Szakasz: Crawley – Folkestone. Távolság: 133 kilométer. Szintemelkedés: 829 méter, szintereszkedés: 853 méter.
Bónusz: Dover vasútállomás – Dover kompkikötő. Távolság: 3 kilométer. Szintemelkedés: 5 méter, szintereszkedés: 19 méter. 

A Crawley (ejtsd: króli) városát kettészelő 21-es számú bringasztrádán, izzasztó hőségben kezdtem meg a pedálozást. A legelső métereken sokat szarakodtam, ugyanis a canga csomagtartójára felkötözött motyó folyton lecsúszott. Miután megoldottam a problémát, biciklizni is meg kellett tanulnom. Nem gondoltam volna, hogy a tizennégy kilós teher sokkal nagyobb egyensúlyozást igényel. A kezdeti fázisokban úgy tekertem, mint aki beivott, az utcányi szélesség alig volt elegendő. Szépen lassan belejöttem.

Crawleynak hátat fordítva és a birigliösvényt követve bevetettem magam az erdőbe. Az edzéseknek köszönhetően minden fűszálat és tehénlepényt ismertem, szinte csukott szemmel tapostam a pedált. A 21-es folyosó ezen szakaszán, az úgynevezett Worth Way-en (ejtsd: vörsz véj) 1855 és 1967 között sín futott, rajta pedig csihuhuk. Dícséret illeti azokat, akik gyalog- és kerékpárösvényt álmodtak meg az eltávolított vágányok helyére.

A mintegy két-három méter széles, ledöngölt, murvás csapást végig fasor szegélyezi, mely zöld alagutat képezve eltakarja az egyre forróbb nap sugarait és játszóteret kínál az egymást kergető keleti szürke mókusoknak. A fák mögött itt-ott kisebb tavak, erdők, mezők rejtőznek. A terep teljesen sík, könnyű nagyobb sebességbe kapcsolni. Csak arra ügyeltem, hogy a szemem előtt repkedő, állandóan zaklató, apró fekete bogarak be ne tévedjenek valamelyik nyílásomon.

Az árnyékos sáv East Grinstead (ejtsd: íszt grinszted) manapság is üzemelő vasútállomásánál szakad meg. Innen aszfalt vezet tovább, előbb át a centrumon, egészen a város széli parkig, ahol újra egyesül a fentebb említett régi sínpályával. Ez a rész a Forest Way nevet kapta, de továbbra is a 21-es jelzést viseli. A vasút megszüntetésének pikantériája, hogy egy akkortájt East Grinsteadben élő mérnök kezdeményezésére történt, aki naponta utazott Londonba ezen a vonalon.

Brambletye-kúria

A Forest Waytől nem messze roskadoznak a Brambletye (ejtsd: brámböltáj) kúria romjai. A háromemeletes tornyokat eredetileg kétszintes szárnyakkal kötötték össze. A középső torony alatt volt a főbejárat, homlokzatán a C H M monogram és az 1631-es szám olvasható. A monogram Henry Compton politikust és feleségét, Mary-t takarja.

Útvonalam aztán horzsolta a több szép házzal büszkélkedő Forest Rowt, majd keletre tartottam, és átrobogtam az Ashdown Forest (ejtsd: esdáon foreszt) nevezetű erdőség északi szélén, továbbra is sík, lomb borította, immáron murvás terepen.

Groombridge (ejtsd: grúmbridzs) előtt áttértem a 18-as számú csapásra. Egy nyelvlógatást követelő emelkedő leküzdésével jutottam be a faluba, melyet elhagyva egyesült a bringaút és egy kevésbé frekventált országút. Pár percen belül újfent egy erdőben virítottam, gyönyörű környezetben és síri csendben, míg el nem értem egy festői, borostyánnal felfuttatott vidéki vityillót és annak örökzöldes-virágos kertjét. A kégli egy étteremnek és rendezvénytermeknek ad otthont és a High Rocks (ejtsd: háj roksz) nevet kapta. Sajnos korán érkeztem, a zárt kapu megálljt parancsolt.

High Rocks

Folytatván portyámat elkeveredtem a “királyi” Royal Tunbridge Wellsbe (ejtsd: rojál tönbridzs velsz). Azért “Royal”, mert Viktória királynő patronálta a helyi gyógyfürdőt. Mindössze két angliai város és egy tartomány büszkélkedhet ezzel a ranggal.

