Ezúttal egyedül maradtam. Amíg vendéglátóim pénzt kerestek, addig én ugyanazt szórtam. Végigjártam Chicago belvárosát mégegyszer. Fellifteztem a “szeles város” égigérő felhőkarcolójának, a száznyolc emeletes Sears Towernek a kilátójába, miután sikerrel vettem a biztonsági ellenőrzés jelentette akadályt.

Jó, hogy nem kellett lépcsőzni, szó szerint egy perc alatt felértem lifttel a 103. emeletre. 

A Sears Tower csak a hétköznapi életben Sears Tower, hivatalosan Willis Tower. Tulajdonképpen egy 3X3-as mátrix alapon kilenc épületszárny alkotja ezt az irodaházat. A kilencből kettő – mindkettő saroktorony – csak ötven emelettel rendelkezik, a többi hét fut tovább a hatvanhatodik szintig. Innentől már csak öt emelkedik feljebb, egészen a kilencvenedik emeletig. Végül a nyugati és a központi torony folytatódik a száznyolcadik szintig. Antennákkal együtt 527 méter magas, és az átadáskor a világ legcolosabb épületének számított. A felhőkarcoló teteje Illinois állam legmagasabb pontja, hétszáz méterrel van a tengerszint felett.

A Sears cég építtette, mert kellett nekik 280 ezer négyzetméternyi iroda. A vállalat azonban elindult a lejtőn, ennek eredményeként jelzálogba adta a saját nevét viselő épületet, majd végül értékesített mindent. Az elnevezési jogot azonban ravaszul megtartotta, amit a vevők kikértek maguknak. A viskó 2009 óta fut Willis néven, miután ez a biztosító társaság kibérelt 13 ezer négyzetméternyi területet, és ezzel megkaparintotta az elnevezési jogot. A panoráma bámulatos a 103. emeletről, különösen az épületek mögött megbúvó Michigan-tó felé.

Chicago, kilátás a Sears Tower 103. emeletéről

Egy üvegfalú és -padlózatú kiálló részről láthattam az utcát a lábam alatt. Az emberek apró fürkészdarazsaknak tűntek. Ezen a szinten található Amerika legmagasabban fekvő budija, méghozzá 412 méterrel a járda felett.

Chicago, szédelgő a Sears Towerben

Miután kiszédelegtem magam, leszáguldottam a lifttel. A downtown utcáin képtelenség fejet lehajtva közlekedni, az ember automatikusan a felhőkarcolók tetejét keresi. Ritka, de érdekes látványt nyújtanak az ablakmosó kisiparosok, ahogy kötélen függve gürcölnek. Megnéztem volna egy olyan mutatványt, amikor a huszadik emelet magasságából a vödörből egyszer csak kiborul a víz az úttestre, no meg a járókelők fejére.

Eztán kinyomoztam a house zene szülőhelyét, a Warehouse diszkót, ahol a legendás Frankie Knuckles, a house zene keresztapja játszott hétről hétre a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején. Knuckles kísérletezett a különböző diszkós zenei stílusokkal, és egybekeverte azokat. A lemezboltokban az “amit a Warehouse-ban lehet hallani” címke alatt árulták ezt a zenei stílust és ez rövidült le egyszerűen “house”-ra. Térkép segítségével megtaláltam az utcát, amelynek egy blokkja Frankie Knucklesről lett elnevezve, és ahol a diszkó is működött. Az épület áll ugyan, de a dizsit rég bezárták, így sok mindent nem láttam.

Chicago, Frankie Knuckles Way

Beültem egy egykori bakterépületbe kajálni. Itt tapasztaltam meg először az amerikai fizetési szokásokat. Kinéztem a kívánt ételt a falon lógó menüből, majd a pénztárhoz álltam, ahol többet kértek, mint amit az ártábla mutatott. Kifejeztem nemtetszésemet, mire azt tanácsolták, hogy reklamáljak az amerikai kormánynál. Ekkor esett le, hogy ÁFA nélkül tüntetik fel az árakat. Nem felejtettem el a vasárnap éjszakát és zaba után felkerestem a gyár- és raktárnegyed vörös téglás épületeit.

