Legújabb cikkek
- Színes piacok 2024-12-13
- Mókás táblák, feliratok 2024-12-11
- Útvonal értékelő Magyar karika - 10 2024-12-09
- A Pinkától a Muráig Magyar karika - 9 2024-12-06
- Fertő-Hanság és Kőszeg Magyar karika - 8 2024-12-04
- Kemencétől Lébényig Magyar karika - 7 2024-12-02
Sao Paulo nem csak Dél-Amerika legnagyobb városa, kulináris főváros is. Hála vendéglátómnak, hamar megízlelhettem a brazil különlegességeket, mint például a csirkés coxinhast (ejtsd: kozsinyász), és a dadinha de tapiocát (ejtsd: dádinyá dzsi tápioká). Némi caipirinha iramodott utánuk.
A coxinha csepp alakúra formált krokett, melyet apróra vágott csirkehússal töltenek meg. A dadinha de tapioca egy snackféleség. Tapioka, tej, fehérbors és grillezhető vagy kirántható, halloumihoz hasonló sajt hozzáadásával készítenek. Többnyire kocka alakúra formázva, édes-savanyú szósszal szolgálják fel. Tapiokának nevezik a manioka növény gyökeréből nyert keményítőt.
A caipirinha a brazilok nemzeti koktélja, egyik legjellemzőbb alapanyaga a cukornád likőr, vagyis a cachaca (ejtsd: kácsászá). A koktél Magyarországon is ismert.
A brazilok nemzeti eledele a fekete babból és marhahúsból készült, szaftosabb pörkölt. Mivel ki nem állhatom a babot, fel sem merült bennem, hogy megkóstoljam.
Helyette megkóstoltam a chicken enchilladast, ami a hortobágyi palacsinta unokatestvére. A különbség a paradicsomos, bazsalikomos szósz és a reszelt sajt. Ám kiderült, ez nem feltétlenül brazil recept.
Nemcsak Sao Paulóban, de egész Braziliában legendásak azok az étkezdék, ahol kilóra mérik az adagokat. Svédasztalról vesz magának a páciens, leméreti, a súly alapján kap egy nyugtát, majd kajálás után a pénztárnál fizet. Ezek az étkezdék mindenféle kategóriában megtalálhatók. Van ahol szűkösebb a választék, van, ahol a bőség zavarával találkozunk. A fekete bab, a rizs és a hús azonban mindenhol alap. A jukka sem ritka.
A karamella egyébként nagyon népszerű. Nincs az a brazil édesség, ami karamella ízben ne lenne kapható.
Legnagyobb kedvencem az acai (ejtsd: aszai) jégkrém lett. Az Amazóniában termő acai pálma szőlőnél kisebb szemű, bordó gyümölcséből országszerte készítenek jégkrémet. Amit aztán felturbózhatnak gyümölcsdarabokkal és müzlivel. Boltokban és cukrászdákban éppúgy megtalálható. Nagyjából kétnaponta kanalazgattam.
Láttál már feltöltőkártyás sörautomatát? Na, Sao Paulóban ez is van. Egy plázában működő, nyitott pulttal rendelkező bár ötölte ki, hogy zárva tartás idején is ad sört. Amikor találsz ott csapost, kérsz egy kártyát, teszel rá pénzt, majd a nap 24 órájában bármikor iszogathatsz. Ja nem, a pláza éjszakára bezár.
Szóval csak leemelsz egy műanyag poharat a polcról, hozzáérinted a kártyát a leolvasóhoz, és már csapolhatsz is. Eközben látod a monitoron a folyamatosan növekvő söradagot és a folyamatosan csökkenő pénzmennyiségedet. Négy féle sört kínáltak, én az Amazóniában termő, savanykás bacuri gyümölccsel ízesített változatot próbáltam ki. Egész finom és frissítő volt.
