Szakasz: Nürtingen – Silbersee. Távolság: 117 kilométer. Szintemelkedés: 980 méter, szintereszkedés: 874 méter.

Nyirkos reggelre ébredtem a rét szélén és mivel senki nem hozta ágyba a reggelit, korgó gyomorral vágtam neki a következő etapnak. Az első faluban, vagyis Owenben addig forgolódtam, míg ráakadtam egy korán nyitó pékségre.

Arra viszont nem számítottam, hogy egy morcos nő szolgál ki. A pékáru átadásakor még csak a szemei álltak rosszul, de kihúztam nála a gyufát, amikor megkértem, hogy töltse tele vízzel a két flakonomat. Angliában, Belgiumban és Franciaországban valamennyi kiszolgáló pozitívan és segítőkészen oldotta meg a feladatot. Németországban a kétszer fél liternyi csapvízhez bónuszként undok és flegma mimikák párosultak. Persze kedvemet nem szegte a biciklizéstől.

A Kleine Lauter patak völgyében, hol kertek alatt, hol bringasztrádán, de kitűnően terelő tábláknak engedelmeskedve közelítettem Gutenberg felé. A falu északi határában egy vízesés bűvöli el az errelátogatókat. Sajnos a terep nem alumínium paripáknak való, így csak a falubeli zuhatag részt leshettem meg.

Vízesés Gutenbergnél

Gutenberget északról, keletről és délről is hegyek övezik, de ez nem akadályozta meg az útépítőket, hogy három kilométeren keresztül nyolc százalékos, szerpentines emelkedőt építsenek. Kevésbé vígasztalt, hogy többnyire árnyékban tekertem. Már a bokámat karcoltam a nyelvem hegyével, amikor a hegytetőn, ha szelídebben is, de tovább kötekedett a meredekség. A látványos donnstetteni fennsíkon elsuhantam egy juhászra vigyázó birkanyáj mellett, majd kilyukadtam az első “ingen”-ben, méghozzá Laichingenben.

Donnstetteni tájkép

Laichingenben az tetszett, hogy szem elől tévesztettem a kerékpárösvény jelzéseket, és tudatlanul gurultam előre. Én ezt úgy fordítottam le magamnak, hogy ha nem látok egyet sem, az azt fejezi ki, hogy egyenesen kell haladnom, mert csak a kanyarodást jelzik külön. De amikor kiértem a helységből, akkor sem lettem okosabb. Tojtam rá és Merklingenig meg sem álltam.

Ott viszont ráleltem a tökéletes irányra. A mezőt horzsoló útvonal becsalogatott egy sűrű erdőbe, ahol egyenetlen földes szakasszá változott az aszfaltos. Vagy fél órát rángatóztam és zötykölődtem rajt, amikor váratlanul szembe kerültem egy markolóval. Teljesen eltorlaszolta a csapást, mögötte böhöm árok tátongott. Utat faragtak. Nyílván a hátraarc jelentette az egyetlen opciót, de ezzel a ráébredéssel nem mentem sokra. Megállt a tudomány, fogalmam nem volt, hogyan tovább.

Aztán megjelent egy karikázó pár, akik szintén beszopták ezt az ösvényt, és bár becsületesen tanulmányozták térképüket, csupán tippelni tudtak a folytatást illetően. Velük tartottam. Közben egy harmadik próbálkozóval hozott minket össze a sors, aki jobban ismerte a környéket és a térképet is. Hatalmas kerülővel ajándékozott meg minket, melynek első száz méterén majd berosáltam a rámtámadó kaptató miatt.

A házaspár aztán lemorzsolódott, én viszont egészen a völgy aljáig a rutinos, ötven körüli, hippi kinézetű cangázóval tartottam. Fúú micsoda száguldozást adtunk elő a hegyről lefelé kilométereken át. Pedig én az óvatosabb pedálosok körébe sorolnám magam. A Blau folyó partján elterülő Herrlingenben váltunk el. Mekkora élmény: egy újabb “ingen”!

Eztán nagyjából a Blau folyót követve, kissé unalmas, ámde sík terepen rongyoltam be Ulmba. Nem “ingen”re végződik: micsoda dráma!

Ulm legfontosabb látnivalóit nem hagyhattam ki. Einstein szülővárosában relatíve mindenre kíváncsi voltam, még a sétálóutcán árult debrecenire is.

Ulm, dóm torony

Mustáros szájjal léptem a ulmi dóm közelébe. Százhatvanegy méteres magasságával ez a világ legsudárabb temploma és egyik legpompásabb gótikus építménye. Nehéz egy fotóba belezsúfolni az egész hodályt, talán nem őrült gondolat, ha ehhez lefekszünk a macskaköves templomtérre.

