Hó felől hő felé, tél felől dél felé, óóó mesebeli Afrika, birka- és tevefika…

Életem első afrikai útja az egzotikus és misztikus Marokkóba vezetett. Tizennégy napon át ismerkedtem a helyi kultúrával, az aranysárga homokdűnékkel és az Atlasz-hegységet átszövő ösvényekkel. Fezben landoltam.

Naplementekor érkeztem. Soha jobbkor. Vöröslött az ég. A hőség már a repülő ajtajában megcsapott. A reptér csarnokában egy taxisofőr várt rám. Szállásadóm küldte, nehogy véletlenül a sivatagban töltsem az éjszakát.

Egy régi, de pompás riadot választottam az első éjszakára, amely Fez sikátorvárosának szélén áll. A riadok tipikus marokkói kúriák belső udvarral és szökőkúttal. Az udvarok padlózatát és falait zománcozott zellij csempével borították. Régebben gazdag kereskedők, vagy az uralkodói család hozzátartozói birtokolták. Egy részük immáron zimmer feriként funkcionál.

Riadom faragott fa kapuja egy sárga téglafalú, szűk sikátorból nyílt. Mellette egy csengő ficegett, melynek megrezzentésére megjelent egy tag. Gyorsan beinvitált a madárcsicsergéssel fűszerezett, hatalmas belmagasságú belső udvarba, majd elfoglaltam a szobám. Sikerült kikapnom a legidillibb kvártélyt.

Fez, szállásom – nem gondoltam volna, hogy a sikátor magas sártégla-falai után ez vár rám

A kuckó a 17. században épült hagyományos marokkói stílusban. Az udvart faragott kőoszlopok, színes kanapék és egy kút díszítette. Itt szolgálták fel a reggelit. Néhány szoba ajtaja egyenesen innen nyílt. Az enyém viszont az első emeleti kerengőről. Volt második emelet is, amelyet inkább tetőtéri terasznak hívnék.

Egy rövidecske sétácskára még jutott idő az esti, félhomályos sikátorvárosban. Keskeny utcák kanyarognak összevissza. A biztonság kedvéért nem csavarogtam messze. Néhány perc alatt meggyőződtem arról, hogy a nappali fényben imádni fogom Fez óvárosát, azaz a Fez El-Balit.

Hajnalok hajnalán éneklésre riadtam. Elképzelni nem tudtam, ki vonyít ilyen korán. Morgolódtam, hogy nem hagynak békén aludni. A rettenetesen hosszú koncert teljesen kimosta az álmot a szememből. Később, reggelizés közben jöttem rá, hogy az imam vert fel, aki imádságra szólította a lakosságot. Egy mecsetből kiabált hangszórón keresztül: Allah akbar.

A mohamedánok ötször imádkoznak naponta: napfelkelte előtt, délben, négy óra körül, napnyugtakor és napnyugta után két-három órával, amikor a szürkület teljesen eltűnik, vagyis mielőtt aludni mennek. Szóval a napfelkelte előtti imádság zavart meg.

Bosszúból megreggeliztem majd bevetettem magam Fez labirintusába. A lábam csak vitt előre, foglalmam nem volt, merre tartok. Közben bámultam a marokkói építészeti csodákat, a sikátorok falaiban megbújt, apró üzleteket, no meg a fali kutakat, amelyek nélkül utcasarkok nem léteznek.

Fez, Talaa Kebira sikátor

Aztán kilyukadtam az egyik fő sikátorra, ahol turistajel segítette a tájékozódást. Ezek a jelek kalauzolnak el a fontosabb látnivalókhoz: a sötétkék jelzés vezet a műemlékekhez és a bazárba, a zöld útvonal az andalúz palotákhoz, a világos kék az andalúz negyedbe, a narancssárga a zsidó övezetbe, a lila pedig a kézművesek világába. Csakhogy én nem nagyon foglalkoztam ezzel. Gondoltam, majd csak elkeveredek mindenhova. Néhány órára el is vesztem a világ legnagyobb autómentes sikátorlabirintusában.

Fez, sikátor a kék jelzéssel

Megtaláltam például a világ legrégebbi, ma is működő egyetemét, az Al-Karaouine-t, amelyet 859-ben alapítottak és ahol Afrika legnagyobb mecsete is otthonra lelt. Megpróbáltam gyorsan felvenni a mohamedán vallást, hogy benézhessek, de nem sikerült. Pedig nem ettem disznóhúst és alkoholt sem ittam. Csak érdekességként a legrégebbi európai, ma is működő egyetem az 1088-ban alapított bolognai.

Fez, Al-Karaouine egyetem minarete egy titokzatos tetőteraszról

Ellenben az egyetem előtt elkapott egy tag, aki felajánlotta, hogy felvezet egy tetőteraszra, ahonnan belátható az óváros. Nem tudom, kinek a lakása körül keringtünk. Nem úgy tűnt, mintha kalauzom ingatlanján jártunk volna. Ettől függetlenül nem csalódtam a felkínált lehetőségben, valóban a lábaim előtt hevertek Fez homokszínű épületei. Persze az ürge várt némi garast cserébe. Hát, azóta is vár.

Aztán bekukucskáltam a Moulay Idriss mauzóleumba. II. Idriss nyugszik itt, aki Fez egyik alapítója és muszlim hittérítő volt. Az egyetemhez hasonlóan ide sem mehettem be, az ajtóból bámultam a gazdagon díszített szent helyet. Kezdtem érezni vallástalanságom hátrányát. Pár órára szívesen felvettem volna a mohamedán vallást.

