájuk különbözik az addig megszokottaktól.
A belvárosi üzletekben hangosan szól a zene és ezerrel berreg a légkondi. Senki nem bírja a herefonnyasztó meleget. Még az a leguán sem, amely idetévedt a városba, majd bebújt egy üres telek susnyásába. Bezzeg a zöld papagájok csak rikácsoltak.
A központban több régi, a gyarmatosítás idejéből származó épület áll. Igaz, a Miasszonyunk templom kivételével valamennyi lepukkadt és felújításra szorul.
A belvárosban önkiszolgáló fagyizó működik. Megmarkolsz egy ibriket, végigmész a fagyis tégelyeken, majd az önteteken és az ostyákon, végül a pénztárnál súly alapján fizetsz. Négy gombóc, csokiöntettel és ostyával két és fél euro. Nem érte meg. Nem volt finom egyáltalán.
De addigra már fuldokolni kezdtem a fülledt időtől és a harminckilenc foktól. Ezt a szállás medencéjében csukahasassal oldottam, miután a guava gyümölcs által okozott fosási ingeremnek elsőbbséget adtam. Hostelt választottam, és bár a közös fürdő koszos volt, a medence jól jött. A szobában remegve berregett a légkondi. Csakhogy annyira lehűtötte azt, hogy zokniban és pulóverben aludtam.
Nem feledkeztem meg a dzsungeltúráról. Whatsapp nélkül nincs élet sem Brazíliában, sem egész Dél-Amerikában, ezért ezen keresztül vettem fel a kapcsolatot pár utazási irodával. Nem jött meg a kedvem az idegenvezetősdihez, de egy jaguár elé csak nem állok egyedül. Jött is egy jó ajánlat, egyből kiválasztottam és visszaigazoltam egy egynapos túrát és vártam a további instrukciókat. Nem jöttek. Próbáltam másik ügynökséget, de nekik csak többnapos programjuk volt, amit drágállottam.
Végül soha többet nem hallottam az árajánlattal előrukkoló irodás felől, pedig többször üzentem nekik. A dzsungeltúrát beszívtam.
Nem értem, mi bajuk a brazil ügynökségeknek velem. Bonitóban nem jöttek értem, ezeknek meg egyáltalán nem kellettem. Nem akarom lelőni a poént, de a több hónapos dél-amerikai csavargásom során csak Brazíliában találkoztam ezzel a mentalitással.
Jobb ötlet nem lévén, az esti ingyenes koncerteken, többek között szambát hallgatva próbáltam vígasztalódni. Ahol senki nem volt részeg. Még a gyerekek sem. Még ilyet!
Egy kis szösszenet a koncertről:
Az elutazás délelőttjén a Paraguay folyó partján álló történelmi múzeumot szemeltem ki, de rossz napot választottam. Ajtó, ablak zárva. Aztán beálltam a buszmegállóba, hogy egy menetrend szerinti járattal eljussak a bolíviai határhoz. Ez sem sikerült. Menetrend volt csak, járat nem. Más világ. Maradt a taxi.
A határon aztán tovább szoptam, mert két órát álltam sorba egy szaros kilépő pecsétért. De erről majd a következő részben…
Ha Bolívia helyett továbbra is brazil érdekességekről olvasnál, bökj a “következő” gombra.