Mivel Ait Benhaddou-t kipipáltam, korán reggel, a tikkasztó hőségben visszacsörtettem abba a kilenc kilométerre álló buszmegállóba, melynek közelében előző nap leszálltam. Alig vártam, hogy a Magas-Atlaszban túrázzak és annak legmagasabb pontját, a Jbel Toubkalt támadjam. Csak azt nem tudtam, hogy abszolválom a fél napos utat.

Pár perccel azután, hogy megérkeztem a megállóba és lefolyt rólam a tizedik liter izzadtság csepp, egy ötven év körüli európai nő lépdelt felém. Szintén a buszra apellált. Odasonfordáltam hozzá. Francia kalandorhoz volt szerencsém, aki alig karattyolt valamit angolul. Eleinte csak pár szót váltottunk, nem akartam barchobázni. De aztán odajött hozzám és beleadott apait-anyait.

Kiderült, ő is a Magas-Atlas hegységbe tartott, méghozzá Marrakesen keresztül. Egy árnyalatnyi különbséget felleltem kettőnk programjában: ő tudta pontosan, hova megy és hol száll meg, míg nekem fogalmam sem volt. Aztán megkérdezte, hogy felhívja-e a szállásadóját. Mondtam, persze. És azzal intézett nekem szállást. Innentől kezdve együtt utaztunk. Előbb busszal Marrakesbe.

A Magas-Atlasz keleti lankáihoz érve az út emelkedni kezdett és a kétezer-kétszázhatvan méteren fekvő Tizi N’Tichka hágó felé kanyargott. Eszméletlen gyönyörű tájakon, teszem hozzá. A sivatagi táj fokozatosan váltott át fássá. Először még csak kopár hegyek, később kisebb erdők, bozótosok tűntek fel.

Panoráma Tizi N’Tichka közelében

Tizi N’Tichka hágó szerpentinjei

Marrakesben eltévedtünk a városszéli távolsági taxik állomására, ahol elég drága fuvardíjjal ijesztettek meg minket. A játékszabály úgy szól, hogy ha csak ketten utazunk és nem szeretnénk, hogy a taxis felvegyen másokat is útközben, akkor nekünk mind a hat (!) ülést meg kell vennünk. Ha nem vesszük meg, akkor a taxi addig kóvályog, amíg tele nem lesz.

Szerencsére felbukkant egy pár, akik szintén a hegyekbe tartottak. Így négyen pályáztunk a hat helyre, ami kellemesebb fejenkénti viteldíjjal járt. Az alkudozást nem hagytuk ki, de a szigorú söfőr beintett. Nem tudom, mi a szabály Marokkóban, de hátul négy, elöl, a sofőr mellett két személy utazhat.

Öreg Mercedes limuzinnal toltuk hegyen-völgyön át, míg nem az egyre keskenyedő hegyi etap közepén útjavításba, hatalmas kocsisorba és perzselő melegbe ütköztünk. Végül uszkve ötven kilométernyi taxizás után célba értünk. A cél neve pedig Imlil, az apró hegyi település. Gondoltam én.

A járgányból kiszállva tájékoztattak, hogy Imlil csupán az utolsó négy keréken megközelíthető falu. Kerítettek egy öszvért, rázúzták útitársnőm cuccait és a hátizsákomat, majd nekivágtunk egy félig-meddig járható ösvénynek. A magasabban fekvő Aroumd (más néven Armed) faluba kapaszkodtunk fel mintegy fél óra alatt. Itt húztuk meg magunkat.

Aroumd, falu a dombtetőn

Omar, a szállásadó fogadott minket kertben szedett mentából készült teával, helyi nevén berber whiskyvel. Omar, az egykori túravezető és síoktató, Franciaországban is dolgozott, ma meg a menedékházát adja ki.

A szobák a menedéktáborokhoz hasonlóan több személy befogadására alkalmasak. Ágyak helyett heverők fekszenek a négy fal mellett. Más vendég nem lévén, kaptam egy egész helyiséget. Útitársnőmnek másik jutott.

Mivel másnap az Atlas hegység legmagasabb pontjára készültem, vendéglátónk adott némi tanácsot, miközben a vacsoránkat főzte. A pizsamát hamar fellövettem, mert az öt órai kelést nem egyszerű kivitelezni.

Otthon, édes otthon

Öt órakor azonban nemcsak a vekker szólalt meg, hanem Omar is: reggeli allah akbart énekelt. Majd lecsekkolta, felébredtem-e. Barkácsolt némi reggelit, hozzámvágott egy liter vizet, aztán útnak indított.

4167 méteren kémlelő Jbel Toubkal (ejtsd: dzsebel túbkal) csábított rendületlenül. Észak-Afrika legmagasabb pontja mászófelszerelés nélkül legyűrhető. A bölcsebbek két napot szánnak rá és a csúcstámadás előtti éjszakát az alaptáborban töltik. A fittek tizennyolc órán belül lezavarják az oda-vissza utat. Az utóbbi kategóriába soroltam magam, ezért vágtam neki korán.