Néhány szokatlan, de érdekes dologgal bővültek ismereteim. Ilyen például a pult és a QR kód. Pulttal úton-útfélen találkozhatunk. Többek között a portás, a buszsofőr, a fizetőpincér használja. Sok esetben kirakják a járdára. Például a Tiete buszpályaudvaron a beszállás előtt a sofőr a busz mellé kiállított pulton ellenőrzi az utaslistát.
Különösen a covid óta a braziloknak QR kód fétise van. Ami persze jó dolog. Az éttermi menük sok esetben csakis a kódon keresztül érhetők el. Hagyományos étlap nem mindig van. De az új rendszámokon, múzeumok kiállított tárgyai mellett, és a metrójegyen is láthatunk QR kódot.
Apropó tömegközlekedés. Napi bérlet nincs, egy útra 4,40 reálért – nagyjából 80 eurocentért – válthatunk jegyet, mely érvényes a buszra és a metróra. Azonban vannak furfangos jegyértékesítők. Például a Tiete buszpályaudvarnál, ahol a kasszánál ugyan vehetsz jegyet 4,40 reálért, de előfordulhat, hogy tíz percig állsz ezért sorba. Ha ehhez nincs türelmed, a folyosón ácsorgó árusnál 6 reál – cirka 1 euró – ellenében válthatsz. Hogy feketén árulta-e, vagy sem, jó kérdés, egy biztos, nem volt népszerű játékos.
A buszok abból a szempontból különlegesek, hogy mindkét oldalon van ajtajuk. Ugyanis a megállók hol az út jobb szélén álldogálnak, hol az út közepén fekvő járdaszigeten. Érdekesek a buszba szerelt beléptetőkapuk, melyek érvényes bérlet hozzáérintése után engedik át az utasokat. A beléptetőkapu mögött kuporog a menetjegyet áruló kalauz. Mivel a papírjegyre nem reagál a kapu, a kalauz az, aki ez esetben működésbe hozza azt.
Bár nem szeretem a korlátozásokat, mégis remek ötletnek tűnik az a szabály, amit a városi autóhasználattal kapcsolatban hoztak. Minden egyes polgár a rendszám alapján kap egy napot, amikor csúcsidőben nem használhatja az autóját. Így próbálják csökkenteni a forgalmat és a légszennyezést. Például az 1-esre és 2-esre végződő rendszámok tulajdonosai hétfőnként nem ülhetnek autóba. Sürgős esetben az alternatív megoldásokat nem ismerem.
Álszentség lenne nem beszélni a biztonságról, hiszen Sao Paulóval kapcsolatban bűncselekményekről, valamint hajléktalan problémáról egyaránt olvashatunk. Nem vitás, a rengeteg fedél nélküli kissé ront a város képén. Ennek ellenére teljes biztonságban éreztem magam. Senki még csak meg sem kísérelt engem meglopni. Mindössze két kéregető próbálkozott, de látván a mocskos ruhámat és a csapzott hajamat, majdnem ők adakoztak.
Nyilván nyitott szemmel és óvatosabban mászkáltam, és csak bizonyos negyedeket látogattam. Noha óva intettek attól, hogy az utcán használjam a telefonomat és a fotógépemet, ezzel sem volt gond. Az átlag brazil ugyanúgy nyomkodja közterületen, mint Európában.
Vendéglátó barátom javaslatára és a biztonság érdekében vettem igénybe egyszer az Übert. Igaz ez balul sült el, ugyanis a kocsiban hagytam a telefonomat. Hála a közben nyomozóvá avanzsált cimborámnak, a sofőr épségben visszahozta azt pár nappal később. Életemben először okostelefonnal látok világot, meg is lett az eredménye.
No de hadd térjek vissza az utcai életre. Az volt inkább furcsa, hogy míg Európában a hajléktalanok többsége behúzódik mondjuk egy kapualjba, vagy egy metrólejáróba, addig brazil társai simán lefekszenek aludni a járda közepére. Amelyiknek van sátra, a járdára építi fel azt.