Chicago, vörös téglás negyed

Érdekes része Chicagónak. Furcsa, hogy a felhőkarcolókat elhagyva, az utca másik oldalán feltűnnek ezek a vakolatlan, régi épületek. Micsoda kontraszt! Mintha valami régi, hatalmas nagy ipartelepen kóvályogtam volna. Tetszett, ahogy a vasúti sineket az utca fölé építették, párhuzamosan az utcával. Ez egész Chicagóra jellemző. Földalatti helyett földfelettivel találkozhatunk. Belebotlottam a klubba, ahol előző éjjel mulattunk. Sőt, még a kézlenyomatomat is felfedeztem az egyik kátyúban. Négykézláb mászhattam volna az iccaka?

Délután két óra körül értem vissza downtownba, ahol a megrendelt fényképezőm lencséjéhez kerestem szűrőt, ami egyben a lencse óvására is szolgál. Abban a fotógépes akcióban, amit az interneten kiválasztottam, nem szerepelt a szűrő. Az áruházban találtam is rengeteget, de nem voltam biztos, melyiket kell vennem. Ezért az egyik eladócsajhoz fordultam, aki a szűrők körül sertepertélt. Ő elküldött az egyik kollégájához, mert ő másik vevővel foglalkozott. Nem volt körülötte senki, de mindegy.

A kolléga, aki az áruház másik részében tevékenykedett, visszaküldött, mert az ő részlegén nincsenek szűrők. Megközelítettem egy harmadik tagot, aki nem tudta, miről beszélek. Nem értette, milyen lencse és milyen szűrő. Ezek aztán a segítőkész, felkészült eladók – hitetlenkedtem. Észjárásuk legalább olyan lassú, mint a testmozgásuk. Ekkor odament a számítógépéhez és megkereste, melyik szűrő passzol a lencsére, majd visszamentünk a termékekhez, és rámutatott egyre. Kétkedve fogadtam a tanácsát, mert kicsinek tűnt. Nem volt jobb ötletem, leakasztottam az ajánlott árut. Mielőtt a pénztárhoz siettem volna, visszaosontam a tag számítógépéhez, ahol látom, hogy nem az a lencse van beütve, mint amit én rendeltem. Tehát az eladó még arra sem volt képes, hogy arra az árura keressen rá, amit mondtam. Ettől függetlenül megvettem a szűrőt, mert gondoltam, ha mégsem lesz jó, akkor úgyis kicserélik.

A pénztárnál nem fogadták el a dolláromat. A pénztáros bevitte megvizsgálásra a feletteséhez, majd közölte velem, hogy gyanús fizetőeszközt nyomtam a kezébe. Szerencsére akadt nálam annyi apró, hogy szert tegyek a szűrőre. Amint kiléptem az áruházból, észbekaptam, hogy én többet nem jövök be Chicago központjába, tehát ha nem a megfelelő cuccot választottam, nem tudom kicserélni. Visszavittem és visszaadták a pénzt.

Eztán felszálltam a Deerfieldbe tartó vonatra. Deerfieldben található a Bundy család háza.

Deerfield, Bundy-ház

Hogy kik Bundyék? Aki nem tudja a választ, sok szeretettel várom jelentkezését egy pofonért. Az Egy rém rendes család című, nálam Oscar-díjas sorozat főszereplőiről van szó. A cím: Castlewood Lane 641. Közel egy órás vonatozás és cirka fél órás gyaloglás kellett ahhoz, hogy ezt a zarándokhelyet megtaláljam. Mit meg nem tesz az ember! Nagy rajongója vagyok ennek a kifejezetten humoros sorozatnak. Rábukkantam a kéglire, teljesen úgy néz ki, mint a tv-ben. Sajnos senki nem volt otthon. Bár mintha a Ferguson márkájú wc-jük hangját hallottam volna. Szívesen csatlakoztam volna az Al Bundy által vezetett No Ma’Am szervezethez. Ez a rövidítés annyit tesz: férfiak nemzeti szervezete az amazoni mesterség ellen.

Jobb ötlet nem lévén meglestem a környéket. A kerítés hiánya miatt a terek és az utcák tágasabbnak tűnnek. A családiházak és az utca közötti zöld területek szélesek. A vityillók faburkolatai az amerikai filmeket idézik. Al Bundy autogram nélkül szálltam vissza a vonatra, hogy eljussak házigazdám munkahelyére.