Nem időztem itt, gyalogkakukki lendülettel ügettem tova Kent megye gyomra felé. Elérkezett a szenvedősebb etapok ideje, ennyi púpot pattanásos tinédzseren nem látni. Csendes országutak és izgalmas erdei betonösvények váltakoztak, de gizda emelkedőt mindegyik tartogatott. A hátam mögött veckölődő teher ellenére valamennyit legyőztem.

Becsengethettem volna a dombtetőre épült, takaros Goudhurst (ejtsd: gádhörszt) faluba, de korábban már jártam itt, ezért csak elhaladtam alatta.

Délutánt ütött az óra, amikor elfogyott a víz tartalékom. A herefonnyasztó angliai hőség teljesen kikészített. Iden Green (ejtsd: ájdön grín) közelében az utamba toppant egy 17. században épült, Woodcock névre (jelentése: erdei szalonka) keresztelt pub, melyet sajátossá varázsoltak a sötétbarna beltéri tetőgerendák, a fa keretet kapó bárpult és az alacsony mennyezet. Az angliai pub kultúrára csak csettinteni lehet. Hosszú listát lehetne készíteni lenyűgöző, hagyományőrző, romantikus ivókról. Nem beszélve a Kent tartományra jellemző, tájjellegű komlószárítókról.

Woodcock Inn

Tájjellegű komlószárító

Aztán meg eltévedtem. A Rolvenden gócpontjában fekvő kereszteződésnél elfogyott a biciklis kressztábla. Szerencsére az autósokat útbaigazító táblán feltűnt egy ismerős település, és ahelyett, hogy a bicajút jelzéseket kutattam volna, a forgalmas bitumenen vettem fel az irányt Tenterden felé.

A központba lépve felkerestem a 14. században emelt, felújított Szent Mildred templomot és korzóztam a bájos település fa szerkezetes házai között. Tenterdent mintegy húsz kilométer választja el a legközelebbi tengerparttól. Többszáz évvel ezelőtt viszont közvetlen tengeri kapcsolattal rendelkezett, közelében hajóállomás és hajógyár üzemelt. Talán a spenótzabáló Popeye is lakott itt.

Tenterden, fa szerkezetes kuckó

Tenterden fa házikói

Hogy, hogy nem rábukkantam az áhított kerékpárútvonalra. Szám széle azonban gyorsan lebiggyedt, ugyanis megszűnt a bringasáv. A közúton megtermett járgányok pöfékeltek, ezért nem kockáztattam. Hasraütésszerűen váltottam irányt.

Ezzel azt értem el, hogy soha többet nem láttam a 18-as útszámot. A 11-est annál inkább, de ebből nem készültem. Teljesen ad hoc módon, a nap állásában és Mekk Elek tanácsaiban bízva gurultam tovább és vezettem bele magam a málnásba. Meglepetten szeltem át Appledore-t (ejtsd: ápldór) és New Romneyt (ejtsd: nyú romni), mígnem órákkal később kilyukadtam a tengerparti Hythe (ejtsd: hájd) városában. Nem igazán ezt terveztem. Eléggé messze kavartam Dover dokkjától, vagy ha úgy tetszik, vészesen közeledett az előre lefoglalt komp járatom startja. Hythe-ban útbaigazítást kértem a legközelebbi vasútállomáshoz, de félreértettem. Soha nem találtam meg. De legalább érdekesebbé vált az életem.

Egészen Folkestone-ig (ejtsd: folksztön) hajtottam, de ekkor már kétségbeesetten és sugármeghajtással. Hamar rábukkantam a vasútállomásra, és noha kisvártatva érkezett a vonat, cirka háromnegyed órás késéssel estem be Dover kompkikötőjébe. A ladik még benn vesztegelt, de nem szállhattam fel. Berendezkedtem a következőre, amely egy órával később nyitott kaput, de másfél óra múlva úszott ki. Csalás vagy nem, de a komp fedélzetén megpihenve szeltem át a La Manche (ejtsd: lá máns) csatornát és nem pedig a birigli pedálját hajtva. Az angolok egyébként English channelnek, vagyis Angol-csatornának nevezik ezt a szorost.

Doveri kompkikötő, a mozdítható folyosóról hatalmas seggest lehetne ugrani a tengerbe

Franciaországban éjfél után horgonyoztunk le. Mire kigabalyodtam a hajóból és felvezetőautóval kikísértek a dokk területéről, kibújt a jobb alsó bölcsességfogam. A sátorállításnak lőttek, szállást csak némi városi bringázás árán, Calais (ejtsd: kálé) szívében kerítettem.

Az első nap 9 óra 35 perc telt el az indulás és a végső fékezés között. Még jó, hogy felkészüléskor hat-hét órás etapokkal kalkuláltam.