Egy veszettül izgalmas kalandba döftem a kapámat. A végtelen szabadságot, az igazi életet akartam átérezni, amikor az ember azt csinál, amit akar és amit szeret, nem függ senkitől és semmitől. Gondolatban évek óta gyúrtam rá, de Pató Pál úr szelleme folyton megérintett. A kalandvágy aztán annyira gyötört, hogy beadtam a derekamat és elbicikliztem Angliából Magyarországra. A szánalmas és undort keltő munkahelyemen nagy mosoly kíséretében mondtam fel.

Persze a projektre tisztességesen felkészültem. A Gatwick repülőtér közelében fekvő Crawley városában húztam meg a startvonalat. Kockás zászlónak a keszthelyi Festetics-kastélyt képzeltem el.

Eztán megkerestem a legrövidebb utat Crawley és Keszthely között: fogtam a gugli térképet, húztam egy egyenest a start és a cél között, majd kicseréltem az összekarcolódott monitort egy újra. Az egyenest aztán elég sűrűn meghajlítottam, mert házakon keresztül és autópályán mégsem biciklizhettem, illetve az útbaeső érdekes látnivalókat beletuszkoltam a tervbe.

A sör mindenképpen érdekes látnivaló

Nem számított, milyen gyorsan, illetve lassan teszem meg a távot. Jobban izgatott maga az út és a látnivalók. Campingtől campingig érő, durván hat-hét óra alatt teljesíthető szakaszokat kreáltam.

Hogy ennyi idő alatt hány kilométert tekerek, sem a telefonos segítség, sem a közönség nem tudta: a válaszért nyeregbe pattantam és leteszteltem magam. Úgy is mondhatnám, hogy a mély vízbe ugrás előtt a lábvízzel ismerkedtem. Először csak egy másodpercet pedáloztam, ezzel mintegy öt centis távolságot gyűrtem le. Végül belejöttem, barátaim napokig nem láttak.

Az első mérvadó tréningen öt óra húsz percen át kínlódtam, jutalmul pedig nyolcvankét kilométer ütötte a markomat. Tehát az átlagsebesség tizenöt kilométer per óra ebédszünettel együtt. A szintkülönbség a gugli véleménye szerint ötszáznyolc métert tett ki. Kezdésnek ez tökéletesen megfelelt, bár az Alpok hegyeire gondolva arra a következtetésre jutottam, hogy lesz ez még így se. Az utolsó felkészülési napon a kilenc órán át tartó pedáltaposás száznegyven kilométerre volt elegendő. Átlagsebesség tizenhat kilométer per óra, szintkülönbség 1792 méter, hajóvonták találkozása tilos. Bár az európai anyaföld terepviszonyait nem modellezhettem, mégis kaptam némi képet arról, milyen távolságon belül kutakodjak camping ügyben.

Virágillatban is horpasztottam

Soha nem okozott gondot kisasszézni a komfortzónámból, így mi sem volt természetesebb annál, hogy éjszakára is ragaszkodtam a természet közelségéhez és a csillagos éghez. Ráadásul a bringatúrához praktikusabbnak véltem a sátorozást, mint a jacuzzis hotel szobát.

Ehhez még hozzátenném, hogy okostelefon és GPS nélküli expedícióra izzítottam.

Az angliai szakaszt viszonylag egyszerűen összehoztam: miután ráböktem az első nap végállomására, a biztonságot szem előtt tartva, a gugli térképe és a https://www.sustrans.org.uk/ segítségével kijelölt bringaútvonalakat és alsóbbrendű közutakat fürkésztem. Ennek első felével még a felkészülés alatt megismerkedtem, hogy az éles bevetésnél ne forduljak nyugatnak ott, ahol keletnek kellene.

Az angliai szakasz érintette Tenterdent

A franciaországi, belgiumi és luxemburgi etapok megszerkesztéséhez a gugli utcanézetét is igénybe vettem, hogy a kereszteződésekről jegyzeteket készítsek. Németország és Ausztria határain belül azonban akadt egy bökkenő: az utcanézet nem működik, és ez meggátolt abban, hogy memorizáljam az elágazásokat. Ekkor még nem bíztam az utcanévtáblák és a szükséges irányt mutató táblák jelenlétében. Végül az itinert csak a luxemburgi-német határig készítettem.

A lelkes böngészés közben egy szerfeletten hasznos, kerékpár ösvényekről szóló német honlapra lettem figyelmes. Az egy dolog, hogy a rengeteg térkép ellenére hamar összeraktam a németországi szakaszt, de rájöttem arra is, hogy a bringaút hálózatuk szinte annyira sűrű, mint az országút hálózatuk. Elsőre talán keszekuszának tűnik, de térkép junkiek számára remek forrás lehet a http://www.radweit.de/ oldal. Ez a honlap annyira meggyőzött, hogy minden aggodalmam elszállt. Fogadni mertem volna, hogy Németországban az útirányt jelző táblák precízen támogatják a két keréken csörtetőket.

