Csípősen hideg reggelre ébredtem a hegyi menedékházban, a reggeli torna sem enyhített a körülményeken. A nap ugyan erőlködött, de nem küldött meleg sugarakat. Vacogó fogaim ellenben könnyebben elharapták a reggelit.

A programom kissé bosszúsan folytatódott, ugyanis egy sürgős intézkedést követelő sms és a hézagos mobil lefedettség lekényszerített a hegyről. Hogy kaptam meg az sms-t? Nagyon nem akartam ezeket a plusz kilométereket. Miután megoldottam a problémát, nekilódultam egy másik útvonalnak.

Ez még meredekebbre sikerült, mint az előző napi. Andorrában nem viccelnek a túraösvényekkel, a legrövidebb út az egyenes alapon taposták ki őket. Szerpentinekről és enyhe emelkedőkről csak álmodozhatunk. Vagy le, vagy fel, sík terep nuku. Legalábbis a Comapedrosa parkban mindenképpen.

Ezúttal a GRP (Grande Randonee Pays) nevezetű útvonalon araszoltam, amely körbejárja Andorrát. Piros-sárga jelzést kapott, és több, mint nyolcezer méteres szintkülönbséggel riogat. A táv százhúsz kilométer hosszú, amelyet papíron hét szakaszra bontottak.  Huszonkilenc menedékházat érint, többségük őrizetlen, de remekül karbantartott és fűthető. Szerencsés esetben némi eledelt is rejt. A sátorverés is ér, ha az éjjeli egy-két fok nem riaszt el.

Kőház pireneusi stílusban

Az én célom sem lehetett más, mint egy menedékház elérése, méghozzá az apró, kőből épült, hat férőhelyes refugi de l’angonella kétezer-kétszázharmincöt méteren. Arinsalból mintegy három óra alatt abszolválható a túra. Úgy terveztem, hogy a korai célbaérés után felkapaszkodok a környék csúcsaira, de soha nem akadtam rá a menedékházra.

Abszolváltam a Percanela-nyerget, elhaladtam a refugi les fonts menedékház közelében, majd felkúsztam a Serrat de la Burna déli oldalán. Nagyjából féltávnál, egy kopár nyereg tetején egy kereszteződéshez érkeztem. Turistajelzés vagy tábla sehol, ezért a korábban lefotózott térképet hívtam segítségül. Azon egyetlenegy kereszteződés csillant fel, és az alapján a jobb ág tűnt nyerőnek.

Nyeregben – vagy mégsem. Talán a panoráma zavart össze

Követtem az utasítást. Ahogy a térképen, a valóságban is az első méterek felfelé vezettek. Ez a felfelé vezető út egy csúcsra ért – most már tudom, hogy a Percanela csúcsra – ahonnan ráláttam a völgyben megbúvó falvakra. Rossz előjelnek véltem. Gyanúsan letértem a célba vezető ösvényről. Az égtájakat a vastag felhőréteg miatt nem állapíthattam meg. Újfent elővettem a digitális térképet, de nem jöttem rá a turpisságra, ezúttal sem találtam más kereszteződést.

A rossz előjel, avagy kilátás a Percanela csúcsról

Jobb ötlet nem lévén folytattam a sárga pöttyös jelzésen. A sárga szín nem igazán bölcs választás a természetben, főleg így ősszel. Az aljnövényzet és a köveken megülő mohák hasonló színben ficeregnek. Szóval az említett csúcs után az út lejtősre váltott. Ez a térképen is stimmelt, mégsem győződtem meg arról, hogy jó irányba haladok.

A lényeg, hogy egy eszméletlen csúszós és meredek hegyoldalban kínlódtam le magam. Az ereszkedés tuti nehezebb, mint hegynek fel. A kopár gerincről leértem a fenyvesekbe, de a talaj állapota mit sem változott. Olykor gatyaféken csúsztam lejjebb és lejjebb. Ám az esést megúsztam.

Fenyők között, avagy a tiszta levegő otthonában

Majd eleredt az eső is, ami kissé kárpótolt az elvesztett út miatt. Kárpótolt, mert a kopár hegytetőn bőrig áztam volna, az erdőben viszont kevésbé okozott gondot. Talán csak annyi történt, hogy teljesen korcsolyapályává változott a talaj.

A hosszú ereszkedést követően kilyukadtam Cortinada faluban. Rohadtul nem ezt terveztem, bebizonyosodott, hogy fenn a nyergen a rossz irányt választottam. Ráadásul messze volt még az este. Így hát aszfaltra váltottam és elcsavarogtam Llorts faluba, ahonnan szintén elérhető a fent említett menedékház. Persze erőm már nem volt ahhoz, hogy ismét felkapaszkodjak egy gyilkos emelkedőn.

Inkább korzóztam a takaros, kőházakat felsorakoztató, virágokkal díszített egykori bányászfaluban. Meglestem az alatta folyó Valira d’Orient folyót, partján lovak legelésztek. A part menti ösvény egy korábbi vasbányához kalauzol el, amely a 19. századig működött és tartotta el a helybelieket. Koraeste lévén esélyem nem volt a látogatásra.

Szégyenszemre hajlék keresésbe kezdtem. Mit nem adtam volna egy hegyi lakért! Llorts bővelkedik szálláskínálatban és annak ellenére, hogy a nyári turistaszezonnak vége, többsége nyitva tart. Persze mindegyik kong az ürességtől, de nyitva tart. Benyitottam az elsőbe, de sehol senki. Recepció nincs, étterem zárva. Nem értettem. Kinyílt viszont a budi ajtaja, ahol kényelmesen elfért a hálózsákom. Hajlék keresés kipipálva.

Lefekvés előtt szívtam még némi friss levegőt, amikor rájöttem, hogy a szomszéd épületben kellett volna keresnem a recepciót. Nem mintha onnan sokkal több fény szűrődött volna ki. Végül félig-meddig menedékház stílusban vészeltem át az iccakát.

Llorts