A belvárosi Alexandre de Gusmao parkban, melyet amúgy rendőrök felügyeltek, alig volt szabad hely a padokon. Amelyiken nem hajléktalan aludt, ott piknikezők üldögéltek. A két tábor jól megfért egymás mellett, láthatóan hozzászokott az egyik a másikhoz.
Sao Paulo egyik legfontosabb nevezetességét, a Sé katedrálist a sok nyomorult miatt csak az autóból bámulhattam. Teljesen ellepték a katedrális előtti teret a sátraikkal.
A fentebb említett Consolacao (ejtsd: konszolászáo) körzetbe viszont este is elmerészkedtem. Bevallom, pár élő halott elbotorkált mellettem, mégsem aggódtam egy percig sem.
Akkor sem, amikor kidobtak a neogótikus Miasszonyunk templomból fotózni tilos ürüggyel és belebotlottam egy house partyba. Péntek este hat órakor. De az sem volt veszélyes. Consolacao egyébként a melegek negyede, de ez a része nem érdekelt.
Állítólag Pinheiros, Itaim Bibi, Jardins, Jardim Paulista és az Ibirapuera park környéke számít biztonságosnak. A híres Paulista sugárút is békés, bár a Művészeti Múzeum körül fetrengett néhány zombi és sátrakat is láttam.
A biztonságosabb negyedek egyébként azért is biztonságosak, mert rengeteg az őr. Az apartmanoknak otthont adó felhőkarcolókba csak rajtuk keresztül vezet út. A legtöbb étterem, üzlet és park szintén alkalmaz őröket. És olyannyira szigorúak, hogy például a Povo parkban kizárólag regisztráció után és engedéllyel használhattam volna a fényképezőgépemet. Kamerán keresztül figyelték minden lépésemet. Nem maradtam sokáig.
Ezért nehéz megérteni, az amúgy büszke, kedves és életvidám brazilok miért szeretnek a saját bevallásuk szerint is veszélyes Sao Paulóban élni. Miért nem jobb olyan helyen lakni, ahol a szülő minden aggodalom nélkül iskolába vagy játszani engedheti a gyerekét egyedül? Ahol szabadabban, zavartalanul és békében élhetnének anélkül, hogy minden utcasarkon őrbe botlanának. Lehetséges válaszok: megszokás, karrier lehetőség, jobbnál jobb bárok és éttermek, élénk éjszakai élet.
A sok sao paulói toronyház után vágytam valami másra. Kisebbre, zöldebbre. Egy napra a metropolisztól százharminc kilométerre fekvő, holland gyökerű Holambrába utaztam. Ehhez két buszt vettem igénybe és a buszjegyet kizárólag útlevél bemutatása ellenében válthattam meg. Holambrában található Dél-Amerika legnagyobb virágtermesztője. A városka minden év szeptemberében otthont ad az Expoflorának nevezett virágkiállításnak.
Ám ennél jobban érdekelt a holland stílusú építészet. Azonban közelebbről megvizsgálván az épületeket, rájöttem, néhányuk csak dísz. A homlokzat és az emeleti ablakok mögött sok esetben nem létezik semmi. Ráadásul a szigorú biztonsági őrök ezúttal sem engedtek fényképezni. Ekkor még csak néhány napja voltam Brazíliában, de nem ez volt az első eset, hogy a strázsa fellépett a fotózási szándékom ellen. Érthetetlen.
Ettől függetlenül a szélmalom, a színes sorházak, a park, a nyugis légkör, és a település közepén hullámzó tó remek kikapcsolódást nyújtott. A holland sörről és a rétesről nem is beszélve. A tópart lakója egyébként egy vízidisznó család. A vízidisznó a világ legnagyobb rágcsálófaja, édes víz közelében tanyáznak.
Noha a történelmi múzeumot zárva találtam, megtudtam, hogy a települést katolikus holland földművesek és kertészek alapították 1948-ban. A második világháború szörnyűségei után a holland kormány ösztönözte a kivándorlást a világ minden tájára, köztük Brazíliába.