Fez, Moulay Idriss Mauzóleum

Fez, Bab Chorfa

A medina, vagyis a fallal körülvett óváros két kapuját, a Bab Boujloudot (ejtsd kb: bab buzslejed) és a Bab Chorfát érintve eljutottam a 14. században alapított Bou Inania hittudományi iskolába. És ide betehettem a lábam! Micsoda megkönnyebbülés!! Ez a főiskola abban különbözik a többitől, hogy nem csak egy imaszobát használhattak a nebulók, hanem egy egész mecsetet. A múlt idő azért indokolt, mert manapság csupán vallásos funkciókat lát el, a tanítás megszűnt.

Páratlan építészeti remekmű réz ajtókkal, zellij csempékkel, faragott stukkókkal és egyéb geometriai díszítésekkel. Az első emeleten elhelyezkedő, egykori kollégiumba tilos a behajtás. Az iskolához tartozó mecset azonban látogatható. Azon kevés marokkói imahelyek közé tartozik, ahová a hétköznapi pogány vándor is beteheti a lábát. A mecset fölött ágaskodó, elegáns és lenyűgöző minaretet zöld csempék ékesítik.

Bou Inania egyébként egy kegyetlen szultán volt, aki a legenda szerint megölte az apját és legalább háromszáz csemetét nemzett. Viszont sok időt szentelt Fez és az iskola fejlesztésére. Azt gondolta, hogy ezzel feloldozást nyer a bűnei alól.

Fez, Bou Inania udvara

Folytattam a csavargást a bonyolultnak látszó labirintusban a díszesen faragott Sidi Ahmad al-Tijani mecset és mauzóleum irányába. Ezt követte az andalúz negyed, melynek legfontosabb érdekessége a hitetlenek elől lezárt andalúziai mecset. A berber származású andalúzok azután kerültek Fezbe, hogy a mai Spanyolországban található Córdoba városának muszlim uralkodója a nyolcszázas években egy lázadás után kiutasította őket.

Fez, Sidi Ahmad al-Tijani mecset egyik kapuja

A nagy bámészkodás közepette egyszer csak gyerekek vettek körbe. Hívogattak, hogy majd ők megmutatnak egy bőrcserző üzemet. Tudtam, pénzre megy ki a játék. Tervemben ugyan szerepelt ez a látnivaló, de a fizetés részével nem békültem ki. Pláne, hogy gyerekeknek kellett volna fizetnem. Bevetettem egy cselt: a kópékkal tartottam, amíg egy bolthoz értünk, ahol én elszöktem. Rohantak a kölkök utánam, hogy forduljak vissza. Egy saroknál újfent megpróbáltam eltűnni, de a vigyori lurkók ismét megtaláltak. Egy, a Chouara sétányon álló boltba invitáltak, amelynek a teraszáról, a bolt gazdájának szigorú felügyelete mellett megfigyelhettem a 16. század óta működő, középkori hangulatot árasztó Chouara bőrcserzőt.

A ma már világszínvonalú bőrcserzés sok évszázados hagyományra tekint vissza Marokkóban és a mai napig alig változott a technika. Nem mondanám, hogy minden nap térdig állni a kemikáliákban felemelő meló lenne, de a végeredmény biztos kárpótolja a brutál keményen dolgozó bőrcserzőket. Nem meglepő módon minden egyes bőrárusnak van cserző rokona.

Felfedező utam korán sem ért véget, belefutottam a bazársorba. A bazársor, azaz a souk (ejtsd: szúk) szőnyegek, papucsok, szuvenírek vidéke, kaphatók minden színben és mennyiségben. De csak délelőtt. Péntek volt. A délután már az imádkozásé és a pihenésé, az üzletek többsége zárva.

Hogy azért mégse unatkozzak, beültem egy tál tazsinra egy étterem teraszára. A tazsin (tajine) marokkói nemzeti étel, lassú tűzön párolt pörkölt féleség zöldséggel, melyet kúpos fedelű cserépedényben készítenek és tálalnak. Az alapanyag lehet csirke, hal vagy bárány. Amíg összeeszkábálták az eledelt, addig én a teraszról leellenőriztem a közeli lakások tisztaságát.

Fez, étterem terasz kilátással

Estefelé Fez kertjébe, az üdezöld Jnan Sbil parkba zarándokoltam, valamint a 15. században kialakult zsidó negyedbe, az úgynevezett Mellah-ba. A sikátorok kissé unalmas, csupasz falai után nagy kontrasztott jelentettek az erkélyes házak. Egy-két ajtófélfán még látható az úgynevezett mezuza tok. A mezuza zsidó jelkép, imádságokat tartalmazó papiros.

Fez szultánját hidegen hagyta a vallási alapú megkülönböztetés, cserébe a zsidók hűséget fogadtak neki. Nem csoda, hogy populációjuk egy időben többszázezerre rúgott. A zsidók időközben az új városnegyedbe költöztek. Helyüket a szegényebb polgárok vették át.

A fenti túra nem jöhetett volna létre egy újabb önkéntes idegenvezető nélkül. Ezt a “foglalkozást” egyébként a törvény bünteti, turistáknak nem ajánlott, hogy szóba álljanak hasonszőrűekkel. Éppen ezért én belementem, hogy körbevezet, de már az elején kikötöttem, hogy nincs pénzem. Megegyeztünk. Szépen körbevezetett a zsidó negyedben, megmutatta a zsinagógát is, majd a túra végén mégiscsak várt a pénzére. Mind hiába.

Fez, Mellah

A mai éjszakát már egy másik riadban töltöttem. Egy egyszerűbb, olcsóbb kategóriában. A kút innen sem hiányozhatott, csak az udvar helyett az előszobába építették. Itt találkoztam két ausztrál lánnyal, akikkel másnap reggel, egy hajnali allah akbar meghallgatása után eltaxiztam a vasútállomásra.