Erdei cangaút Bajorországban

Ausztriában a hegyek miatt nehéz eltévedni, a folyóvölgyek automatikusan terelik az embert a helyes irányba, méghozzá csőparipák számára fenntartott terepen. Magyarország nem éppen sűrű biciklis infrastruktúrája némi fejvakarásra késztetett, de nem tántorított el a mammuthosszú turnémtól.

A harminchárom oldalnyi itinernek kreáltam egy végképp egyszerű tartót: belecsúsztattam egy lefűzhető fóliatasakba, azt rákötöttem egy kartonra, a kartont pedig a birigli kormányára. Nyeregben ülve tökéletesen ráláttam a betűkre, a próba alatt kitűnőre vizsgázott.

Kilátás az itinerre. Találd ki, merre kanyarodtam!

Eszkábáltam egy bevásárló listát, melyre a következő nélkülözhetetlen tárgyak kerültek fel: sisak, olaj, zár, csomagtartó, popsipárnás naci, tengeralattjáró és pacalpörkölt nokedlivel. Ehhez csatlakoztak a már meglévő, de szintén fontos kerékpáros kellékek, ezek közül kettő nélkülözhetlen: a bicikli és én.

Egy cefetül patent trekking bringa szegődött mellém, egy fekete Giant Roam 2. Bevallom őszintén, egy csipetnyi demokráciát sem vittem kettőnk kapcsolatába, le se tojtam, hogy van-e kedve a több hetes kihíváshoz. Diktatórikus módon dőlt el a sorsa. Ekkor cirka egy éve volt nálam, használtan vásároltam, méghozzá szuper olcsón. Az öt éves paripáért százötven fontot (cirka 54 ezer forintot) pengettem ki, újonnan ugyanez mintegy ötszázötven font (198 ezer forint). De ami még fontosabb, hogy az előző tulaj úgy vigyázott rá, mint Al Bundy a Nagy dudák magazinokra. Sőt, új fogaskerekek és lánc ficegett rajta.

A trekking vagy más néven a hibrid bringa jellemzője az egyenes kormány, a terepbringákhoz hasonló váltórendszer, a huszonkilenc colos kerék, és a nagyjából negyven milliméter széles, a versenykerékpárokénál valamivel vastagabb gumi. A kategória létrehozásakor ötvözték az országúti és a terepbicikli legjobb tulajdonságait: előbbinél strapabíróbb, utóbbinál gyorsabb. Mindennapi városi használatra éppúgy alkalmas, mint a könnyebb terepen, vagy a transzeurópai túrákra.

A paripa

A már meglévő felszerelésekhez visszatérve nem hiányozhatott az útról az első és hátsó lámpa, a láthatósági mellény, a pumpa, a defekt javító szett, a cangás kesztyű, a fürdő kacsa és a nagybőgő. Új kerékpáros táskába sem fektettem be, tökéletesen megfelelt a hátizsákom. Sátorozáshoz elengedhetetlen a sátor, a matrac, és a hálózsák, sőt, én megadtam a módját és egy felfújható guminőt párnát is becserkésztem. A fotógép, a napszúrást megakadályozó fejkendő, a leégés ellen ajánlott naptej és a vastag pénztárca fokozta a luxust. Csak a szükséges ruhadarabokat pakoltam a zsákba: magassarkú cipőim nem idomultak a pedálhoz, új zoknit pedig nem állt szándékomban naponta felhúzni. Két évig elvagyok egy párral.

Egy roppant hasznos tippel lepett meg egy ismerős: gyűjtsek támogatást rászorulóknak. Először egy rákalapítvány javára akartam gyűjteni, de ők elég lassan reagáltak.

Egy szívalapítványt komolyabban érdekeltem, így elhatároztam, hogy szívbeteg gyermekeknek adományozom a befolyó összeget. Az alapítvány kikalkulált egy hétszázötven fontos tervezett bevételt, küldött nekem promóciós termékeket, példának okáért egy pólót és hébe-hóba Fészbúkon segített felhívni az emberek figyelmét a túrámra, illetve az adakozásra. Angliában divat, hogy emberek vagy cégek karitatív eseményekhez adják a nevüket és/vagy pénzüket. Persze elsősorban közösségek és alapítványok által szervezett eseményekhez, mégis nekiálltam online kilincselni. A Fészbúkos tájékoztatást én is bevontam a marketingbe. Szóval hirtelen két kihívás kacsingatott rám: a brutál hosszúságú tekerés és az online pénzgyűjtés.

Végül elérkezett a rajt napja. Felügyeskedtem a málhát a csomagtartóra, rázsinegeltem az itiner tartó kartont a kormányra, felcsippentettem a sisakot a fejemre, bekurbliztam a paripát és lenyeltem első kilométereimet Anglia 21-es számú kerékpár útvonalán.

Talán sejted a következő rész tartalmát.