A vonatok igen furcsák errefelé. És emeletesek. Maga a vagon belülről egy amerikai börtönre emlékeztetett. A földszint és az emelet is az utasok részére lett kialakítva. A felső szint tulajdonképpen csak az ablakok mellett létezett, ahová csupán egyszemélyes üléseket rögzítettek. A kocsi közepén pedig leláthatunk a földszintre. A kalauz úgy kérte el a jegyemet, hogy felnyújtotta a kezét a földszintről, én meg leadtam neki. Fémkorlátok vigyáznak arra, hogy középen le ne essünk az emeletről. Ha fent ülünk és a kocsi jobboldali üléséről áttelepednénk a baloldalira, akkor előbb le kell lépnünk a földszintre és egy másik lépcsőn kell felmásznunk.

Vonat

Hazaérvén majd megütött a guta: a megrendelt fényképezőgépem nem érkezett meg. Úgy döntöttem, hogy felhívom az üzletet. Kiderült, hogy nem kaptak semmilyen megrendelést. Nem értettem. Kétségbeesetten ültem le az internet elé, hogy ismét megrendeljem. Ekkor láttam, hogy a rendelést nem fogadták el, mert valami gubanc van a bankkártyámon. Amikor először megrendeltem a gépet, ez az üzenet nem jelent meg. Felhívtam a bankomat, hogy megtudjam, miért nem használhatom a kártyámat. Kiderült, nekem közölnöm kellett volna a bankkal, hogy én az Egyesült Államokban leszek. Persze, a bank megoldotta a gondot. Az online rendelésről azonban lemondtam, mert egyhamar nem érkezett volna meg.

Chicago, downtown

Ehelyett vadnyugati kalandunk előtt egy nappal megkértem a ház asszonyát, hogy tegyünk egy pár kört a Des Plaines környéki fotós boltok felé. Mielőtt útrakeltünk volna, böngésztem a netet is és találtam egy akciót. Szóval két üzletbe is betértünk, de mindegyik drágán árulta a drágámat. Nem húztuk az időt tovább, elgurultunk abba az üzletbe, amelyik az akciót kínálta a neten. És nyertem: megvettem az áhított Nikon D5100-et, melléje az akció keretében pedig egy Nikon 18-200 mm-es lencsét. Örültem, mint majom a csónak. Táskám volt hozzá, szűrőt és aksitöltőt viszont itt szereztem be.

Ha összehasonlítom a londoni meg a chicagói árakat, durván háromszáz fontot spóroltam. Nyílván a repjeggyel nem olcsóbb, de ha online rendeli meg az ember, akkor jól jár. Egyet kell figyelembe venni: az amerikai garancia nem érvényes Európában.

Kalauznőm belefáradt a kocsikázásba és úgy döntött, sziesztázik egyet délután. Én meg felültem egy nyeregbe és bicikliztem a környéken. Kaptam kulcsot a házhoz, de én elfelejtettem zsebre vágni. Miután kitoltam a bringát a házból és becsuktam magam után az ajtót, akkor döbbentem rá, hogy nincs nálam a kulcs. Vagyis addig nem mehetek be a házba, amíg valaki ki nem nyitja nekem az ajtót. Nem töprengtem sokat, hanem felpattantam a nyeregbe. Takaros környéken, egy kaptafára épült házak között tekeregtem. Mindegyiken ez az unalmas, ötlettelen, tipikus amerikai fa borítás. Jópofák ám, csak hülyítem a kedves olvasót. Találtam egy-két nagyobbacska kéglit, amit szívesen elfogadtam volna.

Des Plaines (ejtsd: disz pléjnz), vityilló

Másfél órát, ha bicklizhettem, de többet kellett volna, mert az assszony még szunyókált, mire visszaértem. Nem akartam felébreszteni, így nem volt más választásom, mint leülni a hátsó kertjükben és várni. Nincs kerítés errefelé sem. Akár a szomszéd kertjében is megpihenhettem volna. Feltéve, hogy nem lőnek le.

A délután folyamán aztán kinyílt az ajtó, este pedig cimborámmal együtt nekiálltunk csomagolni a hosszú vadnyugati útra, amit már izgatottan vártunk.