1. szakasz: Huchenfeld – Ehningen. Távolság: 41 kilométer. Szintemelkedés: 236 méter, szintereszkedés: 208 méter.

2. szakasz: Reutlingen – Lichtenstein vár – Reutlingen. Távolság: 31 kilométer. Szintemelkedés: 511 méter, szintereszkedés: 503 méter.

Az elmúlt három nap háromszázharmincnyolc kilométert takarítottam be, ezért úgy terveztem, hogy ma lazítok. Ehhez képest az egyik legdurvább meredeket abszolváltam. Kevesebb tekerés, némi vonatozás, Tübingen és a Lichtenstein várkastély szerepelt a programban.

A reggeli órákban, két ciklusú székelést követően leereszkedtem Huchenfeldből a Würm-patak völgyébe, majd immáron a Fekete-erdő legészakibb tájain haladva becsörrentettem Hausenbe (ejtsd: Hauzen). Ott rátértem a főútra és a favázas házakkal feltűnősködő Merklingent áthasítva kikötöttem Weil der Stadtban, becenevén a Fekete-erdő kapujában.

A település szülötte Kepler, a híres csillagász. Grandiózus főtéri szobra előtt mélyen meghajoltam, hiszen olyan bolygómozgást fedezett fel, mint amit én is képviseltem a bringatúra során. A szülőházában berendezett múzeum egy zárva felirattal próbált kedveskedni.

Inkább körbejártam az új és a régi városháza előtti Piac teret, ahol két kútra is felfigyeltem. Az egyik az alsó, a másik a felső. Az alsón egy oroszlán és a császári sas sandít és 1603-ban faragták, míg a felső 1537-ben épült és V. Károly császárt ábrázolja széles sipkában és szoknyában.

Piac tér – balra a Szent Peti és Pali templom tornya, az órás épület az új városháza, előtte pedig V. Károly császár szobra

Három ugrással arrébb figyel meredten a Szent Peti és Pali katolikus templom. Eredetileg Petiről nevezték el 1295-ben, a Palit csak évszázadokkal később toldották hozzá. Megjegyzendő, hogy a reformáció nem hatotta meg a Weil der Stadt polgárait, temploma soha nem vált el a katolikus kereszténységtől. Ennek tudatában talán meglepő, hogy Kepler az evangélikus vallást gyakorolta.

Korzóztam egyet a középkori jelleget öltő, macskaköves központban, melynek a pasztellszínű, sátortetős, zsalugáteres viskók, és az ablakokban csüngő piros muskátlik egyedi arculatot varázsolnak.

Kepler utca, ahol a Kepler Múzeum található

Weil der Stadtot egy főút menti bringaúton hagytam el. Később erdőszéli, buckák közötti, egynyomsávos aszfalton zakatoltam. Kerékpáros jelzésekre koncentrálva gördültem be az “ingen”-re végződő helységek birodalmába, elsőként Ehningenbe, ahol semmi attrakció nincs. Kizárólag a vasútállomást kerestem fel. Felszökkentem a Herrenberg felé siető szerelvényre, amely két perccel a tübingeni csatlakozás elindulása után ért be. Mintegy háromnegyed órára lecövekeltem, a soros járat éppen lekésve a déli harangszót füstölt be Tübingenbe, az egyetemvárosba.

Tübingentől sokat vártam és már a vonatajtóban állva kaptam némi ízelítőt: rengeteg ember, nebuló és felnőtt, turista és bennszülött. A Neckar folyón átívelő, virágokkal díszített hídra lépve értettem meg először a nagy felhajtás okát: a parton meredező, színes, faszerkezetes házak és csúcsos ormaik, valamint a vizen ringatózó fa gondolák egyből belopták magukat a szívembe.

Tübingen, gondolás

Tübingen, kilátás a Neckar-hídról

A szűk sikátorokat, a ragyogóan restaurált középkori magot, a Zwingelnek (ejtsd: Cvingel) nevezett rakparton álló Hölderlin tornyot, a városháza előtti piacot, a csalogató kávézókat és cukrászdákat csak ezután fedeztem fel.

Nem éppen praktikus biciklit tologatni a nyüzsgő, szűk sétálóutcákon vagy három csomaggal megtámadni a nevezetes műemlékek helyiségeit. A gótikus Szent Gyuri templomba úgy szökkentem be, hogy paripámat és zsákjaimat egy ismeretlen öregúrra bíztam.

A Piac téren áll a négyemeletes, díszes városháza és a Neptunus szobor. Megtudtam, hogy a kégli a 15. században épült és eredetileg háromszintes volt. A homlokzatán álló időmérő pedig egy asztronómiai óra. A felettébb díszes homlokzatot az egyetem négyszázadik szülinapjára készítették 1877-ben. Ebből egyedül megfejtettem, hogy az egyetem 1477-ben nyitotta meg kapuit. Sajnos a kofák sátrai belezavartak a kilátásba.

Tübingen, Neptunus szobra és a városháza

Ráakadtam a múzeumoknak otthon adó várra, valamint az egykori protestáns arisztokrácia akadémiájául szolgáló épületre, ami ma kollégiumként funkcionál. A középületeket szemlélve feltűnt, hogy a legfelső emeletet eszkábálták a legszélesebbre, aztán következtek a kisebb középsők, majd a földszint, mint a legszűkebb alapterületű szint. A lejtős Market utca, a Kornhaus és a Lange utca kínált ritka látnivalókat, mint például a magtár, és az egykori mészáros üzlete. Elcsavarogtam a centrum legmagasabb pontjának, a Schulberg (ejtsd: sulberg) házikói felé is.