1377-ben kezdték építeni és vagy két évszázadon át dolgoztak rajta a sörivásban valószínű aktívabb kőművesek. Az utolsó simításokat 1890-ben kapta, bár most én is megsimogattam. A világháborút karcolás nélkül megúszta, noha a város nem mondhatná el ugyanezt.

A bringát és a cuccaimat merészen a főkapunál hagytam, majd bekukkantottam a szent helyre.

Különösen parádésak az ólomüveg ablakok, kiemelkedik közülük a zsidó motívumokat ábrázoló remekmű: a menóra és a Dávid-csillag szokatlan jelenség egy evangélikus templomban. A magyarázat erre az, hogy a holokauszt áldozatainak emlékére készítették. Aligha egyidős a dómmal.

Az evangélikus dóm egyik ólom üvege zsidó motívumokat ábrázol

Miután áttanulmányoztam a főkapu kőfaragásait, és a főhajó szobrait és freskóit, azt terveztem, hogy megmászom a torony lépcsőjének mind a hétszázhatvannyolc fokát. A nyitvatartást jelző tábla azt sugallta, hogy zöld a lámpa, a kulcsra zárt ajtó viszont kiröhögött. Micsoda átverés.

A székesegyház tövében áll a Delfinkút, amelyben meglepő módon semmilyen állat nem úszkál. A díszítőelemként funkcionáló vas delfineket okolhatjuk a név miatt.

Kilyukadtam a piactéren, ahol rengeteg szemet gyönyörködtető épület felsorakozott. Köztük a freskókkal gazdagon díszített, nyeregtetős városháza. Reneszánsz homlokzatán még egy csillagászati óra is elfért. Harangjai negyedóránként szólalnak meg.

Városháza

Városháza, piactér felöli homlokzat 

Előtte áll az úgynevezett Fischkasten-kút, ahol régen a piac halárusai tartották a halakat.

A térről nyílik a Kronengasse, ahol további tetszetős kégliket fedezhetünk fel és amely a halásznegyedbe kalauzol. A ferde Metzgerturm torony alatt keveredtem a várfalon túlra, vagyis a Duna partra.

Ulm, a halásznegyed felé

A Duna Ulmnál

A Duna-parti sétány annyira megtetszett, hogy Ulmot elhagyva sem akartam letérni róla. A kerékpársáv ugyan eltávolodott, kiböktem egy murvás, erdei ösvényt, amely visszakúszott a folyó bal partjára. Más kérdés, hogy a Silbersee campinget jelentő kockás zászló a Duna jobb oldalán lobogott. Hiába a csendes, szép útvonal ha egyik sem hasal fel a folyón átívelő hidakra. Már paranoiás tünetek jelentek meg rajtam, amikor kétezerkilencszázhat pedálfordulat elteltével végre elbúcsúzhattam a Dunától. Ráizgultam egy betonosra, amely egy behemót hurkot leírva átvonult a jobb partra.

A Duna keresztezésével átsurrantam Baden-Württembergből Bajorországba, pontosabban a svábok vidékére. Becsörtettem Nersingenbe, hogy megfejtsem, egyáltalán Németországban járok-e. Túl korai hidat választottam, bántóan eltévedtem. A navigáló táblákon feltüntetett településnevekhez böffenteni nem tudtam. A nersingeni vonatállomás közelében beszédelegtem egy kocsmába, ahol egy rekedt hang végül útbaigazított. Mire nem jó egy kocsma!

Kilyukadtam Leipheimben, ahol a Fonyódi utcát érintve előbb eljutottam a mesés, történelmi emlékekben bővelkedő Günzburgba. Annyira megtetszett a hely, hogy elhatároztam, két éjszakára szállok meg a mintegy kilenc kilométerre fekvő, előre kinézett campingben. Mi sem természetesebb annál, hogy Günzburg és a camping között is húzódik egy biciklis pálya. Kihasználtam.

A Silbersee parti sátortáborba még naplemente előtt csekkoltam be. Maga a góré fogadott, akit később elneveztem Okoskának. A bejelentkezés során elkérte a címemet. Jobb ötletnek tűnt átnyújtani neki a lakcímkártyámat, mintsem elrebegni az adatokat magyarul. Amíg kotorásztam a zsebemben, Okoska flegmán megszólalt: nem tudom fejből hol lakom? Erre abbahagytam a kotorászást, majd magyarul elhadartam az adatokat. Ekkor Okoskának leesett a tantusz, és mégiscsak nyújtotta a markát az igazolványomért. Okoskának azonban a másolás is bonyodalmat okozott, egy szekundum alatt bedobta a türcsit.

Az idilli fekvésű sátorhelytől párszáz méterre, a tó túloldalán megvendégeltem magam vacsorára, majd teli gyomorral megmártóztam a tóban. De csak egy gyors fürdőzésre futotta, a nap nem várt meg.

Silbersee Camping, csobbanó deszka