Fél órányi járást követően már friss hegyilevegőt szívtam. Egy patak menti, kellemesen meredek ösényen lavíroztam feljebb és feljebb. Cirka egy óra magasságában értem a 3207 méter magasan álló Toubkal menedékházhoz, vagyis az alaptáborhoz. Épp ebédidőben.

Magas-Atlas hegység, egy hordár és inasa

A heves majszolás közepette egyszer csak azt vettem észre, hogy a távolban két srác közelít. Elég gyors tempóban, majdnem futva, mint akiknek nem számít a meredekség, és a magaslati levegő. Látszott, hogy ezek a marokkói legények nem először jártak erre. Meg sem álltak a menedékháznál, nagy léptekkel haladtak tovább. Mindegyik csak vizet cipelt, a hátizsákról lemondtak. Nem a plázákban edződtek.

A túra érdemi része a menedékháztól kezdődött. Elég kemény emelkedők állítottak kihívás elé a ritkuló levegőben. Ha lassan is, de haladtam előre. Már-már a sztratoszféra határánál járhattam, amikor lenn a mélyben egy hatalmas nagy nyerítés hagyta el egy lónak a száját. Vagy egy öszvérét. Nem jöttem rá az akcentusra. De hogy ezt a nyerítést mennyire visszaverték a hegyek, leírhatatlan. A hangok remek koncertet adván csak úgy cikáztak az ormok között fél percen át. Nagyon élveztem. Bizton állítom, a világ egyik legjobb visszhangját itt kell keresni.

Enyhe fejfájás színesítette a kalandot, de nem pánikoltam. Éreztem, hogy a nagy tengerszint feletti magasság okozza, így leültem egy pár percre. Ekkor a túrázók többsége ereszkedett lefelé, talán egyedül én igyekeztem a csúcs irányába. Pedig nem járt későre.

Szépen lassan, de jó ütemben kúsztam felfelé a már havas, de igen meredek ösvényen. Ez a hóborította rész nem igazán nyerte el tetszésemet, így próbáltam a “kevésbé függőleges” utat megtalálni. Már nem sok volt hátra a tetőig, talán háromnegyed óra, amikor durcás, sötét felhőket pillantottam meg.

Magas-Atlas csúcsai jégeső előtt

Hirtelen nem tudtam, mi a fenét csináljak. Mivel ritkán kóválygok erre, nagyon meg akartam mászni a csúcsot, de a felhő is foglalkoztatott. Csöppnyi fejvakarás után, a biztonságot preferálva az ereszkedés mellett döntöttem. Mérgelődtem, morgolódtam.

De aztán eleredt. Méghozzá fejkopogtató jégeső. Jó döntést hoztam – gondoltam. Hullottak a jegek az égből, pedig nem rendeltem koktélt. Inaltam lefelé a hegyről. A természet nem tréfál. Alig, hogy elhagytam a menedékházat, a jégeső átváltott sima esővé, majd később teljesen elállt.

Mission uncompleted. Csalódottan kullogtam vissza a szállás felé. Próbáltam átszervezni a kirándulást, hogy még egy esélyt adjak a küldetésnek, de megoldatlan kérdés maradt. Talán a menedékházban kellett volna aludnom, és másnap reggel beiktatni egy újabb csúcstámadást. Késő bánat. Ehelyett délután öt órakor aroumdi szállásomon teázgattam.

Ezen a “szar” helyen kellett volna aludnom

Aroumd más településekhez hasonlóan otthont ad egy hammamnak. Gondoltam, felkeresem. Ám Omar megnyugtatott, hogy “nőnap” lévén nem léphetek be. Minden másnap kerül sor a férfiakra. Pech. Szívesen kipróbáltam volna. A hammam egy gőzfürdő, a marokkói kultúra lételeme, ahol az emberek rituális szertartások kíséretében megtisztítják magukat.

Omar egyébként gratulált, hogy egy nap alatt milyen nagy távot megtettem, majd hozzáfűzte, hogy ha talán bátrabb vagyok, akkor tovább mászhattam volna.

Estefelé a jófej házigazda mindkettőnknek megmutatta a falut. Még a szülőházához is elkalauzolt minket. Aroumd község házai egy dombra épültek. Kocsival tilos a behajtás, sőt, nincs olyan széles út, ahol négykerekű járgány elférne. Mivel valamennyi utcácska egyenetlen, földes és meredek, biciklivel is szinte lehetetlen. Marad a lóhát és a gyaloglás.

Aroumd, főutca

Az épületek nagyon szegényesek, de annál érdekesebbek. Két apró élelmiszerüzlet szolgálja ki a helyieket, ahol sokáig elálló eledeleket árulnak. Talán csak kanálfület nem. Hentesboltjuk csupán pár órát van nyitva naponta. Említést érdemel még a helyi mecset. Az aroumdi körutazás után egy mennyei házi tazsinnal (mi más?) nyugtattuk meg bendőnket, majd mindhárman beültünk tv-t nézni az egyik szobába. A mászás fáradalmait csak ezután pihentem ki.