Tübingen, emeletek és ablakok

Tübingen, a Holzmarkt jellegzetes házai, és azok szélesebb felső szintjei

A központot átszelő csatorna mentén több cukrászda felsorakozott. Bepróbálkoztam az egyiknél és egy kitűnő, erdei gyümölcsös fagyikelyhet toltam az arcomba. Micsoda nap!

Na de ez mind semmi! A bekezdésben említett kaptatót még túl sem éltem. Csihuhura szálltam és elzakatoltam a szomszédos Reutlingenbe. Reutlingen felejtős, viszont innen indul ki a Lichtenstein várkastélyhoz vezető kétkerekű lovaknak szánt sáv.

A déli körzetben kavarogtam, amikor váratlanul utolért egy ősz szakállú, muszlim sapkát viselő, barátságos bácsi. Épp a boltba pedálozott, de az odáig tartó kilométert együtt tettük meg. Útbaigazított és a túrám iránt érdeklődött. Megleptem. Bíztató német mondatait egy arab szóval zárta le: insallah, vagyis ha Isten is úgy akarja.

A helységből kiérve megpillantottam a hegy tetejéről kilátó vártornyot. Az egy dolog, hogy kiszúrtam a fotózhatatlan tatarozó állványokat, de elképzeltem az emelkedők dőlésszögét. Egy tizenhat kilométeres szakaszról van szó, amely a domb tövéig, vagyis féltávig simán kipipálható. De ami a domb lábánál fogadott, az brutálisan kemény volt és galambeleresztős. A végső hét kilométeren abszolvált háromszáz méteres szintkülönbség súlyosan megizzasztott, egy óra alatt teljesítettem.

Délután öt körül váltottam meg a jegyet a vár pénztáránál. Naná, hogy az utolsó, hovatovább németnyelvű idegenvezetésre, amelynek csak minden harmadik mondatát értettem.

Lichtenstein vári panoráma és a szintkülönbség

Az 1842-ben elkészült, sziklaoromra épült neogótikus vadászkastélyt egy középkori lovagi vár alapjaira húzta fel Wilhelm of Württemberg báró, Urach megye hercege. A főbejáraton át a várudvarra érünk, amelynek sarkainál vártornyok őrkődnek. Mind a négy tornyot Württemberg báró lányairól nevezték el, azaz Lukrécia, Szerénke, Irma néni Mathilda, Eugenie, Maria és Augusta. A legfontosabb, központi torony a báró elsőszülött fiának nevére, a Wilhelmre hallgat. Bár ennyi erővel a báróra is hallgathatna, hisz ugyanaz a keresztnevük.

Az idegenek elől eldugott hercegi apartmanban szokott nyaralni Urach hercege. Na persze nem az, aki a várat építette, hanem aki még él. A kóceráj egy francia könyvtárat is rejt, középső polcának zöld könyve mögött egy üveg mosolygós Jägermeister és két adag alig használt babfőzelék lapul. A fő torony múzeumként műkődik, megtekinthetjük többek között a családi kápolnát, a fegyvertárat, a lovagtermet és az öreg báró szuvas protkóját. Egyébként az első Württembergi báró alapította a fentebb említett Tübingeni egyetemet.

Lichtenstein vára

Lichtenstein vára, privát szárny

Mire befejeződött az idegenvezetés, zárásra készülődött a vár előtti presszó. Biológiai fegyverként működő lábszagom és hiányzó bal alsó ötösöm meggyőzte a csálingert a túlóráról. Egy fejedelmi almás rétessel lettem nehezebb. Aztán bekurbliztam a biriglimet és lezúgtam a hegyről. Hogy, hogy nem villámgyorsan a völgyben találtam magam.

A reutlingeni vasútállomás peronja stoppolt le. Ismét felültem a vonatra, hogy visszatérjek arra a nyugat-kelet irányú német kerósztrádára, amiről Ehningennél lepattantam. Ezt a mutatványt Nürtingenben hoztam össze. A tübingeni-lichtensteini kirándulással végső soron egy hurkot karcoltam le. Húú, mennyi “ingen” négy sorban!

Nürtingenben altató gyanánt betoltam egy pizzát és indultam alkalmi vadcampingnek beillő sík terepet keresni. Már elhagytam a házakat és méretes réteket szeltem át, amikor elémállt a luxus. Az egyik ilyen rét határán, egy erdőbe vezető ösvény mellett, egy lakhoz közel böktem le a sátrat.

Méghozzá egy borzongató borz csapat vonulási útjának kellős közepébe. Egy háromfős banda osont el az ösvény menti bokrok tövében, amikor a sereghajtó váratlanul megtorpant, felém fordult, felvette a támadóállást, majd alaposan megvizsgált a szemével. A farkasszem csatának én is nekigyűrkőztem, percekig méricskéltük egymást anélkül, hogy pislogtunk volna. Végül a borz adta fel előbb. Nem meglepő, hiszen a többiek cseszték megvárni.