Minden igényt kielégítő, már-már kacsalábon forgó menedékház fogadott. Tíz férőhely, valamennyi emeletes vaságyon, terasz, felmosó szett, vaskályha, matrac, gyertya, tea, cukor, mustár, kávé, só, olaj, papír tányér, sebtapasz, kötszer, hidrogén-peroxid, falitérkép, buddha zászló, ásó, fűrész, balta, grillező, kút, aprófa, wc papír, napkollektor. Nekem csak annyi lett volna a dolgom, hogy a sufniban eltárolt fával beindítom a kályhát.

De nagyon hívott a természet. Vétek lett volna a menedékházban ücsörögni. Az eső közben elállt, így részletesen átfésültem az őszi divatot követő nyírfaerdőt, és fürkészgettem a fölöttem magasodó kopár csúcsokat a folyó felett átívelő, fatörzsekből összetákolt hídról.

Hívott a természet

Jó kisfiú modjára, a nagy bámészkodás után fagyűjtésbe kezdtem, hogy aki utánam jön, annak legyen mivel fűtenie. Más kérdés, hogy a nedves fának kell egy kis idő, mire megszárad a nyirkos időben.

A bibi viszont csak ezután jött: bevásárláskor amatőr módon megfeledkeztem a gyufáról és pont ez hiányzott a kunyhó leltárából. Megtaláltam ellenben a világ legkisebb öngyújtóját, de nem sok mindent sikerült belőle kicsikarni. Különösebben nem izgatott, ugyanis az igazat megvallva egy vaskályha hatótávolsága maximum két-három méter. Mivel az ágyakat a szomszádos helyiségben rendezték be, mindenképpen hidegben aludtam volna. Ráadásul még a lángot is őríznem kellett volna. Szóval ezért jó ötlet a hálózsák és a matrac.

Sötétedés után jöttem rá, hogy a semmittevés mennyire rossz dolog. Nem bírtam este nyolckor álomba szenderülni. A növő teliholddal cimboráltam, a kecó mögötti budiba vezető utat tökéletesen megvilágította.

A Fontverd menedékház belülről és kívülről

Másnap reggel ismét útnak indultam és felfedeztem a tizenkét kilométer hosszú Madriu-Perafita-Claror völgy keleti részeit. Ez volt az első útszakasz, amely nem emelkedett durván és a puha talaj sem késztetett csúszkálásra. Az egyetlen akadályt egy patak jelentette, amely néhány méteren át a turistautat választotta medernek.

Alig egy óra alatt, a szélsebesen csorgó Madriu folyót követve értem el egy újabb hegyilakhoz, a Riu dels Orrishoz. Ez egy hat személyes bungi, emeletes ágyakkal, fűtési lehetőséggel. Kisebb változat, mint a Fontverd, de a színvonal hasonló.

Madriu-Perafita-Claror völgy – Andorra és a Pireneusok egyik gyöngyszeme

Majd következett egy hosszabb kaptató, de a kevésbé durva fajtából. Kétezer-ötszáz méter körül járhattam. A felhők folyamatosan akadékoskodtak a nap előtt. A mintegy két órányi séta jutalma a l’Illa menedékház.

Ez volt az egyetlen, személyzettel ellátott odú, amelybe andorrai kirándulásom során belebotlottam. Egyből megmutatkozott a különbség. Egy hatalmas hodály, óriási étkezővel, ötven férőhelyes lakrésszel és kerti pottyantóssal. Húsz euro egy iccaka, egész évben nyitva. Cipőben belépni tilos, klumpában nem. Utóbbiak a bejárati ajtónál sorakoznak, és várják, hogy felpattanhassanak a megfáradt lábakra. Beneveztem némi sütire és végre ittam valami forrót.

Személyzettel ellátott odú

Az ebédszünet után újabb emelkedésbe kezdtem. Elsasszéztam egy víztároló mellett, melyet a negyvenes években emeltek, és amely egy völgyben fekvő tavat táplál. Felkapaszkodtam egy hegy nyergét jelentő ingoványos területre. Innen csak pár száz méter az andorrai-spanyol határ. Ha útlevél nélkül jönnél Andorrába, ezt a kaput válaszd, hiszen a vadonban kevés az esély szigorú vámosokra. A bűbájos völgybe csak egy darabig ereszkedtem le.

Kilátás Andorrából Spanyolországba

Elhatároztam, hogy az előző iccaka elfoglalt menedékházat ismét elfoglalom. Persze az idő gyerek volt még, de ez alkalmat adott arra, hogy szétfényképezzem magam.

Hamar szerelmes lettem a tájba. A sárgás és vöröses levelek csak fokozták a hangulatot. A Madriu folyó sok helyen kisebb-nagyobb vízlépcsőt alkot, nem mehettem el mellettük. A rengeteg apró tó, a drámai hegyvonulatok, és a tágas, hosszú völgyek mosolygásra késztettek. A legkülönlegesebbnek a Bova tavat ítéltem, amelynek nagy részét benőtte a gyékény.

Bova tó és a gyékény szőnyeg

Épp sötétedés előtt értem vissza a kéglibe, ahová egy pár előttem már beköltözött. Majd felháborodtam. Mit merészelnek az én kecómban! 😉 Jó fej skót párost ismertem meg, akik szintén Andorrában barangoltak. Úgy jártak, mint én: megtetszett nekik a tisztás, és lecövekeltek. Ők befűtöttek, volt náluk gyufa. Semmi skótos takarékoskodás. Kemény két fokkal járultak hozzá a helyiség felmelegedéséhez. No meg csipetnyi füsttel, bár való igaz, a nagyja a kéményen keresztül távozott. Alvás előtt tehát ajtót és ablakot nyitottunk és kizavartuk a füstöt, meg vele együtt a két fokot.

Közben eljátszottam az utolsó vacsora jelenetét, igaz, Jézussal ellentétben nekem nem volt tányérom. A vacsora adagom viszont egyértelműen überelte az övét, nem beszélve a következő nap szerzett élményekről.